Ha ma valaki a vámpírokról beszél, valószínűleg mindenki előtt nagyjából ugyanaz a figura jelenik. Sápadt bőr, hegyes szemfogak, éjszaka jár, a napfénytől porrá ég, nem szereti a fokhagymát, a szentelt vizet és a keresztet, talán köpenyt hord, elegáns és veszélyesen vonzó. Ja, és halhatatlan, és vérrel táplálkozik. Olyan magától értetődő ez a kép, mintha a vámpírok mindig is pont így néztek volna ki.
Csakhogy nem voltak mindig ilyenek. Sőt, bizonyos tulajdonságait – köztük a néhány legjellemzőbbet – alig száz éve találták ki.
A vámpír mai alakja különböző korokból, országokból, hiedelmekből, regényekből, színpadi trükkökből, filmekből és alkotói döntésekből állt össze. Jellemzői közül volt, ami eltűnt, volt, ami újként jött, és volt, amit egyetlen sikeres mű olyan erősen rögzített, hogy ma már azt hisszük róla, hogy ez mindig így volt.
A vámpír ezért nemcsak egy különös, túlvilági lény. Meglepően jó nyomjelzője annak, hogyan mozog és változik az áramlás.
BV (Before Vampire)
Európában jóval a „vámpír” szó elterjedése előtt, már a 12. században is meséltek olyan halottakról, akik nem maradtak nyugton a földben. William of Newburgh angol krónikája, a Historia rerum Anglicarum 1198 körül készült. Ebben négy külön történetet is leír olyan halottakról, akik testben visszatérnek a sírból, zaklatják az élőket, illetve egyik esetben járványszerű megbetegedéssel is összekapcsolják őket. Az egyik holttestet kiássák, a szívét eltávolítják és elégetik.
És ezek csak a leírt történetek. Szóbeszédekből és legendákból szinte biztosan számtalan terjedt ezeken kívül is abban az időben.
Ezeket a jelenségeket persze hiba lenne visszamenőleg mind a vámpírokhoz kötni. A régi történetekben sokféle nyugtalan halott, a holtak világából visszatérő (revenant) „élt” egymás mellett. Nem rendelkeztek egyetlen szabálykönyvvel, nem feltétlenül ittak vért, és nem alkottak olyan egységes „fajt”, mint amilyennek ma a vámpírt elképzeljük. A későbbi vámpír inkább ebből a tág motívummezőből kezdett fokozatosan elkülönülni.
Ez érdekes Világáram-jelenség lehet önmagában is: nem mindig egy kész információ változik tovább. Néha sok, részben különálló információból kezd kirajzolódni egy új alakzat. Hasonló folyamatot láttunk már a mítoszoknál is. A Tolkien világáról szóló cikkben különböző történetek, lények és hagyományok rendeződtek idővel olyan összefüggő rendszerré, amelyet ma hajlamosak vagyunk visszavetíteni a múltra. A vámpírnál mintha ennek egy kisebb léptékű változatát látnánk: a sokféle nyugtalan halottból lassan megszületik „a vámpír”.
(A vámpír történetét könnyű lenne még régebbre és messzebbre nyújtani, hiszen a világ számos kultúrájában találunk visszatérő halottakat, vérrel táplálkozó démonokat vagy az élők életerejét elszívó lényeket. Ezek azonban nem feltétlenül ugyanannak a történeti áramlatnak a részei. Sokszor egymástól függetlenül kialakult kulturális megoldások, amelyeket csak később kezdtünk egy közös, nyugati eredetű „vámpír” kategória alá sorolni.)
Egy falusi halottból európai hír lesz
Az első igazán látványos ugrás a 18. században történt. 1725-ben a Habsburg Birodalomhoz került szerbiai Kisiljevóban meghalt egy Petar Blagojević nevű férfi. Nem sokkal később több falubeli is meghalt, és a helyiek azt állították, hogy Blagojević visszatér hozzájuk. A holttestet kiásták. Frombald császári hivatalnok jelentése szerint a test feltűnően kevéssé bomlott, a bőr egy része levált, alatta „új bőr” látszott, a haj, szakáll és körmök növekedés látszatát keltették, a szájában pedig frissnek tűnő vért láttak. Vagyis hát valamit, amit annak véltek. A falubeliek ezt úgy értelmezték, hogy áldozataitól szívta.
