A gore horrorról – nem csak rajongóknak
A Terrifier (Rémbohóc) filmek rettenetesek, a szónak sokféle értelmében. De egy különös emberi jelenségre mutatnak rá, amely talán azok számára is érdekes lehet, akik soha, de soha nem néznének gore horrot.
“Ez most tényleg megtörténik?”
Ha néztél már úgynevezett gore/splatter horrort, biztos, hogy megkérdezted ezt magadtól, vagy azoktól, akikkel együtt nézted.
Aztán esetleg azt is, hogy:
“És mi ezt mi az úristenért nézzük?!”
Általában van egy pont (vagy több pont), ahol a horror nézőjét már nem az foglalkoztatja, hogy vajon mi fog történni, hanem az, hogy “Ezt most tényleg meg fogják mutatni?” És a gore filmek bizony megmutatják. Ilyenkor a néző vagy kikapcsolja, továbblép és igyekszik elfelejteni az egészet, vagy… ha már eljött idáig és rászánta az időt… akkor továbbmegy, és megnézi azt, amit meg fognak mutatni neki.
Bátorságpróba? Idegrendszer-edzés? Kontrollált félelem? Szimpla butaság? A tábortüzeknél elmesélt rémtörténetek végletekig való túlhúzása? Vagy elfojtott ösztönös dolgaink kiélésére tett kísérlet?
Talán mindez együtt, talán más az oka. A lényeg, hogya gore filmek szándékosan túlmennek bizonyos határokon, és onnan néznek vissza a nézőre véres vigyorral: na, jössz velünk?
A rémbohóc
Hosszú évekig, évtizedekig ellenálltam a kísértésnek, mondván, hogy minek bántanám magam ilyesmivel (Flinterrel ellentétben, aki például itt írt néhány egészen vad filmről pár évvel ezelőtt), de most beleszaladtam a Terrifier filmekbe, és muszáj beszélnem/írnom róla, hogy megértsem, mi történik.
Különben kísértenek a képek. Meg a hangok. De legfőképp a miértek.
A Terrifier filmek nagyon rövid idő alatt elérnek arra a pontra, ahol már nem szívesen mész tovább, de nem várnak meg, előreszaladnak, és keresik, hogy merre lehet még tovább feszegetni azokat a bizonyos határokat. A történetvezetésben nincs nagy rejtély, a karakterdráma sem súlyos, és nem azért lettek a filmek hivatkozási pontok mert Damien Leone, a filmek atyja bármi újat feltalált volna. Hanem inkább azért, mert Art, a fekete-fehér, néma, nagyfogú rémbohóc úgy lépett be a kortárs horrorba, mint valami régi exploitation-plakát, amire nagy betűkkel az van ráírva, hogy “ilyet máshol biztos nem látsz, gyere, nézd meg, bírod-e”.
Ha valaki finom és elegáns rémisztgetést, lassan felépülő pszichológiai nyugtalanságot vagy a traumák metafizikáját keresi, rossz ajtón kopogtat. Itt hasadó szövetek vannak, rengeteg művér, sikoly, túl hosszúra húzott kínzás, amit egy ijesztő arcú bohóc, Art vezényel le. Art nem beszél, csak néz, vigyorog, pózol, pantomimezik. A halál nála nem tragédia, hanem mutatvány. Hogy miféle lény ő, élő vagy démon-szállta, a megtestesült gonosz vagy valami idegen lény, pontosan nem derül ki, csak az, hogy kinyírni nem nagyon lehet. Az ölést ő intézi, nem ő az alanya. A legtöbb esetben az sem derül ki, hogy miért. És hogy miért ennyire úgy.
És ettől válik az egész érdekessé. Mert a Terrifier sikere nem magyarázható annyival, hogy „vannak olyan emberek, akik szeretik a vért”. Az ilyen válasz általában megnyugtatja azt, aki mondja. Biztos csak a szélsőségek fogyasztói, a horrorrajongóknak is csak egy szűk rétege, aki ezt a borzalmat megnézi. Mintha a gore horror valami zárt ketrecben létezne, ahová normális ember nem néz be.
Csakhogy benéz. Sőt, sorban áll érte.
