Jodorowsky & Mœbius: Incal

Az Incal egyszerre űropera, pszichedelikus trip, kozmikus-spirituális beavatási szertartás és popkulturális alapvetés. Két zseniális alkotó kreatív elméjének főnixmadara, ami egy magába omlott produkció hamvaiból éledt újra és repült a magasba.

---

Az alkotók és a soha meg nem valósult Dűne-adaptáció

Azt talán ma már sokan tudják, hogy a megvalósult Dűne filmek és sorozatok előtt volt egy olyan próbálkozás, amit talán a világ legismertebb meg nem valósult produkciói között tartanak számon. Ez még a 70-es években történt, valamivel azelőtt, hogy útnak indult volna a Star Wars univerzum világot formáló áradása. Ma már nehéz elképzelni is, mi történt volna, ha Jodorowsky Dűne-adaptációja valamilyen csoda folytán tető alá kerül, és nem egy csillagközi tündérmese, hanem az intrikával és filozófiával átszőtt Arrakis-univerzum viszi el a vezető szerepet a popkultúrában. Ha befut, és tényleg nézhető és népszerű film lett volna, vajon megváltoztatta volna a gondolkodásunkat, azt, ahogyan a világot látjuk? Minden bizonnyal.

De erre azért elég kevés volt az esély.

Merthogy Alejandro Jodorowsky, aki elsősorban látnok, és csak azután rendező, nagyszabású filmet képzelt el. Túl nagyszabásút ahhoz, hogy Hollywood pénzemberei bíztak volna abban, hogy a befektetett pénzük valaha megtérül. Valószínű, hogy hiányzott az az összekötő kapocs, ami a gigantikus látomást és a piacot összekapcsolta volna.

Jodorowskynak előtte olyan megosztó filmjei voltak, mint az El Topo (1970), vagy a The Holy Mountain (1973 – ezt teljes egészében John Lennon és Yoko Ono finanszírozta). 1975-ben kezdett bele a Dűne film terveibe. Ma már egészen sokat lehet tudni arról, hogy “mi lett volna, ha”, dokumentumfilm is készült róla Jodorowsky’s Dune címmel.

Ez a mű nem egy hagyományos adaptáció lett volna, hanem inkább egy misztikus beavatási film, ahol a fűszer és a politikai játszmák másodlagosak, a fókusz Paul Atreides belső átlényegülésére került volna. Paul szerepére Jodorowsky saját fiát, Brontist jelölte ki, akit éveken át tréningelt a szerepre. Színpadi gyakorlatokra, harcművészeti képzésekre, meditációra járatta, hogy testileg-lelkileg “felébredt” főszereplője legyen a filmjének. Mellette a kor legnagyobbjait képzelte el a főbb szerepekre: Harkonnen bárónak Orson Wellest, Lady Jessicának Geraldine Chaplint, Freyd Rauthának Mick Jaggert, Duncan Idahonak Alain Delont képzelte el. Ja, és a Császár szerepére Salvador Dalít, aki el is vállalta a szerepet, percenként 100.000 dollár gázsiért. A zenét a Pink Floydra, a díszletet H. R. Gigerre bízta volna. A storyboardot pedig a képregényrajzoló, Jean Giraud, ismertebb művésznevén Mœbius készítette. Utóbbival rengeteg közös munka állt mögöttük – kb. 3000 rajz -, mire a projektet lefújták.

El lehet képzelni, hogy ha valaki szenvedélyesen, szívét-lelkét-mindenét beleadva évekig készíti elő élete nagy munkáját, mint egyfajta szent küldetést, és azt mondják rá, hogy sztornó az egész, az képes összetörni az embert. A film puszta lehetőségének filmtörténeti jelentőségét az is mutatja, hogy bár meg sem valósult, mégis a közbeszéd része és inspirációk forrása a mai napig. A másik oldalról azonban az is megérthető, hogy egy kontrollálhatatlan költségvetésű, 10-12 órás látomást, amelybe gyakorlatilag semmilyen beleszólást nem tűrt a mester, senki nem mert finanszírozni.

A terv tehát saját zsenialitása és túlzásai miatt összeomlott.

---

Irány a képregény világa

A Dűne bukása mindkét alkotót más irányba lökte. Jodorowsky számára a film nem csupán egy produkció volt, hanem szinte (vagy nem is annyira szinte) szakrális küldetés, és amikor elkaszálták, nem csak egy projekt omlott össze, hanem egy egész világlátás. Mœbius eközben kevésbé drámai módon élte meg a végét: benne az a fajta teremtő energia maradt ott lebegve, amit a storyboardok alatt ébresztett fel magában, és ami hirtelen tárgyát veszítette.

