Stranger Things – a kopogó korszellem

Mi a közös a Lost, a Mátrix, a Pokémon Go és a Stranger Things jelenségben?

---

Időről időre bizonyos kulturális jelenségeket felkap a közbeszéd, és akár évtizedekre meghatározó tényezővé válnak. Hatással vannak arra, ahogy a világot látjuk, ahogy gondolkodunk, de még azokra a tárgyakra is, amiből a teát isszuk reggelente.

(Igen, van Hellfire Club tusfürdő. Tényleg.)

Mindez nem újdonság. A divat – legyen szó öltözködésről, művészetről, rétegkultúráról vagy akár egy-egy kort meghatározó filozófiai irányzatról – hullámokban terjed, felbukkan, eltűnik, és néha megújulva vissza-visszatér.

Azonban mindezek között vannak olyan jelenségek, amelyek nem annyira újdonságot hoznak a világba (valójában olyanból egészen kevés van csak), hanem a felszínre hozzák azt, ami ott mozog az emberekben mélyen.

---

A globális gondolatáramlat

Valahogy úgy lehet elképzelni az emberiség közös gondolkodását, mint egy folyamatosan áramló, hömpölygő folyót. (Egy tök másik téma kapcsán itt gondolkodtunk korábban erről.) Hatással van rá minden, ami velünk történik. A világ hírei, az anyagi helyzetünk, a pletykák, az iskolában tanultak, az utcán látott jelenetek, egy-egy film vagy könyv, az egészségi állapotunk, az utazásainkon tapasztalt dolgok, a párkapcsolatunk és minden, amivel kapcsolatba kerülünk. Ezek a mi fejünkben is alakulnak, megítéljük, összekapcsoljuk őket egymással, az egyikre örömmel tekintünk, a másikat el akarjuk kerülni. Aztán kapcsolatba kerülünk egymással: beszélgetünk, megosztunk, meghallgatjuk a másikat, cikket írunk, mások elolvassák, megjelenik a tetteinkben, a viselkedésünkben, és így egymásra hatva is folyamatosan formálódik, szinte önálló életre kel.

Aztán egyszer-egyszer formát ölt, és valaki fogja magát, és megnyilvánítja valamilyen formában. (Jobb esetben nem egy facebook vagy instagram posztban.) Ilyenkor van az, hogy szinte rögtön kapcsolódni tudunk azzal, amit látunk, azzal az érzéssel, hogy igen, bennem is pont ez zajlik, én is pont erre gondoltam, mostanában nekem is ezek a dolgok járnak a fejemben. Ilyenkor a korszellem egy-egy pillanatra láthatóvá válik. És miután mindannyian a része vagyunk, ráismerünk, és régi ismerősként köszönünk neki.

Az más kérdés, hogy ugyanannyira tudjuk szeretni ezeket, rajongani értük, mint utálni és belekötni minden részletükbe a komment szekcióban. A szembenézés azzal, ami bennünk van, sosem kényelmes. Ilyenkor az is mindegy, hogy milyen módszerrel távolítjuk el magunktól: magasra emeljük, vagy magunk alá helyezzük. A lényeg, hogy magunktól elkülönítve kezeljük. De persze mindig megvan a lehetőség a szembesülésre is.

Ez sem újdonság. Talán annyi a különbség a korábbi korszakok hasonló korszellem-megnyilvánulásaihoz képest, hogy azok lassabban terjedtek és jutottak el szélesebb tömegekhez. Ma már hetek alatt szétszalad a világban az, aminek korábban évekre volt szüksége ehhez.

---

Példák a múltból

Ezek a jelenségek a múltban, a keletkezésük pillanatában talán nem tűntek forradalmi alkotásoknak, de idővel és a terjedésükkel egyre többen érezték magukénak (és esetleg reagáltak rájuk így vagy úgy). Lassabban, és ezért talán mélyebben épültek be a gondolkodásba, olyannyira, hogy a mai napig is hatással vannak vagy lehetnek arra, hogyan gondolkodunk.