A Terrifier 2 mikrobüdzséből lett meglepő siker. A Terrifier 3 (Bohócrém karácsonya) pedig már nem csak horrorrajongói belügy volt: amerikai toplistákon, box office-cikkekben, mainstream lapokban kellett magyarázni, hogyan tud egy független, szélsőségesen véres, unrated horrorfilm ekkora figyelmet kapni. A jelenség része lett, hogy emberek rosszul lettek, kisétáltak, hánytak, elájultak vagy legalábbis ezt állították magukról a közösségi médiában.
A botrány eladta a filmet.
De a gore horror ennél régebbi, mélyebb és furcsább jelenség. A Terrifier csak a legújabb, éppen divatos ürügy arra, hogy újra megkérdezzük: miért akarjuk látni a test szétesését? Miért csinál ebből valaki performanszt? Miért válik egy kaszabolásból kulturális esemény?
És hol kezdődik az alkotói szabadság mellett az alkotói felelősség?
A horror, amely nem fordítja el a kamerát
A klasszikus horror sokáig épp abból élt, hogy nem mutatott meg mindent. Árnyékot láttunk. Sikolyt hallottunk. A kamera elfordult. A kés lesújtott, de a test sérülését nem feltétlenül mutatták meg, azt a néző képzeletére bízták.
Az elme pedig dolgozik. És különösen jól dolgozik, ha rémisztgetésről van szó, pláne ha alaposan meg van ágyazva neki.
(Az egyik legjobb egymondatos horrortörténet is erre épít: “Valami van a tetőn!”)
Szóval a rémület részben abból született, ami a képen kívül maradt. Ezzel szemben a gore horror azt mondja, hogy nem-nem, nem nézünk félre, itt maradunk, és bizony végignézzük az egészet.
Aztán ráteszünk még egy lapáttal.
Ez a műfaj alapja. A kényelmetlen epizódok nem tűnnek el a vágásban, hanem ott maradnak a vásznon. Nemcsak a sebhelyet látjuk következményként, hanem azt a folyamatot, ahogy a sebesülés képződik, közelről, alaposan megmutatva. A vér és a hús, a belsőség és a csont az alapanyag, a roncsolódás különböző formái pedig nemcsak hangulati elemek a film nyelvében, hanem maga a nyelv. A legtöbb dolog, a karakterek, a cselekmény mind ezek köré épül.
Van sok erőszakos film, amely nem gore. A gore ott kezdődik, amikor a test trancsírozása önálló attrakcióvá válik. Amikor nemcsak az számít, hogy valakit megölnek, hanem az, hogy hogyan, milyen hosszan, milyen részletességgel, milyen technikai találékonysággal, milyen nézői reakciókat előidézve.
De miért?! Mi szükség van erre? Pontosabban, ha elhagyjuk a csúsztatást: van-e szükség erre egyáltalán?
Magában a gore horror jelenségében van valami nagyon primitív és nagyon modern egyszerre.
Primitív, mert a test látványa ősi. Sok kultúrában a vér, seb, hús, halál tabutémák. Nem mindegyikben, nem mindenkor és nem ugyanúgy. De az talán természetesnek mondható, hogy ezeket a témákat ösztönösen távolítjuk magunktól: a létfenntartásunk akkor jár a legjobban, ha kerüljük a sérülést és a halált.
Az más kérdés, hogy mindezt az egyébként a valósághoz tartozó, természetes jelenséget a mai kor embere számára olyan szinten sikerült elrejteni a szemek elől, hogy az átlagember szinte csak filmen találkozhat velük.
Ez pedig a dolog modern része. Mert a mozi és később a videó, a DVD, a streaming, a közösségi média ezt a tabut ipari méretben tudja sokszorosítani. Amit régen a vásári mutatványos sátorban néztünk volna, azt ma HD-ben nézzük otthon, vagy a szemünket eltakaró ujjaink között kikukucskálva a multiplexben.
A gore, éppen azért, mert ösztönök szintjén is megmozgat, egyben testi esemény is. Konkrétan hatással van a néző testére, történik a gyomrában, a szemében, az idegrendszerében, az izmaiban, megnyilvánul hányingerben, összeszorulásban, izomfeszülésben, nevetésben, elfordulásban.
Különösen azért lehet ilyen erős hatással, mert a modern kor embere szeme elől ennyire el vannak rejtve ezek a dolgok. Ami egyébként természetes (a halál, a vér, a sérülés is az), de a végletekig el van nyomva, az előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de a felszínre tör. És ha a felszínre tör, akkor hat.