Az Incal ezzel együtt sem pótcselekvésként indult, hanem inkább egy furcsa oldódási pontként. Jodorowsky rájött, hogy a képregényben ugyanúgy megépítheti a kozmikus beavatás dramaturgiáját, csak éppen a producerek és a forgatások korlátai nélkül. A Dűnénél meghiúsult grandiózus kinyilatkoztatási vágy lassan átalakult egy személyesebb, játékosabb, ironikusabb, de legalább annyira őrült spirituális történetté.

Mœbiusnál ugyanez vizuális síkon zajlott: a Dűnében kialakult monumentalizmust az Incal alatt oldotta fel egy könnyedebb, áramlóbb, levegősebb rajznyelvvel. Mintha mindketten felengedtek volna a Dűne projekt görcsös akarásából és korlátaiból, és sokkal lazábban és szabadabban teremtettek egy különös univerzumot sok rétegű történettel, belső utazással és nagyon színes és izgalmas formanyelvvel.

---

Incal

A sztori egy peches, lúzer magánnyomozó, John Difool (a Tarot “Bolond” karaktere) kozmikus beavatását követi. Nem annyira hősi figura, aki küldetést teljesít, sokkal inkább belesodródik a világegyetem sorsát alakító eseménysorozatba. Néha mellékszereplője a saját életének is, máskor intrikák és milliók sorsát befolyásoló események főszereplője, de a legtöbbször maga sem tudja, hogy került ilyen helyzetbe.

Onnan indul az egész, hogy megverik és ledobják a sok-sok rétegű város egy magasabb szintjéről a mélybe – innen szép nyerni.

Egy pitinek tűnő ügy kapcsán, mintegy véletlenül hozzá kerül a Fény Incal (persze később kiderül, hogy nincsenek véletlenek), ami egy kozmikus intelligenciával bíró tárgy. De ennél jóval több: a világegyetem egyensúlyát fenntartó erők egyik pólusa. Mint ilyet, természetesen többen is meg akarják kaparintani, így DiFoolt lassan mindenki üldözni kezdi, techno-papok, mutáns frakciók, politikai erők, galaktikus hatalmak és hasonlók. Menekülése közben társakat sodor mellé az élet, akikkel csapattá kovácsolódnak. Köztük is mindenféle lény és entitás megtalálható a cinikus madárszerű baráttól, Deepo-tól kezdve a harcosnő Tanatah-n keresztül a Metabáróig.

A történet spirálként halad: városi káoszból kozmikus terekbe, politikai szatírából spirituális beavatásba, miközben Difool folyton visszazuhan saját gyarlóságába, majd újra felemelkedik, szétesik és újra összeáll (néha szó szerint is). Nem klasszikus “világmegmentés”, inkább egy lecsúszott figura útja a megértésig. Az Incal által indított változás egy összetett folyamat, amely végső soron minden szereplőt – és magát a világot is – újraszervezi. A végére a sztori odáig tágul, ahonnan már nem lehet eldönteni, hogy a hős menti-e meg az univerzumot, vagy az univerzum menti meg őt.

Az Incal képi világa és szimbolikája nem egyszerű díszítés a történet körül. Mœbius rajzolói döntései és Jodorowsky spirituális-groteszk dramaturgiája kiegészítik egymást. Állítólag volt olyan eset is, amikor Mœbius rajzai voltak meg előbb, amihez Jodorowsky igazította a történetet. A spirituális utazás, a dolgok mélyére látás az Incalban nem kifejezetten tipikus fejlődéstörténet, ahol valaki jóvá vagy rosszá válik. Inkább csak tágul a szereplők tudata az események hatására, amiknek hol elszenvedői, hol aktív részesei. A képi világ végig ezt támasztja alá. A terek hol túlméretesek, néha kozmikus méretűek, hol bántóan szűkösek, szinte lenyelik az embert, jelezve, hogy DiFool és csapata mennyire jelentéktelen, és mennyire törékeny önmagában. A város függőleges rétegződése a társadalmi hierarchia leképeződései. Főszereplőnk hol zuhan, hol lebeg, hol a mélybe ereszkedik, hol felfelé tör, attól függően, hol tart éppen a belső utazásában. A nagy összecsapások olvashatók a belső konfliktusok képi metaforáiként is. Kép és történet folyamatos összefonódásban hozza létre az élményt.