Úgyhogy a falu népe igyekezett biztosra menni. Kihegyezett karót döftek a holttest szívébe. A jelentés szerint ekkor vér folyt a szájából és a füléből, amit újabb bizonyítéknak tekintettek. Végül a testet elégették. Frombald hangsúlyozta, hogy a falubeliek ragaszkodtak ehhez a saját szokásuk szerint, mert attól féltek, hogy különben az egész falu veszélybe kerül.
Lehet tehát, hogy korábban is intéztek már hasonló eljárást a temetőben, és az is lehet, hogy nem csak Kisiljevóban, hanem máshol is. Ami ezt az esetet igazán különlegessé tette, az az, hogy ezúttal jelen volt egy hivatalnok is, így aztán a történet belekerült egy közigazgatási jelentésbe.
1731-ben a szerbiai Medveđa környékén újabb halálozási hullámot kötöttek egy évekkel korábban elhunyt férfihoz, Arnold Paoléhoz. A falubeliek szerint Paole életében azt állította, hogy egy vámpír támadta meg, majd halála után maga is visszajárt. Ezért – a szokásos eljárást követve – kiásták, karót vertek a szívébe, lefejezték és elégették. Amikor évekkel később újabb emberek haltak meg, a Habsburg katonai hatóság már hivatalos vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre, amely több holttestet exhumált és részletes jelentést készített. Ez a jelentés aztán Európa-szerte terjedni kezdett, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a vámpír helyi hiedelemből nemzetközi témává vált. Jelentések készültek, azok másolatokban terjedtek, tudósokhoz és újságokhoz jutottak el, majd Európa több országában újranyomtatták és vitatták őket.
Valami megváltozott. Egy helyi hiedelem elhagyta a helyét, és terjedni kezdett.
Ahogy korábban az információs hálózatokról szóló cikkben láttuk, az információ terjedését nemcsak maga a tartalom határozza meg, hanem az is, milyen infrastruktúrán keresztül képes terjedni. A 18. századi Európában már működtek olyan közigazgatási, postai, tudományos és sajtóhálózatok, amelyek egy szerb faluban történt eseményt ki tudtak szakítani eredeti környezetéből, és kontinensnyi távolságban élő emberek információs környezetének részévé tudtak tenni.
Az információs infrastruktúra fejlődése képes arra, hogy megváltoztassa a jelenség léptékét.
Az irodalmi vámpír
Az angol vampire szó egyik legkorábbi ismert alakja a vampyre, amely 1732-ben éppen a kelet-európai vámpírügyekről szóló hírekben jelent meg. A szó még régebbi eredete bizonytalan: a szláv vampir és rokon alakjai már magát a természetfeletti lényt jelölték, de nem tudjuk biztosan, miből alakult ki ez az elnevezés. A legelső jelentésrétege mára valószínűleg elveszett a múltban.
Szóval az elnevezés maga is vándorolt a hiedelemmel együtt, és alkalmazkodott a közvetítő nyelvekhez. És a vámpír a sajtón és tudományos vitákon keresztül utazva egyszer csak a Genfi-tó partján találta magát.
1816-ban, a Villa Diodatiban, egy esős nyári estén egy társaság a Fantasmagorianát olvasta, ami német rémtörténetek francia gyűjteménye. Aztán egyiküknek az az ötlete támadt, hogy miért is ne gondolhatnának ki maguk is rémtörténeteket, ha már így összegyűltek. Az ötletgazda George Byron volt. A társaságban ott volt még Percy Bysshe Shelley, Mary Godwin (a későbbi Mary Shelley), Claire Clairmont és J. W. Polidori, Byron orvosa. Ezen az estén született meg a Frankenstein alapötlete, és Byron befejezetlen vámpírtörténete – amelyet később Polidori fejezett be. Belefűzte a korábbi vámpírhagyományt és nem éppen felhőtlen viszonyát Byronnal is.