A vér színháza: Grand Guignol, a régi rokon
Ha megpróbáljuk feltérképezni a gore horror családfáját, valószínű, hogy az egyik korai ágához a párizsi Grand Guignol színházat kellene beírnunk. A Théâtre du Grand-Guignol 1897-ben nyílt meg Párizsban, és évtizedeken át arról volt híres, hogy naturalisztikus, sokkoló, testi borzalmakat vitt színpadra. Szemkivájás, sav, őrület, gyilkosság, kínzás, terror: a Grand Guignol nem finomkodott.
Fontos, hogy ez színház volt, élő testekkel, jó esetben senki nem sérült meg. A néző tudta, hogy amit lát, az trükk, illúzió. De attól még látták, és – mint a jó bűvészmutatványnál – el akarták hinni és át akarták élni, hogy amit látnak, az valóban megtörténik. Az emberek reakciót átélni mentek oda, a borzalom esemény volt.
A gore horror ebből sokat örökölt. Ha nem is közvetlenül, de kulturális értelemben mindenképp. A kérdés ugyanaz: lehet-e a test sérülését attrakcióként használni? Lehet-e úgy mutatni valami rettenetest, hogy közben a néző a trükköt is élvezi?
A Grand Guignol egyik tanulsága, hogy az extrém erőszak színpadon vagy filmen sosem csak erőszak. Mindig előadás is. A néző egyszerre hiszi is meg nem is. Tudja, hogy a szem, amit kiszednek, nem igazi, a vér, ami számolatlanul elfolyik, nem most fakad az emberből, a seb, ami megnyílik, egy ügyes trükk eredménye. De a teste egy pillanatra mégis úgy reagál, mintha az lenne.
Ez a kettősség erősen jellemző a gore horrorra.
A Terrifier is ezért működik azoknál, akiknél működik. Art the Clown gyilkosságai egyáltalán nem realisták. Sokszor annyira eltúlzottak, annyira hosszan koreografáltak, annyira betegesen kreatívak, hogy átcsúsznak a fekete komédiába. A néző sokkal inkább egy horrorfilmes mutatványt, mint valódi gyilkosságot néz. Ettől még nem lesz egy csöppet sem kényelmes vagy könnyen nézhető, de azért jelentős a különbség.
Herschell Gordon Lewis és a pillanat, amikor a vér eladható lett
A modern gore/splatterfilmes fordulat egyik kulcsfigurája Herschell Gordon Lewis. Az 1963-as Blood Feast cím filmet gyakran emlegetik úgy, mint az első igazi splatterfilm. Ezen lehet filmtörténeti vitákat nyitni, de az biztos: Lewis és producere, David F. Friedman ráéreztek valamire, amit a mainstream mozi akkor még nem tudott vagy nem akart felvállalni.
A Blood Feast sem egy általános “jó film” abban az értelemben, ahogy általában jó filmekről beszélünk. A kifinomultság, a magabiztos színészvezetés, a frappáns párbeszédek és a történetmesélési praktikák helyett tett valamit, ami radikálisnak számított: nyíltan, direktben, reklámképesen árulta a vért.
Ez az exploitation logika lényege. Ha nincs pénz sztárokra, nagy díszletre, minőségre, akkor adj valamit, amit máshol nem kap meg a néző. Mondjuk tiltott látványt. Sokkoló plakátot. Olyan ígéretet, hogy „ezt nem merik megmutatni a rendes filmek”.
A gore itt válik üzleti modellé. Az esztétikai döntés mellett piaci stratégia is lett. A kisfilm azt mondja a nagy filmnek: lehet, hogy neked van pénzed, én viszont pofátlanul megmutatom, amit te nem mersz.
Ez a logika máig működik, és a Terrifier is ennek a leszármazottja. Damien Leone filmjei mocskosabbak, szabadabbak, egyáltalán nem korrektek, sokkal kevésbé ellenőrzöttek és jóval kevésbé vállalati ízűek, mint a nagy stúdiók népszerű horrorjai. Itt nincs fókuszcsoport, akiknek a reakciója alapján puhítanák a végeredményt, hanem azt nézik, hogyan lehet az egészet túltolni.
Ez persze nem automatikus érték. Attól, hogy valami független és kompromisszummentes, még nem lesz jó. Attól, hogy valami sokkol, még nem lesz jelentése. De a gore történetében újra és újra megjelenik ez a minta: a határátlépés, az egymásra licitálás, elmenni a falig és azon is túl.