A rajzokban, panelekben mindeközben van egyfajta szelidség, még akkor is, amikor a legnagyobb káoszt és a pusztulást ábrázolja. A színei pszichedelikusak de nem bántóak, játékosak, de egy pillanatra sem komolytalanok. Inkább mondható meditatívnak az élmény, pláne, ha az olvasó hagyja magát mélyen elmerülni a világában és történetében.

És, bár olykor megeshet, hogy eltéved az olvasó a pszichedelikus világ furcsaságai között, a történet határozottan tart valahová, akkor is, amikor azt hinnéd, hogy innen már nincs visszaút. Egy még az univerzumnál is nagyobb méretű változás felé.

---

A Jodoverse és hatásai

Az Incal csak a kezdet volt. A történet és a világ kellőképpen sokrétű ahhoz, hogy különböző oldalhajtásoknak adjon táptalajt, és ez meg is történt. A Metabárók saját sorozatot kaptak (sőt, a Castaka az eredettörténetüket is elmeséli), ahogy a Techno-papok is. Aztán ott van még a Megalex, ami egy disztópikus, részben biomechanikus techno-város története. Készült előzmény DiFool ifjabb éveiről, és az Incal alternatív folytatása, több verzióban. Ezek már nem mind Mœbius rajzaival.

Az Incal ma már nem csak kultikus képregény, hanem olyan alapmű, amelynek lenyomatai ott vibrálnak a cyberpunk városképektől az űrfantasy esztétikáig. A motívumok visszaköszönnek Az ötödik elem városképében (Mœbius részt is vett a film előkészületeiben), a cyberpunk későbbi kultfilmjeiben a Szárnyas fejvadásztól a Tron: Örökségig, vagy akár a Nausicaä képeiben – Mœbius és Miyazaki kölcsönösen tisztelték egymás munkáját. De ott a lenyomata A forrás spiritualitásában, vagy olyan játékokban, mint a No Man’s Sky, vagy a Metal Gear Solid – Hideo Kojima rajongója Mœbius munkásságának.

Szóval az Incal nem csak egy képregény, hanem egy univerzum, amely csendben, de kitörölhetetlenül beette magát a popkultúra szöveteibe.

És hogy kerek legyen a sztori, és visszatérjen önmagába (ahogy az az Incal történetétől sem teljesen idegen), talán azt is mondhatjuk, hogy Villeneuve Dűne filmjeire is hatással volt. Megtaláljuk benne a képregényre jellemző vizuális megoldásokat, nagy tereket, minimalista techno-organikus díszleteket és másokat. A storyboard rajzolói valószínűleg merítettek a Mœbius-Jodorowsky-féle Dűne storyboard könyvből és magából az Incalból is… ez persze egyáltalán nem biztos, de jó így gondolni rá.

---

Lesz-e valaha Incal film?

Sokszor mondták már, hogy lesz film, sőt, hivatalos weboldala is van, a projektet az Incal eredeti kiadója, a képregény jogainak birtokosa, a Les Humanoïdes Associés (angolul: Humanoids) gondozza. De sajnos a cikk írásának időpontjában semmi hír nincs arról, hogy történne bármi mozgás ezen a fronton. Pedig Taika Waititit sokan alkalmasnak gondolják rá, hogy az ő interpretációjában szélesebb körhöz is eljuthat ez a furcsa űrkaland. Maga Jodorowsky is áldását adta rá. Azonban Waititi, egyéb elfoglaltságai miatt, egyelőre nem fogott neki a megvalósításnak. Reméljük, még a mi életünkben eljut odáig – de ha nem, a képregényeket bármikor fel tudjuk lapozni.

---

Az Incal sorozatot magyarul a Pesti Könyv Kiadó adta ki. Két kiadása létezik, a gyűjtői változatnak a borítója más. Az első kötet, Incal 1. – A Sötét Incal, 2017-ben jelent meg kemény kötésben. A magyar kiadás fordítója Nagy Krisztián. Ma már néhány részéhez nehéz hozzájutni, valószínű, hogy gyűjtőknél landoltak, de némi szerencsével, a megfelelő fórumokon azért lehet vele bárkinek szerencséje.

Az eredeti kiadója a Humanoids.

[tsg]