Ez az este önmagában izgalmas Világáram-csomópont. Legalább két olyan alapmű született meg ekkor, ami évszázadokkal később is a popkultúra alapműveinek tekinthető.
A halott frakkot vesz
1819-ben jelent meg John Polidori: The Vampyre című története, benne Lord Ruthvennel a főszerepben. A falusi sírokból előásott hullák világából egyszer csak egy gazdag, társaságban mozgó, titokzatos arisztokrata halhatatlan figurához jutottunk el. Hogyan?
Polidorinál több áramlat ért össze. Az angol irodalomban már korábban is megjelentek vámpírmotívumok (például éppen Byron The Giaour című művében). Közben a romantikus kultúra egyik rendkívül erős figurája éppen maga Lord Byron volt: botrányos, híres, vonzó, veszélyesnek tartott arisztokrata, akinek személyes imázsa szinte önálló kulturális termékként terjedt Európában. Polidori pedig, ahogy említettük, közelről ismerte őt, Byron személyes orvosa és útitársa volt.
Lord Ruthvenben így nem egyszerűen a folklór visszatérő halottja öltözött föl elegánsan. A korábbi vámpíranyag találkozott Byron személyével, a „byroni hős” irodalmi típusával, az arisztokrata csábító korabeli képével és Polidori saját, gyakran egészen feszült Byron-tapasztalatával. Polidori jelentősége abban áll, hogy a korábbi anyagot és mindazt, amit ő maga tett hozzá nagyon sikeres irodalmi formába rendezte. Befogadott különböző információkat, szelektált közöttük, saját tapasztalatával keverte őket, majd módosított változatban továbbadta.
De még ebbe az átadásba is hiba került, ugyanis a The Vampyre első megjelenésekor Byront tüntették fel szerzőként. Ez ellen mindketten tiltakoztak, de Byron neve közben azért elég sokat segített a történet terjedésében. Goethe állítólag Byron egyik legjobb művének tartotta azt, amit nem is Byron írt.
Az információ tehát nem feltétlenül azért terjed jól, mert pontos. Néha épp ellenkezőleg.
Az első nagy elágazás
Csupán néhány hónappal Polidori története után, 1819 júniusában New Yorkban megjelent The Black Vampyre: A Legend of St. Domingo. A kutatás egyértelmű kapcsolatot lát a két mű között: az amerikai történet Polidori frissen megjelent és akkor még Byronnak tulajdonított vámpírjának hatása alatt született. Csakhogy egészen mást csinált vele.
A The Black Vampyre főalakja rabszolgasorba hurcolt fekete fiúként indul, akit gazdája megpróbál megölni, majd vámpírként tér vissza és bosszút áll rajta. Polidori arisztokrata ragadozója így szinte azonnal elágazik: az amerikai változatban a vámpír már nem a társadalmi elitből támad lefelé, hanem az elnyomottból lesz természetfeletti hatalommal rendelkező figura. A történet a vámpírmotívumot a rabszolgaság, a haiti forradalom és a lázadás világába helyezi. Ugyanaz az új kulturális alak tehát néhány hónap alatt egészen más jelentést vesz fel egy másik társadalmi közegben.
Ez tehát nem egyszerű továbbhaladás, ez elágazás. És valószínűleg fontosabb általános jelenség annál, mint amit egy vámpírcikkben teljesen ki tudunk bontani: amikor egy információ két különböző közegbe jut, a két ág nem szükségszerűen ugyanabba az irányba fejlődik tovább.
A vámpír sorozatszereplő lesz – és kinő a foga
Az 1840-es években a jelenség egy újabb közegbe került, amely ugyancsak meglehetősen átformálta.
A Varney the Vampire; or, the Feast of Blood eredetileg hetente megjelenő, olcsó füzetekben közölt történetsorozat, az úgynevezett penny dreadful kultúra része volt.
Ezt nagyjából úgy érdemes elképzelni, mint a viktoriánus kor filléres, folytatásos tömegszórakoztatását: olcsó epizódok, látványos fordulatok, cliffhangerek és állandó kényszer arra, hogy az olvasó a következő héten is megvegye a folytatást. A „binge”, vagyis a „sorozatok darálása” sem mai találmány.