Romero: a hús mint társadalomkritika
George A. Romero zombifilmjei más irányból tették fontossá a gore-t. A Night of the Living Dead és főleg a Dawn of the Dead esetében a roncsolódó test társadalmi képpé válik.
A zombihorrorban nem kizárólag a gusztustalanság a cél, a zombi testének szétesése és az emberi test felfalása egy világ szétesését mutatja. Romero filmjeiben a civilizáció összeomlik, de abban semmi hősiesség vagy pátosz nincs, inkább önzés, szerencsétlenség és zavarodottság. Az emberek képtelenek együttműködni, az intézmények sem védik meg őket, a fogyasztói társadalom pedig még az apokalipszisben is saját mozdulatait ismétli, amíg meg nem hal.
A Dawn of the Dead plázája ezért zseniális tér. A túlélők bezárkóznak egy bevásárlóközpontba, amely egyszerre menedék és csapda. Kint zombik, bent áruk. A holtak visszatérnek oda, ahol életükben is jártak, mert a mozdulat megmaradt, csak az értelem tűnt el. Romero híres mondata, hogy „ők mi vagyunk”, nemcsak a zombikra vonatkozik, hanem a vásárlókra, a nézőkre, az egész gépezetre.
Itt a gore-nak súlya van. A test felfalása csak részben egy undorító kép, másfelől azonban társadalmi allegória is. A fogyasztás szó szerint húsevés lesz. Ez a gore talán egyik legizgalmasabb lehetősége: amikor a test szétesése nem öncél, hanem megmutat valamit arról, amik vagyunk, ahogy élünk. Vagy mondjuk szembesít azzal, ahogyan képtelenek vagyunk az együtt élésre.
A Terrifier ebből a szempontból más. Leone filmjei kevésbé társadalmi allegóriák. Nincs bennük Romero-féle politikai szerkezet. Nem a kapitalizmus, rasszizmus, média vagy intézményi összeomlás működését dramatizálják. Inkább a nézői határt, az ikonépítést és az effektmutatványt teszik meg fő attrakciónak.
Ami önmagában nem baj, csak egy különbség. Ezek a zombifilmek egy kicsit túlmutatnak önmagukon, a Terrifier-mozik kevésbé.
(A zombikról ebben a cikkben írtunk hosszabban, a Kiéhezettek c. film kapcsán.)
Cronenberg és a test mint filozófiai probléma
David Cronenberg esetében a testrombolás megint más. Őt sokszor a body horror mesterének nevezik, még ha nem is feltétlenül szereti ezt a címkét. Nála a test nem egyszerűen sérül, hanem átalakul. Betegség, technológia, szexualitás, mutáció, média, vágy, halál: ezek belülről rendezik át az embert, és a horror abban van, hogy az átalakulás után valami egészen mást látunk, mint ami természetes.
A Cronenberg-féle testhorror lényege az, hogy a test: idegen. Nem egy stabil otthon, biztos alap, tiszta edény, amelyben a lélek lakozik. Változik, szivárog, vágyik, romlik, fertőz, átalakul. A modern ember pedig hiába akar racionális, kontrollált, technológiai lény lenni, hiába próbálja felülmúlni a saját anyagát ahelyett, hogy elfogadná azt, végül általában nem jár jól.
Ezért érdekes Cronenberg a gore történetében. Mert nála a test borzalma gyakran ontológiai sokk. Kik vagyunk, ha a testünk ellenünk fordul? Mi történik, ha a technológia nem kívül van rajtunk, hanem belénk nő? Hol ér véget az ember és hol kezdődik a gép, a vírus, a vágy, a mutáció? A Videodrome, The Fly, Crash, eXistenZ, később a Crimes of the Future mind másképp kérdezik ugyanezt.
Ez azért lehet érdekes, mert megmutatja: a gore vagy body horror nem szükségszerűen buta vagy olcsó hatásvadászat. Lehet mélyen gondolkodó műfaj is, amely épp azért használ szélsőséges testi képeket, mert a testtel kapcsolatos félelmeinket nem lehet udvariasan elmondani.
(Fura, de az undorral kapcsolatban is írtunk már itt, a jammeren.)
Mit tud még a gore?