Jó példa Kafka: A per című műve. Az arctalan, elembertelenedett hatalomnak és a kisembernek a kapcsolata nem egy jóslat vagy kitaláció volt, hanem annak a megtapasztalása és hatásos megfogalmazása, hogyan veszti el az önértékelését és önmagát valaki a bürokrácia útvesztőjében. Mary Shelley: Frankenstein története az ipari forradalom okozta változás szorongását, a tudomány fejlődésének fékezhetetlenségét fogalmazta meg egy rémtörténet formájában. Akkor, amikor a technológiai fejlődés elkezdte beelőzni az embert, és az emberek elkezdték elfelejteni megkérdezni, hogy ez rendben van-e így.

(Frankenstein a 2025-ös, Guillermo del Toro-féle feldolgozásban)

Sok példa hozható még, a Bűn és bűnhődéstől Az ifjú Werther szenvedéseiig, és valószínűleg már a mítoszokban és vallási szövegekben is megtalálhatnánk ezt a felszínre hozó és megjelenítő funkciót… de térjünk vissza inkább a modern korra.

---

Lost in Mátrix

Néhány példa azok közül, amikre talán saját tapasztalatból is emlékezhetünk:

A 90-es években az internet már létezett, de még éppen nem volt az a mindent átszövő és alapvető valami, aminek ma tekintjük. Nem véletlen, hogy a mai napig jönnek szembe olyan nosztalgia-listák, amik arról szólnak, hogy volt élet a net előtti zord időkben is (és ezeket újra és újra feldobja a net, ami önmagában vicces). Azt éreztük, hogy valami óriási változás van a levegőben, a világ, ha virtuálisan is, de összeér. Azt viszont nem tudtuk, hogy mi ez, és milyen következményei lesznek. Emellett vége lett a hidegháborúnak, beköszöntött a posztmodern, amikor bárki lehetett bárki, de valahogy mégse volt senki az, ami. Nehéz megfogalmazni ezt a hangulatot, mert ma már inkább ez a természetes. Korábban, ha mondjuk irodai dolgozó voltál (mint mr. Anderson), akkor irodai dolgozó is lehettél egy életen keresztül. De az, hogy mellette éjszaka hackerkedjél, és hogy eldönthesd, melyik lesz a “valódi éned” (wake up, Neo), az nem annyira volt jellemző. (Spoiler alert: valószínűleg egyik sem.) A nettel viszont létrejöttek az avatarok, nicknevek, különböző virtuális személyiségek, a gépek okosodni kezdtek, elkezdett beszivárogni a közbeszédbe néhány olyan kifejezés, mint a Turing-teszt, a szingularitás, a közösségi tudat és hasonlók. Egy hatalmas és visszafordíthatatlan átalakulás kezdődött meg, amit – sok más film és könyv és játék mellett – végül a Mátrix fogalmazott meg úgy, hogy mindenki érteni tudta és azonosulni tudott vele.

Aztán a 9/11 utáni világot, az általános bizalom illúziójának megingását, az “azt se tudjuk, mi az igaz és mi nem” érzetét a Lost fogta meg. Nem mellesleg a tévés sorozatok életében is meghatározó fordulópontot jelentett.

Ott van még a Black Mirror, ami címéhez hűen megfelelően sötéten tükrözi a technológiai szorongást különböző kreatív módokon. Vagy a Breaking Bad, ami pedig a középosztály válságát, a férfiszerepek széthullását, és azt a fílinget közvetíti, hogy elegünk van a hétköznapok unalmából, ennél még az is jobb, ha bűnözni kezdünk. (Itt jegyeznénk meg, hogy valószínűleg nem jobb, csak néha izgalmasabbnak tűnik, főleg ha filmen nézi az ember.) De ha játékokat veszünk elő, a The Sims felfogható a hétköznapi menedzsment-fetisizmus és kontrollmánia kritikájaként / megéléseként, ízlés szerint, a Pokémon Go pedig nagyon szépen szimulálta, hogyan olvad össze a digitális és a való világ úgy, hogy lassan elmosódik a kettő közti határ.

