“Blahaliszk” és az ösztönös nyelvi intelligencia
Vannak kifejezések, elnevezések, amelyek jobban terjednek, mint a hivatalos megfelelőjük. Mi ennek az oka?
A Blahaliszk
Kicsit úgy indult, mint a 2001: Űrodisszeiában: a Blaha Lujza téren egyszer csak megjelent egy fekete oszlop. Hivatalosan ez egy afféle találkozási pont, egy jól felismerhető, könnyen beazonosítható objektum, ami a városkép része, hivatkozási alap, mentális horgony. Van pár ilyen hely a városban és országszerte más városokban is. Ilyenek pesten a Széll Kálmán vagy a Nyugati tér, Szegeden a Dugonics tér, Pécsen a Széchenyi tér, és így tovább. Igaz azonban, hogy a helyi népnyelv megfelelőbb elnevezéseket talál ezekhez. Ha valaki ezeken a spotokon akar találkozni, ritkán mondja, hogy “fussunk össze a Széll Kálmánon”. Helyette olyanok vannak, hogy “tali a Moszkvánál” “az óra alatt”, vagy “a dugó téren” , esetleg “a ló faránál” (hogy a finomabb verziót említsük). Utóbbit tudják a szegediek és a pécsiek is értelmezni a saját városukra.
A Blahánál elhelyezett oszlopnak hivatalos neve még nincs, de hát valahogy nevezni kell. Érezte ezt az önkormányzat is, ki is írt rá egy névpályázatot. Ez jelenleg is tart. A nép persze kreatív (emlékezzünk csak a Chuck Norris-hídra), így a beküldött névjavaslatokat szűkíteni fogják a szakemberek, mielőtt a közvélemény elé tárják.
Csakhogy a közvélemény valójában sosem zavartatta magát, hogy olyan neveket terjesszen, amilyet akart. És az, hogy hogyan fog bekerülni a köztudatba végül, nem egy pályázaton múlik – hanem azon a dolgon, amit most itt ösztönös nyelvi intelligenciának fogunk nevezni. Hogy ez pontosan micsoda, ezen a ponton még csak sejtésünk van, ezért is indítottuk ezt a vizsgálódást itt – szóval jelenleg még az se biztos, hogy a cikk végére lesz rá válaszunk. Úgyhogy egyelőre azt tudjuk tenni, hogy megnézzük, ami most történik, megpróbáljuk kiterjeszteni a vizsgálódást, majd mindebből igyekszünk következtetéseket levonni, hogy okosabbnak érezzük magunkat a végére az indokoltnál. Vagy valami.
A Blahán álló randipont-cölöp névadására ráugrott A bolygó neve Facebook oldal. Őket most a (feltételezett) ösztönös nyelvi intelligencia egyik hazai jeles képviselőjének tekintjük ebben a vizsgálatban. Az oldal eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy a nem annyira jól sikerült filmcímfordítások helyett jobb, és helyenként viccesebb címeket javasoljon. A nép bedobál ötleteket, szavaz, és feltételezhetően sokat röhög és egészen jól szórakozik mindeközben. Csak hogy néhány szalonképesebb példát említsünk, így jött létre az Alien helyett a Tojásbántotta cím, a Kill Bill helyett a Kasza Blanka, vagy, hogy egy már-már klasszikust is mutassunk:
(Forrás: https://www.facebook.com/abolygoneve)
De aztán az oldal elszabadult, és ma már nem csupán filmcímekkel foglalkozik, hanem sok dologgal, aminek címet vagy nevet lehet adni. Felkerült a Blaha oszlopa is a listára, és remek javaslatok születtek arra, hogyan lehetne nevezni. Vannak közte aranyosak (Blahapiskóta), viccesek de nehezebben használhatók (pl. You Can’t Touch Dísz), nem meglepő módon egy csomó olyan, ami a fallikus jellegére utal (Toszlop)…
…és aztán egy olyan kifejezés is, ami se nem túl bántó, se nem komoly, nagyon kifejező és vicces, és valahogy az olvasók rögtön a szívükbe fogadták:
(Forrás: https://www.facebook.com/abolygoneve)
Hogy miért működik? Senkinek nem kell magyarázni, a név és a tárgya annyira összhangban van, hogy bárki rögtön tudja, miről van szó. Ahelyett, hogy hosszasan beszélgetni kellene arról, mi indokolja a formáját, mi a funkciója, hogyan illeszkedik a térhez, vagy akár az aktuális politikai helyzethez, a nyelv sokkal egyszerűbb, ösztönösebb megoldást választott: nevet adott neki. Egy olyan nevet, amiben benne van az a kettősség, amit az obeliszk ünnepélyes hangulata és a Blaha hétköznapisága között feszülő ellentét okoz. És egy nagyon finom, alig észrevehető vállrándítás, ami azt sugallja, hogy minden oké ezzel az egésszel, ne vegyük már magunkat túl komolyan.