Ahogy már volt szó róla, a gore egyik furcsa tulajdonsága, hogy a néző gyakran nevet rajta. Nem mintha vicces volna, hanem mert a túlzás felszabadít, különösen ha megfelelőképpen szorongtunk előtte. Egy pont után a vérmennyiség már túl van azon, amit reálisnak gondolunk, és rajzfilmszerűvé válik. A borzalom átcsúszik abszurdba.
Peter Jackson korai filmjei, főleg a Bad Taste és a Braindead / Dead Alive, ezt a vonalat vitték a végletekig. A kaszabolás és a test darabokra hullása olyan, mint egy börleszk. Mondjuk börleszknek rémesen rossz, de egy nagyon gonosz börleszk. A néző egyszerre undorodik és röhög.
Art the Clown is ezért működik. A bohóc eredetileg a rend megbontója, ügyetlen, túlzó, testileg kontrollálatlan, teljesen illetlen figura. Elesik, felpattan, grimaszol, sértegeti a normákat és azokat is, akik ragaszkodnak a normákhoz. Art ennek horrorváltozata. A teste, a gesztusai, a mimikája beszélnek a szavai helyett, a gyilkosságai pedig poénként vannak felépítve. Csak a poén végén valaki szétszakad.
Ez a komikum még kellemetlenebbé teszi az összhatást. Ha csak simán undorodnánk, könnyebb lenne elhatárolódni, de ha szórakoztat is, az már egy másik kérdés. Mert mit kezdesz azzal, hogy rettenetes dolgokat láttál, de volt egy pillanat, amikor ez az egész szórakoztatott…?
Aztán az is elmondható, hogy a horror mindig közösségi műfaj volt. Tábortűz, rémtörténet, mozi, videótéka, éjféli vetítés, horror-fesztivál, streaming utáni kommentfolyam. A félelmet gyakran együtt fogyasztjuk, még akkor is, ha egyedül nézzük, de utána beszélgetünk róla. “Te is láttad? Szörnyű, nem?” A gore különösen közösségi, mert próbatételt csinál a nézésből. A Terrifier körüli beszéd nagy része nem is arról szól, hogy mi történt a cselekményben, hanem arról, hogy ki hogy reagált. Hányan mentek ki? Ki lett rosszul? Melyik jelenetet nem bírtad? Min nevettél? Hol érezted, hogy ez már sok?
Ez a közösségi reakció a film részévé válik. Nem hivatalos, de valós része. A néző nemcsak fogyasztó, hanem egyben hírterjesztő is, a rosszullétből marketing lesz, a botrányból márka, a határátlépésből rajongói identitás. Ez régen is így működött, csak lassabban. A grindhouse-korszakban a plakát, a pletyka, a helyi botrány, a tiltás, a cenzúraharc adta a vonzerőt. Ma ugyanezt a munkát mémek, reakcióvideók, hírportálok, TikTokok, Reddit-posztok végzik. A film a vásznon után a róla szóló beszédben is folytatódik.
És itt kezd igazán érdekessé válni az alkotói felelősség kérdése. Mert ha egy film tudatosan arra épít, hogy erős testi reakciót vált ki, akkor az alkotó nem mondhatja, hogy a reakcióhoz semmi köze. Épp ellenkezőleg: abból építkezik. A néző sokkja nem csupán egy nem kívánt melléktermék, hanem célzott hatás.
Damien Leone: effektmesterből horrorikon-gyáros
Damien Leone története nagyon beszédes. A Terrifier eredetileg annak a bizonyítására volt kísérlet, hogy mennyi mindent ki tud hozni az alkotó pusztán praktikus effektekből. A többi mind ennek a következménye. Szóval Leone nem egy előre kitalált franchise rendezését kapta meg, hanem meg akarta mutatni, mit tud. A történet ebből a szempontból szinte mellékes volt. Aztán építgette tovább Art the Clownt kicsi pénzből, saját effektmunkából, egyre több nézőt elérve.
Leone erőssége az, hogy kevés pénzből is tudott valami olyat mutatni, ami megragadja a figyelmet. A film fegyvert kovácsolt a korlátaiból. Nincs nagy világépítés? Akkor legyen egy felejthetetlen rémbohóc. Az se baj, ha nem ismerjük a múltját, és azt se tudjuk, miféle lény egyáltalán. Majd alakítjuk, ahogy megy előre a történet. Sztárgárda sincs? Akkor legyenek olyan effektek, amikről beszélni fognak. Nincs stúdiópénz? Akkor nincs stúdiókontroll se, vagyis azt rakunk a filmbe, amit csak akarunk! Egy effektmesternek ez egyszerre lehetőség, hogy bemutassa a szaktudását, és egyszerre egy nagy felmutatott középső ujj az egész stúdiórendszerrel szemben.