A Varney története 1845 és 1847 között 232 fejezetre, közel 667 ezer szóra hízott. Az nagyon sok szó. Ez már önmagában megmutat valamit: nemcsak az író formálja az információt, vagy az igényt az információra, hanem a gazdasági modell és a terjesztési forma is. Egy lezárt novella és egy éveken át pénzért továbbírt sorozat másfajta történetet termel. Több fordulat kell, több veszély, több visszatérés, több látványos ismertetőjegy.
Varney egyik ilyen ismertetőjegye különösen sikeresnek bizonyult: a történet egy helyen „fang-like teeth”, vagyis agyarszerű fogak közé kapott áldozatról beszél. A hegyes vámpírfog, amelyet ma szinte a vámpír biológiai tulajdonságának tekintünk, egyáltalán nem a régi európai vámpír univerzális ismertetőjele volt, azt a populáris sorozatirodalom adta hozzá.
Carmilla – ugyanaz a lény másra is használható
Sheridan Le Fanu 1871–72-ben megjelent Carmillája ismét más irányba viszi a figurát. A vámpír ezúttal nő, áldozata is nő, kapcsolatukban pedig olyan erotikus és érzelmi feszültség jelenik meg, amelynek jelentőségét nehéz elválasztani a viktoriánus korszak szexuális normáitól.
A történet szerint Laura egy elszigetelt stájer kastélyban él, amikor egy hintóbaleset után befogadnak hozzá egy titokzatos fiatal nőt, Carmillát. A két nő között gyorsan rendkívül intim, egyszerre vonzó és nyugtalanító kapcsolat alakul ki, miközben a környéken fiatal nők halnak meg, Laura pedig maga is lassan legyengül. Kiderül, hogy Carmilla valójában egy évszázadok óta visszatérő vámpír, Mircalla Karnstein, aki különböző neveken újra és újra fiatal nőket választ ki magának.
Ennél az elágazásnál a vámpír olyan dolgok elmondásának eszközévé válik, amelyeket közvetlenebb formában sokkal nehezebb lett volna elmondani abban a korban. A természetfeletti figura képes magára venni vágyakat, félelmeket, de még normák megsértését is. Pontosan megmondani, melyik elem milyen társadalmi okból került bele, már értelmezés kérdése, nem egyszerű történeti tény, de maga a működés jól látható: ugyanaz a kulturális figura új környezetben új kérdések hordozójává válhat.
Dracula – amikor kialakul egy új alap
Aztán 1897-ben megjelent Bram Stoker Draculája.
Stoker kutatási jegyzeteiből tudjuk, hogy számos forrást olvasott: többek között Emily Gerard erdélyi babonákról szóló írásait és Sabine Baring-Gould munkáit. Mögötte pedig már ott volt egy egész vámpírirodalom Polidorival, Varneyval, Carmillával és más művekkel.
Érdekesség, hogy bár utólag a popkultúra egészen felnagyította a Dracula és Vlad Tepes közti kapcsolatot, valójában ennek nem volt akkora jelentősége. Stoker egy már készülő vámpírfigurához talált egy történelmi nevet és részben történelmi hátteret. A későbbi kultúra aztán ezt a viszonylag vékony kapcsolatot annyira felerősítette, hogy Vlad Tepes ma szinte Dracula történelmi megfelelőjének tűnik. Remek példa arra, hogy a fikció rátelepszik egy történelmi alakra, majd a későbbi közönség már a fikción keresztül nézi vissza a történelmet. (Ettől persze még Vlad meglehetősen kellemetlen figura lehetett.)
Stoker tehát valójában nem feltalálta a vámpírt, hanem inkább – Világáram-szempontból – integráló csomópontja lett… és bizonyos értelemben a későbbi korok vámpír-képének kiindulópontja.
Több, korábban külön futó információs áramlat találkozott nála. Folklór, útleírás, gótikus irodalom, korábbi vámpírtörténetek, korabeli tudomány, technológia, vallási képzetek és Stoker saját ötletei rendeződtek egyetlen rendkívül hatásos konstrukcióba.