(Jó, látjuk, hogy bár azt mondtuk, nem kér magyarázatot, mi mégis megpróbáltuk megmagyarázni, de itt most talán indokolt volt.)
Az ösztönös névadás
A blahaliszk története azért érdekes, mert jól megmutatja, hogyan működik a köznyelv akkor, amikor valami nem találja a pontos helyét a valóságban. Ilyenkor van hogy elemzések születnek, vagy viták indulnak, vagy konfliktusokat szül, vagy csak zavart okoz a dolog, de van, hogy mindezeket megkerülve egészen egyszerűen megszületik egy szó, amely valahogy pontosabban ragadja meg a helyzetet, mint bármilyen hivatalos megfogalmazás. Ez nem tudatos döntés, inkább ösztönös reakció, egyfajta kollektív nyelvi reflex, amely akkor lép működésbe, amikor feszültség alakul ki aközött, amit valami jelenteni szeretne, és aközött, amit az emberek ténylegesen megélnek belőle.
Ez a jelenség egyáltalán nem egyedi, és nem is magyar sajátosság. Városok, terek, épületek, társadalmi jelenségek kapnak új neveket mindenhol, ahol a hivatalos nyelv túlságosan elvonttá, sterillé vagy éppen túl patetikussá válik. Ezek az elnevezések ritkán rosszindulatúak, sokkal inkább pontosak, mert képesek egyetlen szóba sűríteni egy közös tapasztalatot. Amikor egy városrész becenevet kap, vagy egy intézmény neve finoman elcsúszik a köznyelvben, az alkalmazkodás, annak a jele, hogy a nyelv megpróbálja a saját eszközeivel értelmezhetővé tenni a környezetét.
Miskolcon például mindenki tudja, hol van a Villanyrendőr (ami nem csak egy villanyrendőr, hanem egy közlekedési csomópont a belvárosban). A négyeshatos, az nem csupán egy jármű vagy villamosvonal, hanem egy életérzés, amit ugyancsak senkinek nem kell magyarázni, aki rendszeresen közlekedik Budapesten. A Big Smoke történelmileg alakult nem hivatalos beceneve Londonnak, az ötvenes évekbeli erős légszennyezettségre utalva, mégis rajta ragadt, események, fesztiválok, még zenekar is viseli a nevet a mai napig. A Ground Zero bár eredetileg egy technikai kifejezés volt, ma már szimbolikus tér, erős érzelmi töltettel. Silicon Valley. Big Apple. És sokáig lehet sorolni a példákat.
London 1947. © Historic England Archive. View image AA093777.
Gondolatáramlatok
Ha egy kicsit távolabbról nézünk rá, akkor ez a spontán nyelvi működés felfogható egyfajta áramlatként. Valaki valahol kitalál egy frappáns nevet. Azt elmondja másoknak, akik meghallgatják, aztán elfelejtik, mert nem ragadja meg őket. De valaki másnak eszébe jut róla egy másik név. Ez megtetszik másoknak is, ketten-hárman egymás között használni kezdik. Mások is meghallják, ők is átveszik, beépítik a mindennapi használatba. Amikor rajtuk kívül állók találkoznak a szóval, ők már úgy veszik, hogy ez annak a dolognak a neve, és használni kezdik. És hirtelen már egy egész város úgy hívja az egyébként nagyon magasztos és a maga nemében lenyűgöző művészeti alkotást – aminek az eredeti címe: The Cloud Gate, azaz Felhőkapu -, hogy… a bab.
Anish Kapoor híres szobra Chicagoban. Wikipedia
A nyelv ezekben az esetekben egyrészt ösztönös – hiszen egyszerűsít, próbál mintát, hangulatot, funkciót találni, és legelsősorban kapcsolatot találni a tárgyával. Mindegy, mit próbálnak meg eladni nekünk, ilyenkor többet számít az, hogy hogyan tudunk kapcsolódni a dologgal, és egy jól eltalált, egyszerű és hatásos név meg tudja ragadni ezt a kapcsolatot.