Általában vannak ezen korszellem-idéző jelenségek közelében más filmek, játékok, kulturális termékek, amik hasonló témákat dolgoznak fel, de vagy nem jókor, vagy nem úgy szólnak a közönséghez, hogy megtörténjen a szembesülés. Pl. a Sims párja lehet a Kilencek (2007) című, roppant érdekes film, a Pokémon Go mellé oda lehet tenni a Ready Player One-t, a könyvet és a filmet is, és így tovább.

Hogy miért pont azt kapja fel a közönség, amit, az is izgalmas kérdés. Egyes vélemények szerint azért, mert pontosan ragadja meg a tárgyát, és szerencsés időben érkezik. Mások szerint azért, mert ugyan több jelentkező is volna a szembesítésre, de a közönség inkább azt ragadja meg, aminél kevésbé fáj, mert higítottabb formában tartalmazza a lényeget. Nem tudjuk.

---

Na és a Stranger Things?

Szögezzük le, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a Stranger Things ilyen fajta korszellem-megidézés. De az, hogy nagy tömeget mozgat meg, és hogy igen sokan hajlamosak így olvasni, önmagában is árulkodó.

A sikeréhez ettől függetlenül is számos tényező hozzájárul. A 80-as évek nosztalgiafaktora, a jól megírt szereplők, akikkel könnyű azonosulni, az egyre bővülő és mélyülő univerzuma, a Stephen King, Alien, Elm Street faktor, a jó zenék, az okosan adagolt történet és így tovább. De mi most bizonyos jelekből kiindulva azzal a feltételezéssel élünk, abból indulunk ki, hogy mi van, ha elárul valamit arról a korról, amiben élünk, és megpróbáljuk megnézni, hogy mi van akkor, mivel szembesít, milyen változást tükröz, ha ez tényleg így van.

Az valószínű, hogy nem egy a Mátrix világához hasonlóan nagy horderejű és könnyen beazonosítható technológiai újítást mutat. Ami ezen a fronton a jelenben történik, az legfeljebb a mesterséges intelligencia térhódítása, az AGI-től való félelem lehet, de az attól való parát már a Terminator mozikban felszínre hoztuk. Nem, itt valami rejtettebb, elszórtabb, az életünkbe beszivárgó jelenségről, vagy jelenségekről lehet inkább szó. Mikből állhat össze?

Egyrészt ott a biztonság illúziójának elvesztése. A sorozat látszólag idilli kisvárosi környezetében, ahol a seriffre gyakorlatilag évtizedek óta nem volt szükség, egyszer csak minden a feje tetejére fordul. A világ, bár a világháborúk után rendeződni látszott, kiderül, hogy nem tanult a hibákból, és újra egyre több a feszültség és a konfliktus benne. A filmben ez a hidegháborús helyzet és a bizalmatlanság, a mai világban… hát, nem kell nagyon messzire menni, hogy tényleges háborút találjunk, és napi szinten szólnak a hírek az egyre újabb és furcsább fegyveres és egyéb összefeszülésekről.

Az is kiderül, hogy a veszély nem kívülről, hanem belülről, valami meghatározhatatlan helyről érkezik, és a külső körülmények sem sietnek a segítségünkre. A kormányok, az intézmények, a tudomány (Hawkins Lab), vagyis általánosan a felnőttek világa, amely elvileg értelmes irányba kellene, hogy terelje a világ alakulását, épp ellenkező irányba tart. Vannak, akik nem értik a helyzet komolyságát, és néhány kivételtől eltekintve vagy közönyösek a történések iránt, vagy inkább csak rontanak a helyzeten. Ez a belső veszély lehet mondjuk egy trauma, ami folyamatosan visszaszivárog, amíg nem nézünk szembe vele, míg át nem veszi az irányítást – az Upside down felfogható akár ennek a metaforájaként is. És ha globális traumát akarunk keresni, ami mindenki életére rányomja a bélyegét, valószínűleg arra is lennének ötletek, a globális felmelegedéstől a Covid-parán át a túlnépesedésig, vagy a szimpla egymástól való elkülönülésig. Ja, és minden leplezésünk ellenére valószínűleg a világégések traumáját sem értettük még meg, különben nem akarnánk egy még nagyobb felé sodródni.