Valami pedig ezután megváltozott az áramlásban. A későbbi alkotóknak már nem kellett visszamenniük a szerb falvakhoz, Gerard könyveihez, Polidorihoz vagy a régi néphagyományokhoz, elég volt visszamenni Draculához.
Ez nagyon hasonló ahhoz, amit Tolkiennek a fantasyra gyakorolt hatásánál láttunk. Sok korábbi információ összefut egy rendkívül sikeres csomópontban, amely új rendszerré rendezi őket. Ez a rendszer pedig annyira erős referencia lesz, hogy a későbbi áramlás jelentős része már belőle indul tovább.
Mintha az áramlás közben beszűkülne. Ami nem azt jelenti, hogy utána kevesebb információ keletkezik, sőt, mondhatjuk, hogy sokkal több – viszont bizonyos korábbi utak elvesztik jelentőségüket. A közvetítő csomópont maga kerül a forrás helyére. Aztán néhány generáció múlva már könnyű úgy visszanézni, mintha mindig is ott kezdődött volna minden.
A vámpír és a denevér igaz története
Közben történt egy egészen tankönyvszerű visszacsatolás.
A vámpírhiedelem régebbi, mint az európaiak találkozása az amerikai vérrel táplálkozó denevérekkel. Amikor azonban ezeket az állatokat megismerték és rendszerezték, már rendelkezésre állt a kulturális metafora: a vérszívó denevéreket vámpírokról kezdték elnevezni. A vampire szót már a 18. századi francia természettudós, Buffon alkalmazta a vérrel táplálkozó denevérre.
Ezután viszont a kapcsolat megfordult: a valós állat képe visszaáramlott a fikcióba. Stokernél Dracula már denevér alakot is képes volt ölteni. A kultúra megnevez valamit a természetben, majd a természetből visszakapott kép átalakítja a kultúrát. Nehéz ennél szebb információs hurkot találni.
A film kitalál egy ősi szabályt
1922-ben F. W. Murnau elkészítette a Nosferatut. Jogilag ez problémás vállalkozás volt, Stoker történetét engedély nélküli adaptálták. Florence Stoker, a szerző özvegye pert indított, megnyerte, és a film példányainak megsemmisítését is elrendelték. Azonban mire megszületett a bírósági döntés, a film kópiái már több országba eljutottak, és néhány példány kikerült a német joghatóság és a Stoker-hagyaték ellenőrzése alól. A Nosferatu így szó szerint azért maradt fenn, mert az információ addigra már szétszóródott a hálózatban.
(Ez a jelenség azóta sokkal könnyebben megfigyelhető: ha valami kikerül az internetre, és az emberek elkezdik osztani, onnantól már nehéz kitörölni, megszüntetni, meg nem történtté tenni. Az más kérdés, hogy ugyanezen folyamat következményeként a hatása is kisebb – hiszen másodpercenként érkezik az újabb tartalom és megosztás, ami elnyomja az előzőt.)
A történet tehát majdnem eltűnt az információs rendszerből… de ehelyett az egyik legnagyobb hatású vámpírfilm lett belőle. És hozzáadott egy olyan szabályt, amelyet ma ugyanúgy hajlamosak vagyunk tévesen az ősi folklórnak tulajdonítani, mint a fogakat: a napfényt.
Stoker Draculája nappal korlátozottabb, kisebb az ereje, de a napsütéstől nem ég hamuvá. Orlok grófot a Nosferatuban viszont elpusztítja a felkelő nap. A filmtörténeti összefoglalók általában ezt tekintik a halálos napfény vámpírmotívumának döntő bevezetésének.
Később annyiszor ismételték meg, hogy kulturális alapszabállyá vált. Egy filmes változtatásból visszamenőleg „vámpírtulajdonság” lett.
Dracula felveszi a köpenyt
Még furcsább dolog történt két évvel később. Hamilton Deane 1924-ben színpadra alkalmazza a Draculát. Egy hosszú, sok helyszínen játszódó levélregényből működő színdarabot kellett csinálnia. Deane kihagyta Transylvania nagy részét, Draculát hamarabb bevitte az angol társasági életbe, és elegánsabb, urbánusabb figurává alakította.