Ez az underground horror romantikája: a barkácsolás, a művér, na meg a barátokból, rajongókból, kis forgalmazókból felépülő út a nézőkhöz. A Terrifier sikerében ez is benne van: nemcsak Art lett ikon, hanem maga a tény is vonzó, hogy egy ilyen film a stúdiórendszeren kívülről jött, és mégis betört.
Leone története egyrészről inspiráló függetlenfilmes sztori. Ki ne akarna közönséget a szerelemprojektjének, amire rengeteg időt-pénzt áldozott? De másfelől van benne valami nyugtalanító is. Mert ahogy nő a siker, nő a tét. Ami az első filmnél még egy amolyan „nézzétek, mit tudok!” gesztus volt, a harmadiknál már kulturális esemény. Ami egy mikrobüdzsés rétegfilmben provokáció, az egy országos mozis sikernél már szélesebb hatás.
A hatás pedig felelősség.
Akkor beszéljünk egy kicsit a felelősségről…
Ki dönti el, hogy mit szabad vagy nem szabad bemutatni? Hol a határa annak, hogy valami túl sok, vagy még éppen belefér? Indokolt-e a cenzúra? Van-e értelme a korhatári besorolásnak? És mi alapján?
Ezek mind fontos kérdések, de nem fedik le a lényeget. Az alkotói felelősség nem azonos a külső korlátozással, sőt, sokszor épp ott kezdődik, ahol a cenzúra logikája véget ér. A cenzúra kívülről szabályoz, és az a fő kérdése, hogy szabad-e ezt vagy azt megmutatni. Az alkotó, ha felelős az alkotásáért, azt kérdezi: mit jelent, milyen hatást vált ki, milyen következményekhez vezet, ha ezt megmutatom? És ez nagy különbség.
A gore horror védelmében könnyű felsorolni az érveket. A néző (ha felnőtt) el tudja dönteni, hogy mit akar nézni. A film fikció. A horror mindig is tabukat sértett. Valahol meg kell mutatni, amit máshol nem mutatnak meg. A tiltás sokszor csak vonzóbbá teszi a tiltott dolgot. A művészetnek joga van kellemetlennek, szélsőségesnek, undorítónak lenni. És így tovább.
Ez biztos mind igaz, de egyik sem menti fel az alkotót a gondolkodás vagy a felelősség alól.
Egy rendezőnek nem kell megszelídülnie, vagy betartani a normákat, sőt. Az se baj, ha a saját normánk szerint nem jó az ízlése. Sőt, nem feladata megnyugtatnia sem a nézőt a művei végén. Egyáltalán, nem kell senkinek sem megfelelnie. De ha emberek testét, szenvedését, megalázását, szétdarabolását teszi a műve középpontjába, akkor nem árt tudnia, hogy ezeknek a képeknek van hatása a nézőire. A nézőnek is van teste, vannak emlékei, lehetnek traumái. Tapasztalni fog dolgokat, miközben a filmet nézi, vagy beszél róla. És a mozinak ez is a lényege: információt áramoltatni, hatást kiváltani, ráadásul közösségi szinten.
A felelősségvállalás az, amikor az alkotó leköveti azt a hatást, amit kiváltott, és megnézi, hogy az mit mutat, és abból hogyan lehet továbbmenni. Ez persze nem kötelező, sehol nincs előírva. De talán ez különbözteti meg az öncélú alkotást a felelős alkotástól. És az is igaz, hogy lehet egy film is öncélú, mert miért is ne lehetne. Hatást akkor is kivált, sőt, akár be is futhat, és pénzt is tud hozni – épp csak elvesztegetődik az az információ, amit a hatása megmutat. Ami pedig érték.
Fontos megjegyezni, hogy a felelősség vállalásának nincs köze a felelősségre vonáshoz, az teljesen más kategória. Ez egyszerűen a mozi természetének komolyan vétele. Vagy még tágabban értelmezve: az ember fejlődésének komolyan vétele. Csinálunk valamit, hatást váltunk ki, megnézzük, mi az a hatás, tanulunk belőle, és azzal megyünk tovább. Természetes emberi dolog.
Mikor öncélú a gore?