A gyerekkor sem védett tér többé, sőt, valahol ez lett a színtere a harcoknak. A Stranger Things gyerekszereplői mellett a felnőttek közül csak kevesen vannak ott, miközben komoly traumákkal találkoznak (egy részüket épp a felnőttek idézik elő), és olyan felelősséggel, amiről azt gondolnánk, hogy inkább felnőtteknek, sőt, kormányzatoknak, világszervezeteknek való. De a szervezetek nem oldják meg az egyenletet, inkább megszorozzák, néha négyzetre emelik a nehézségeket.

Hasonlót, ahol a gyermekek magukra vannak utalva, korábban is láttunk már, Kevin karácsonyi kalandjaitól kezdve a Kincsvadászokon és az E.T.-n át sokáig lehetne sorolni a példákat. A mostani korra jellemző generációs szorongás azonban más. A rengeteg inger hatására a tinédzserkorra kiégett fiatalok tömegei talán értik, hogy itt most valami másról van szó, mint a 80-as években, és valószínűleg másként élik meg az ártatlan gyerekkor elveszítését, ami a sorozatban is egy fontos motívum.

Az is lehet egy állítás, hogy a nosztalgiába menekülés élményére rezonál a Stranger Things. Tény, hogy a közönségének jelentős részét az a generáció adja ki, aki a 80-as években volt fiatal, és nekik (nekünk) minden apró utalás, poszter, játék vagy zene megmozdít valamit az emlékeken keresztül. Ikonikus dalok kiemelt szerepekben a Clash-tól Kate Bush-on át a Metallicáig, azok a ruhák és frizurák, a felelevenített filmek, a játékgépek, Amiga, Dungeons & Dragons stb… és az amerikai közönségnek valószínűleg még sokkal több minden, autók, helyszínek, márkák, és így tovább.

A nosztalgiába menekülés egészen fájó gondolat, ugyanis nem arról szól, hogy szép és fényes jövő áll előttünk és lelkesen menetelünk afelé, hanem arról, hogy régen minden jobb volt. Vagy legalábbis arról, hogy fogalmunk sincs, hogy mi van most, vagy mit hoz a jövő, mert olyan gyorsan változik minden, de azt legalább tudjuk, hogy mi volt régen. Megnyugtató visszagondolni azokra az időkre, otthonos, ráadásul ott történtek velünk az igazán izgalmas dolgok (amiket a sorozat is felelevenít, a suliba való titokban belógástól a tiniszerelemig). Míg ehhez képest a jelen és a bizonytalan jövő kevésbé örömökkel és reményekkel teli. A nosztalgia tehát nem megoldás itt sem, inkább érzéstelenítő.

Aztán benne van valahol a kitaszítottság és az elfogadás története is. Nem csak Will sokak által vitatott monológjára gondolunk az utolsó évadból, hanem a korra jellemző klikkesedésre: mindig voltak a menők és a lúzerek, a sportolók és a geek arcok, a tömeg és a kívülállók. Ez valószínűleg azóta sem változott, csak más áramlatok mentén osztódik fel a közösség. A Stranger Thingsben a D&D-t játszó kockákból, a nagyobbak zaklatásának kitett haveri társaságból és különféle módokon a tányér szélére kitett barátaikból lesz végül a világmentő csapat. Azzal az élménnyel mindenki örömmel azonosul, hogy engem mindenki utál, de végül nekem lesz igazam. De ez kevésbé korszellem-jellemző, már ezelőtt 50 évvel sem volt ez nagyon másként.