Ruhának estélyi ruhát és magas gallérú köpenyt kapott. A köpenynek ráadásul konkrét technikai szerepe volt. A színész eltűnhetett mögüle egy csapóajtón keresztül, miközben a köpeny egy pillanatig még ott maradt, mintha Dracula egyszerűen semmivé vált volna.
Innen az ötlet továbbment a Broadwayre. Az amerikai változatban már Lugosi Béla játszotta Draculát. A színpadi darabból készült az 1931-es Universal-film, szintén Lugosival.
A többit már ismerjük. Halloweenkor gyerekek százezrei öltöznek magas gallérú fekete köpenybe, merthogy így néz ki a vámpír. Pedig részben azért néz ki így, mert száz évvel korábban egy színházi rendezőnek meg kellett oldania, hogyan tűnjön el egy színész a színpadról.
Ez azt is jelenti, hogy a médium fizikai tulajdonsága és a szakmai találékonyság belenyúlt az információba.
Lugosi 1931-es Draculája aztán olyan erős vizuális alapot hozott létre, amely évtizedeken át meghatározta a figurát. A későbbi Hammer-filmek és Christopher Lee ismét módosítottak rajta: erősebb lett a fizikai fenyegetés, látványosabb a vér, hangsúlyosabb az erotika és az agyar.
Nem vállalkozunk most arra, hogy minden filmet végigkövessünk (az nagyon hosszú beszámoló lenne). Talán fontosabb látni, hogy a vámpír ekkorra szabályok és vizuális jelek egész készletével rendelkezett, és éppen ezért a következő alkotók már szabadon tudtak válogatni közülük.
Mi van, ha megkérdezzük a vámpírt?
Anne Rice 1976-os Interjú a vámpírral című regényének egyik jelentős fordulata az, hogy nézőpontot vált, amikor megkérdezi a vérszívótól: amúgy milyen érzés vámpírnak lenni? Louis nem egyszerű fenyegetés, amelyet kívülről figyelünk. Saját életét meséli el, aki erkölcsi felelősséggel, magánnyal, identitással, halhatatlansággal, bűntudattal és az élet értelmének nehéz kérdésével küzd.
A vámpír így ismét új feladatot kap. Alkalmas lesz olyan kérdések vizsgálatára, amelyek korábban legfeljebb a háttérben bújtak meg, de egyébként valahol mélyen a saját emberi életünk kérdéseire rezonálnak. Mit jelent (örökké) élni? Mit tesz az emberrel – vagy vámpírral – a veszteség? Honnan származik erkölcsi felelősségünk? Mitől marad valaki ugyanaz a személy, akár évszázadokon keresztül? És milyen élet a végtelen élet, ha nincs kivel megosztani?
A vámpír ma már bármi lehet
A 20. század végére aztán felgyorsult az elágazás.
A Buffy, a vámpírok réme világában a vámpír egyszerre maradhat klasszikus szörny, romantikus partner vagy hosszú karakterfejlődésen átmenő morálisan bizonytalan figura. Angel és Spike esetében a korábbi „együttérzésre méltó vámpír” hagyomány már sorozatévadakon keresztül megy tovább. A közönség és a rajongói kultúra pedig maga is részt vesz a jelentések létrehozásában.
A Blade 1998-ban egy másik ágat erősít meg. A vámpír már nemcsak horror- vagy romantikus figura, hanem akcióhős is lehet. Blade félig ember, félig vámpír: megtartja a vámpírok erejét, miközben éppen rájuk vadászik. Az egykori szörny tulajdonságai szuperképességként hasznosíthatók.
A Twilight aztán újabb szelekciót végez. Megtartja a halhatatlanságot, a vért, az emberfeletti képességeket, a veszélyt és a vonzerőt, viszont több hagyományos szabályt egyszerűen félretesz vagy átír. A napfény például nem megöli Edwardot, hanem leleplezi.
Ez azért működhet, mert a régi szabály eddigre már közös kulturális tudásként működik. Az újítás pedig feltételezi, hogy tudjuk, mit írunk át.