Az öncélúság szót sokszor lustán használjuk. Ha valami nem tetszik, könnyű rávágni, hogy öncélú. Pedig nem minden szélsőséges kép az, ugyanúgy, ahogy nem minden visszafogott és mélynek tűnő film mély. A gore akkor kezd öncélúvá válni, amikor a hatásnak nincs viszonya semmihez, csak saját magához. Például amikor a film csak azért készül el, hogy újabb és újabb bizonyítékot szolgáltasson arra, hogy „ezt is meg mertük csinálni”.
Ez a Terrifier legnagyobb kockázata is. Art the Clown egészen erős figura, de ha a film csak azt várja tőle, hogy minden részben hosszabban, durvábban, ötletesebben kaszaboljon, akkor a karakterből lassan kínzóeszköz-katalógus lesz. A mitológia, ami a filmekben fel-felbukkan, a természetfeletti jó-rossz keret épp azért fontos, mert valamilyen ellenpontot próbál adni. Hogy ez elég-e, azt döntse el mindenki maga (aki hajlandó belevetni magát az élménybe).
A gore-nak ugyanis hosszabb távon jót tesz az egészséges ellenállás. Például az egyensúly miatt, de amiatt is, hogy kapcsolódni tudjon a természeteshez, az emberihez. Jót tesz valami, ami miatt a test roncsolása nem csak fogyasztási egység vagy puszta látványosság, kell egy világ, amelyben a fájdalom számít, kell egy tekintet, amely más, mint a gyilkos tekintete. Enélkül a gore eltolódik. Ami ugyanúgy lehet szórakoztató – de hamar kiüresedik.
A néző felelőssége
Attól, hogy valaki szereti a szélsőséges horrort, valószínűleg nem lesz erőszakosabb, romlottabb vagy érzéketlenebb ember, mint bárki más. Vagy ha azzá lesz, annak nem feltétlenül a gore az oka. Ez a régi morális megítélés is a félelemből fakadhat. Az emberek sokféle okból néznek ilyen filmeket: kíváncsiságból, félelemkeresésből, technikai érdeklődésből, közösségi élmény miatt, humorért, határpróbáért, vagy mert a horrorban találnak formát olyan szorongások megélésére, akár megértésére, amelyeket máshogy nehéz kezelni. Mert például el van rejtve a hétköznapok felszíni rétegei alá, jó mélyre.
Azonban a nézőnek is van felelőssége abban, hogy mit néz, milyen hatást enged be, hogyan értelmezi, és aztán mihez kezd vele.
Amikor valaki megnéz egy filmet, azok a képek és hangok, amiket beengedett a fejébe, hatással vannak rá. Bár valójában csak egy sötét teremben/szobában ül, előrefelé néz, és semmi különöset nem csinál, ha ennek nincsen pontosan tudatában, az agy elhiteti azt, hogy a dolgok, amiket lát, megtörténnek vele. A filmek ilyen értelemben képesek arra, hogy hangolják az agyat.
A néző felelőssége az, hogy tudja, mit keres. Hogy felismerje, mikor élvez valamit, és mikor használja magát valamire. Hogy tudja, mikor elég. Hogy ne keverje össze a határpróbát az érzéketlenséggel. Hogy észrevegye, ha egy film nem csak szórakoztatja, hanem tompítja is. Úgy általában: felelős azért, amit beenged a fejébe, és azért is, hogy aztán ott mit kezd vele. Törekszik az elfogadására, annak megértésére, hogy benne mit váltott ki és miért pont azt váltotta ki a film, amit, vagy hagyja, hogy a hatás végigsöpörjön rajta anélkül, hogy tisztában lenne azzal, mi történik vele.
Miért van most újra igény erre?
A Terrifier sikere nem a semmiből jött. A kortárs mainstream horror jelentős része az elmúlt években elegánsabb, pszichologizálóbb, presztízsbarátabb lett. Gyász, trauma, családi örökség, társadalmi szorongás, metafora, lassú tempó, fesztiválképes képalkotás. Sok nagyszerű film született ebből, de közben kialakult egy igény is valami másra. Olyansmire, ami egyenesen beleüvölt az arcba ahelyett, hogy szépen próbálna fogalmazni.
Vannak nézők, akik nem akarnak több szépen komponált gyászmetaforát, vagy egy újabb filmet, amelyben a démon valójában a feldolgozatlan trauma. Vérfürdőt akarnak, rossz ízlést, mocskot. Valamit, ami nem kér bocsánatot. És a Terrifier ezt kínálja. Ez a gesztus pedig akár felszabadító is lehet.