A kulcs talán inkább abban rejlik, hogy nem egyedül, hanem közösségben tudunk megküzdeni a látható vagy láthatatlan ellenségeinkkel. Erőt merítve a gyengeségeinkből, és bármi van is, összefogva, együtt, megfogva egymás kezét.

Vannak arra utaló jelek, hogy egyre inkább esünk szét egyénekre és vonulunk vissza a saját, egyre szűkebb világunkba. A világban áramló rengeteg ingertől és meg nem értett sérelmektől menekülve a saját terület a biztonság érzetét kelti, akkor is, ha az nem több mint egy zene a fülhallgatóban és napszemüveg, amivel kizárjuk a többieket a tömegközlekedésen. A személyes baráti beszélgetések helyett a nagy nyelvi modellel osztjuk meg a titkainkat, elnevezzük és barátunknak tekintjük, van aki hozzá is megy. (Állítólag egy japán nő hozzáment a GPT-hez.) A hikikomori jelenség (visszavonultan élni, teljes elszigeteltségben) egyre nagyobb tömegeket érint, és fontosabb a megfelelő követőszám és lájk, mint az ölelés (jut eszembe, mindenképpen kövesd a facebook oldalunkat! …aztán, ha találkozunk, meg is ölelhetsz).

A sorozat minden évadában visszatérő elem, hogy a csapat szétesik, majd újra összeáll, és nem a különálló egyének, hanem a csapat együtt oldja meg végül a problémákat és menti meg a világot. Van persze egyéni hős is, több is, más-más helyzetekben, akik más-más nehézségekkel néznek szembe, és mindenkinek megvan a maga hasznos képessége és saját döntései, végig az öt évad során. De végül mindenkinek minden képességére és azonos irányba való döntésére szükség van, hogy végigvigyék azt, amit együtt elkezdtek.

Azt, hogy a világ veszélyben van, mára már alig kérdőjelezi meg valaki. Hogy megmenthető-e, azt egyre többen. Ha igaz az, hogy a Stranger Things egyfajta korszellem-jelző, akkor talán valami ilyesmit fogalmaz meg: lehet, hogy a világ már sosem lesz jobb, lehet, hogy mindennek vége, de ha megmenthető, akkor csak úgy, ha összefogunk, és mindenki a saját képességei szerint kiveszi a részét a küzdelemből. A megváltás nem garantált, sőt, áldozatokkal is jár, de valószínűleg ez az útja, hogy összehozzuk.

---

Mark Vonnegut életbölcsessége

Egyszer Kurt Vonnegut amerikai író megkérdezte Mark nevű fiát, hogy szerinte mi az élet értelme. Mark azt válaszolta:

“We are here to help each other get through this thing, whatever it is.”

Vagyis: “Azért vagyunk itt, hogy átsegítsük egymást ezen a dolgon… akármi legyen is ez.”

Talán ezért működik ennyire a Stranger Things is. Nem azért, mert választ ad arra, hogyan kellene élni ebben a világban, hanem mert kimondja azt, amit egyre többen érzünk, de ritkán fogalmazunk meg: hogy nincs biztos kapaszkodó, nincs végső megoldás, nincs garantált happy end. Csak helyzetek vannak, döntések, és emberek egymás mellett.

Lehet, hogy a nosztalgia csak ideiglenes menedék. Lehet, hogy a világ valóban veszélyesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak tűnik, mint valaha. És lehet, hogy már nem hiszünk abban, hogy minden rendbe jön. De abban talán még igen, hogy nem kell egyedül végigmenni rajta.

Ha a Stranger Things valóban a korszellem egy lenyomata, akkor nem azt üzeni, hogy meg fogjuk menteni a világot. Hanem azt, hogy ha van esély rá, az csak együtt létezik. Egymásra támaszkodva, hibákkal, félelemmel, veszteségekkel.

És lehet, hogy ez ma nem hangzik túl reménykeltően. De talán pont ez benne az őszinte.