A görbe tükör, amiben még a vámpír is látszik
A What We Do in the Shadows világában eljutunk egy újabb érdekes állapotba. Ez egy 2014-es új-zélandi vámpír-mockumentary, Taika Waititi és Jemaine Clement filmje. Dokumentumfilmes stílusban követ néhány együtt lakó vámpírt Wellingtonban, és abból csinál humort, hogy évszázados természetfeletti lényeknek ugyanúgy vannak lakótársi, randizási és hétköznapi problémáik, mint bárki másnak.
A vámpír már annyiszor alakult át, hogy egyszerre több történelmi változata létezhet ugyanabban a műben. Elegáns arisztokrata, középkori szörny, romantikus, energiavámpír és hétköznapi szerencsétlen osztozhat ugyanazon a házon. A poénok nagy része azért működik, mert mi már ismerjük az előző évszázadok kulturális adatbázisát.
A jelenség tehát magával viszi korábbi változatainak emlékét is – ami értő kezekben lehetőséget ad arra, hogy kifigurázzuk azokat, és esetleg magunkra ismerjünk bennük.
Mi áramlott végig?
Ha most visszanézünk az útra, nehéz megmondani, hol található rajta konkrétan „a” vámpír, de még azt is, hogy micsoda a vámpír valójában, ami végigment ezen az úton. Más volt a szerb falusiak képzeletében, mint a hivatalnoki jelentésben, más volt Carmilla vágyaiban és Stoker rendszerében, Lugosi Draculája valószínűleg furcsán tekintene a csillogó bőrű Edwad Cullen öltözködési stílusára, miközben Blade a sötétben a katanájával közeledik feléjük.
Mi minden történt mindeközben?
Összeolvadások: különböző eredetű elemekből új figura állt össze.
Elágazások: ugyanaz az információ más kulturális közegben más irányba indult.
Szelekció: egyes tulajdonságok továbbterjedtek, mások eltűntek.
Új alapok képződtek: Stokerhez vagy Lugosihoz már úgy lehetett visszanyúlni, hogy közben a mögöttük álló források nagy része láthatatlanná vált.
A közvetítő közeg belenyúlt a tartalomba: a folytatásos kiadás, a színpad vagy a film technikai követelménye nem pusztán továbbította a vámpírt, hanem átformálta, új tulajdonságokkal ruházta fel, másokat elhagyott, változtatott rajta.
És visszacsatolások keletkeztek: például a vámpír nevet adott egy valódi állatnak, egy denevérnek, amely később új tulajdonságot adott a vámpírnak.
Ahelyett a kérdés helyett, hogy „micsoda a vámpír”, az a használhatóbb kérdés, hogy mikor micsoda, és milyen körülmények között éppen micsoda. Amikor megpróbáljuk lehántani róla a későbbi rétegeket, nem feltétlenül találunk alattuk egyetlen eredeti változatot, sokkal inkább útvonalakat és elágazásokat, embereket, technológiákat amik átformálták, műveket, amik összegezték a korábbiakat és új kiindulópontként működtek tovább.
A vámpír alakja persze a félelmeinkről, vágyainkról, az élet és a halál kérdéseiről szól. De eközben azt is elmeséli, hogyan működik maga a kulturális emlékezet.
Felhasznált és ajánlott források
Sam George, Bill Hughes (szerk.): The Legacy of John Polidori: The Romantic Vampire and Its Progeny
Manchester University Press, 2026.
Polidori The Vampyre című művének keletkezéséről, Byron hatásáról, a Villa Diodati történetíró játékáról, a The Black Vampyre-ról és az irodalmi vámpír későbbi átalakulásairól.
Cambridge Core – The Legacy of John Polidori
John William Polidori: The Diary of Dr John William Polidori, 1816
Polidori naplója azokról a hetekről, amelyeket Byron társaságában töltött; fontos elsődleges forrás a Villa Diodatiban rendezett történetíró játék és a Frankenstein, illetve a modern irodalmi vámpír keletkezési környezetéhez.
Cambridge University Press – Polidori naplója
Dale Townshend: Romantic Gothic
A Villa Diodati 1816-os történetíró játékáról és annak előzményeiről: a társaság a francia Fantasmagoriana német eredetű rémtörténeteit olvasta, majd ebből a közegből nőtt ki többek között Mary Shelley Frankensteinje, Byron vámpírtöredéke és Polidori The Vampyre-ja.