Az viszont megint más kérdés, hogy maga a jelenség mit üzen. Ha egy film azt mondja, hogy „én csak vérmocskot adok”, és ennek komoly közönsége van, azzal is elárul valamit a korról. Talán csak azt, hogy a mozi közösségi próbatételként hiányzik. Talán azt, hogy sok néző belefáradt a magyarázatokba. Talán azt, hogy a világ amúgy is olyan erőszakosnak és értelmetlennek tűnik, hogy a stilizált túlzás őszintébbnek hat, mint a finomkodás. Talán azt, hogy a kontrollált undor biztonságosabb, mint a kontrollálhatatlan szorongás. Talán valami egészen mást.
A gore-on túl
A gore horrorról szóló beszélgetések végén könnyű lenne visszacsúszni a régi vitákba arról, mit szabad megmutatni, mit kell kivágni, hol a határ, ki dönti el, mi sok és mi nem. Ezek fontos kérdések, de van itt egy sokkal érdekesebb kérdés is:
Mi történik azután, hogy egy film átlépett egy határt?
A horror hatásokkal dolgozik. Félelemmel, undorral, röhögéssel, szégyennel, testi reakcióval. A gore különösen: itt a hatás közvetlenül hat a néző fizikai szintjére, zsigeri szinten is megmozgat. A rendező nemcsak jeleneteket rak egymás után, hanem reakciókat szervez. A néző felszisszen, elfordul, nevet, rosszul lesz, büszke magára, hogy kibírta, vagy dühös, amiért ezt neki néznie kell. És ezekkel a reakciókkal szabad kezdeni valamit.
A felelősség sem azt jelenti, hogy a rendező legyen óvatosabb, finomabb, könnyebben emészthető. A horror egyik fontos jellemzője éppen az, hogy képes kellemetlen, durva, illetlen és túlzó lenni. A kérdés inkább az, hogy az alkotó – vagy a néző – mit kezd azzal, amit kiváltott.
Damien Leone pontosan érti, hogyan kell reakciót előállítani. Art the Clown működik, a praktikus effektek erősek, a filmek körüli botrány pedig a régi vásári horrorhagyomány digitális változataként terjed tovább. De hogy a film hozzátesz-e valamit ahhoz, ahogyan a testről, fájdalomról, félelemről, halálról és közös határainkról gondolkodunk, az a rendezőn is múlik és a nézőn is. Ebben együtt vannak benne. A rendező megelégedhet azzal, hogy “meg mertem csinálni”, a néző pedig azzal, hogy “végig bírtam nézni” vagy éppen “nem bírtam végignézni”. De ha közösen mindössze eddig jutnak, és nem foglalkoznak a továbbiakkal, a fizikai hatás akkor is ott lesz, és dolgozik bennünk, áthangol. Ahhoz, hogy ennek tudatába kerüljünk, megértsük azt, ami történt velünk – és esetleg megértsünk valamit a világból is ezen keresztül -, figyelem szükséges, beszélni róla, vizsgálni, kiszedni belőle az infót és azzal menni tovább.
(Igen, ez a cikk is ezért született.)
Ebben az esetben még a gore nézése is fejlődéshez vezet. A másik esetben minimum zavart okoz, rosszabb esetben törést, lidérces álmokat vagy akár egy újabb kezeletlen elfojtást, vagy komolyabb traumát. Ami megnyilvánulhat abban, hogy gore-rajongók leszünk, de abban is, hogy soha többet rá sem tudunk nézni (például) egy bohócra.
A film közösségi dolog, akkor is, ha egyedül nézzük. Közös képeket, közös mondatokat, közös nevetést, közös rosszullétet, közös vitákat indít el. A gore sem magánügy: amit a vásznon vagy a képernyőn látunk, utána beszélgetésekben, mémekben, rajongásban, ellenérzésben és rémálmokban él tovább. Ezért számít, hogy marad-e ember a vér mögött, és hogy megértjük-e azt, amit kivált. Vagy legalább azt, hogy miért nézett oda.
Ha nincs meg, marad a bravúr, a botrány, a technika és az alkotó saját merészsége. Ezek egy darabig működnek. Csak hamar magányossá válnak.
Ha viszont megvan, a gore több lehet puszta próbatételnél.