Másrészt intelligens is, mert észreveszi a helyzetet és él vele. Ráadásul ez nem is egyéni intelligencia, hanem közösségi, mert csak az a név marad fenn, amit a közösség felkap, befogad és továbbad. A legjobban kapcsolódó neveket továbbörökítjük a következő nemzedékekre is. Abból a szempontból is intelligens a rendszer, hogy ha már aktualitását veszti a dolog, elmúlik a kapcsolat, a név kikopik a kollektív használatból és elfelejtődik, vagy csak megváltozik a jelentése a kornak megfelelően. A Hell’s Kitchen például kifejezetten erős, félelmet keltő köznyelvi megnevezése volt a balhés New York-i környéknek, ma már inkább történelmi, vagy éppen popkulturális hivatkozásként él tovább (lásd: Daredevil sorozat).
Szóval a nyelv ilyen formán egy élő, ösztönös és látszólag intelligens mozgó áramlat.
És ilyen áramlatokból tudunk még egy csomót. A világtörténelem nagy gondolkodói hasonlóképpen hatottak egymásra, építettek a korábbiakra, cáfolták elődeik nézetét vagy indultak el új utakon a meglévőkre alapozva. Tekinthető a filozófia története egy nagy áramlásnak, amelyben mindenki hozzátette a sajátját a nagy egészhez. De a filmművészet, az irodalom, a vallások története, a zenei stílusok változása, a gazdaság vagy a történelem mind felfogható úgy is, mint nagy gondolati áramlatok, melyek – mivel embereken keresztül működnek – egymásra is hatással voltak és vannak. Hiszen a nagy gondolkodók is hallgattak zenét, a filmesek is olvastak könyveket, és talán mindenki járkált és járkál ma is a világban, találkozik helyzetekkel, beszélget más emberekkel, akiken keresztül ezek a nagy áramlatok megnyilvánulnak…
Néhány random következtetés
Ha ezt a világműködési modellt elfogadnánk (persze nem kötelező, csak ötletelünk, gondolkodunk), abból néhány apró következtetést le lehetne vonni.
Egyrészt azt, hogy egy-egy ember ebben az áramlatban nagyon pici hullám csupán. Van, aki inkább örvény, van aki csak egy csepp, akit sodor magával az ár. Persze, vannak, akinek nagyobb a hatásuk, de még ez sem állítható biztosan, mert lehet, hogy egy korábbi erősebb áramlat következményeként kellett éppen azt gondolniuk vagy csinálniuk, amit éppen gondoltak vagy csináltak. Nem tudhatjuk biztosra.
Másrészt azt a kérdést is felveti, hogy ki vagy mi mozgatja ezeket az áramlatokat egyáltalán, ha mozgatja őket bármi is. A véletlen? A Világszellem? Az ufók? Jó, ebben nem is nagyon akarunk állást foglalni, de a szerkesztőség szívesen fogadja a megfejtéseket.
Harmadrészt az is külön érdekes, hogy ha mindez igaz, akkor minden gondolatunk visszavezethető egy gondolat-láncolatra, ami elődeink gondolatainak összessége alkot. Ha azt gondolja valaki, hogy az ő véleménye fontos, akkor vissza lehet követni a nagy gondolatáramlatot odáig, hogy mikortól lett egyáltalán tényező a “vélemény” mint olyan, hogyan változott a jelentése és jelentősége az idők során, honnan származik a “fontosság” koncepciója, hogy mikor vált az “én” mint kiindulópont hivatkozási alappá, vagy a “vagyok” mikor vált evidenssé. (Talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, ezek valóban mind visszakövethetők és megtalálható a forrásuk.)
Negyedrészt pedig az is következik mindebből, hogy ez a cikk is csak egy további csepp az áramlatban.
…De nem szeretnénk ennél mélyebben itt belemenni az ilyesmibe, úgyhogy:
Vissza a Blahára
Ebben az értelemben a Blahaliszk nem több és nem kevesebb, mint egy pillanatnyi lenyomat. Egy adott időszak, egy adott hely és egy adott hangulat sűrűsödik össze benne, minden különösebb szándék vagy program nélkül. A nyelv egyszerűen tette a dolgát, reagált, értelmezett, és közben megteremtett egy szót, amelyben sokan magukra ismertek, amivel kapcsolódni tudtak. Hogy ez lesz-e a nem hivatalos neve vagy sem, az idővel kiderül. Az biztos, hogy a Blaha Lujza téren azóta is ott áll az a fekete oszlop, és lehet beszélni az esztétikájáról, városképi vagy funkcionális jelentőségéről vagy bármi másról – a nyelv közben végzi a maga munkáját, és így vagy úgy, de odatesz egy apró megjegyzést a margóra. Nem ítéletet, nem végleges állásfoglalást, inkább csak egy csendes jelzést arról, hogy figyelünk, érzékelünk, és ha ez a módja annak, hogy kapcsolatba lépjünk vele, nem félünk nevet adni neki.
Pingback: Stranger Things - a kopogó korszellem - JAMMER 2.0