Cambridge Core – Romantic Gothic
Bram Stoker: Dracula – kutatási jegyzetek és források
Stoker több folklór-, útleírás- és történeti forrásból dolgozott. Fontos előzménye volt többek között Emily Gerard Transylvanian Superstitions című tanulmánya. Jól mutatja, hogy Stoker inkább több korábbi információáramlatot összerendező csomópont volt, mint a vámpírfigura „feltalálója”.
MIT OpenCourseWare – Dracula Reading Guide
Christopher Frayling: Vampyres: Lord Byron to Count Dracula – Stoker kutatási anyagai
Stoker fennmaradt munkajegyzeteinek és felhasznált forrásainak áttekintése, köztük annak története, hogyan találkozott a „Dracula” névvel.
MIT OpenCourseWare – Frayling Reading Guide
F. W. Murnau: Nosferatu: Eine Symphonie des Grauens 1922.
A Dracula engedély nélküli filmadaptációja. Fontos állomás a groteszk filmes vámpírkép és a halálos napfény motívumának történetében. Bram Stoker özvegye, Florence Stoker sikeresen beperelte a produkciót, és a bíróság elrendelte a kópiák megsemmisítését, de a film néhány példánya fennmaradt.
British Film Institute – Nosferatu
Sam George: Phantasmagoria: Polidori’s The Vampyre from theatricals to vampire-slaying kits
In: The Legacy of John Polidori, 2026.
Arról, hogyan változtatta tovább a vámpírt a színpad: a dramatizálás, a színházi látványosság, kellékek és technikai trükkök nem pusztán közvetítették, hanem módosították is a figurát.
Cambridge Core – Phantasmagoria
J. Sheridan Le Fanu: Carmilla 1871–1872.
A Dracula előtti vámpírirodalom egyik kulcsműve: női vámpír, erotikus vonzalom és intim kapcsolat kerül a történet középpontjába.
Project Gutenberg – Carmilla
James Malcolm Rymer / Thomas Peckett Prest: Varney the Vampire; or, The Feast of Blood 1845–1847.
Hatalmas terjedelmű, folytatásokban megjelent penny dreadful, amely fontos állomás lett a vámpír tömegkulturális átalakulásában, és korai példája az agyarszerű vámpírfogak ábrázolásának.
Google Books – Varney the Vampire
Anne Rice: Interview with the Vampire 1976.
A modern „belső nézőpontú” vámpír egyik meghatározó műve: a vámpír már nem pusztán külső fenyegetés, hanem saját erkölcsi, egzisztenciális és identitásproblémákkal rendelkező szereplő.
Milly Williamson: Spike, Sex and Subtext: Intertextual Portrayals of the Sympathetic Vampire on Cult Television
European Journal of Cultural Studies, 2005.
A Buffy, Spike és a modern, együttérzésre is alkalmas vámpírfigura kapcsolatáról, illetve arról, hogyan vesz részt a rajongói kultúra a vámpír jelentésének továbbalakításában.
SAGE Journals – tanulmány
Jammer: Tolkien világa – Hogyan változtatta meg A Gyűrűk Ura a világnézetünket?
A különböző hagyományok összerendezéséről, valamint arról a folyamatról, amikor egy későbbi, nagy hatású rendszer új kulturális kiindulóponttá válik, és részben elfedi saját korábbi forrásait.
Jammer – teljes cikk
Jammer: Az üzenet, ami megelőzte a hajót – Összeér az információ
Az információ terjedését lehetővé tevő hálózatokról és infrastruktúráról – kapcsolódó háttér ahhoz, hogyan válhattak a 18. századi helyi vámpíresetek európai hírré.
Jammer – teljes cikk
Kövesd, merre áramlik tovább!
Akkor jelentkezünk, amikor van mit küldenünk: új Világáram-cikkekkel, felismerésekkel és kérdésekkel.
Érdemesnek tartod a Világáram kutatását?
Egyszeri, szabadon választott összeggel segítheted a folytatását.
A támogatás önkéntes, és nem jár érte ellenszolgáltatás. A fizetés a Donably felületén, Barionon keresztül történik.
