Rejtett kincsek: A halványkék szem – Christian Bale, Poe és a bűntudat
Hogy mennyire rejtett vagy sem a The Pale Blue Eye / A halványkék szem, arról lehet vitatkozni, de az tény, hogy valahogy elsikkadt a nagyobb premiercímek árnyékában. Sokan valószínűleg rá sem találtak, és az is elképzelhető, hogy mások pár perc után kikapcsolták, mert nem az a pörgős thriller, amiből rengeteg van a kínálatban. Pedig ha adsz neki egy estét, kifejezetten gazdag, lassan kibomló, sötét atmoszférájú krimi-élményben lehet részed. Ráadásul olyan fajta, amely mindent átrendező csavart is tartogat a végére – és mégsem elsősorban erről szól. Ja, és szerepel benne Edgar Allan Poe.
West Point, 1830 tele – mindenki hallgat
A helyszín: a West Point katonai akadémia. Egy kadétot holtan találnak, az ügyről pedig a vezetés szerint a lehető legkevesebb embernek kell tudnia, mert a „becsület” és az intézmény jó híre fontosabb, mint maga az ember. A nyomozással Augustus Landort (Christian Bale) bízzák meg. A kiégett, magányos nyomozóról az első perctől kezdve érezni, hogy múltja legalább olyan komor, mint a tekintete. Sokat tapasztalt, látott dolgokat, és egyáltalán nem örült annak, amit látott és tapasztalt. De elvállalja a munkát, és belekezd a szálak felgöngyölítésébe.
Túl nagy támogatásra ebben a közegben nem számíthat. Azonban egy kívülálló, fura kadét mégis a segítségére siet. Az ifjút Edgar Allan Poe-nak hívják (Harry Melling alakításában): kicsit túl sokat beszél, túl sokat gondolkozik, és érzi, hogy valami nem stimmel sem a rendszerrel, sem a világgal. És valószínűleg saját magával sem. Poe ekkor még nem az a neves költő és prózaíró, akinek ma ismerjük, csak egy szárnyait bontogató művészlélek, aki talán nem ott van, ahová való. De a rejtély, a sötét titkok és misztikum azonnal megragadja a fantáziáját, és nem csak intelligens, de mint kiderül, érzékeny is a rejtélyek kifürkészésére.
Aztán az események különös fordulatokat vesznek, további rituális gyilkosságok történnek, különféle családi intrikákra és ördögi összeesküvésekre derül fény, rejtélyes nyomok vezetnek különös megoldásokhoz… Nagyjából úgy, ahogy azt egy (későbbi) Poe történetben olvashattuk volna, ha ő írta volna. (Tudva levő, hogy őt tartják a detektívtörténetek feltalálójának, A Morgue utcai kettős gyilkosság c. novellája alapján.)
Csontig hatoló atmoszféra
A két főszereplő – a megtört, de tapasztalt és éles eszű nyomozó és az érzékeny ifjú művész – közti dinamika az egyik tényező, ami izgalmassá teszi a filmet. Amolyan mentor-tanítvány kapcsolatként indul ez, de több fordulóponton is átesik a kapcsolatuk a végéig. Bale keveset beszél, inkább a tekintete dolgozik helyette, és azok a szünetek, amikor hallgat, de érezzük, hogy oka van a hallgatásának: mindenkinek jobb, ha nem mondja ki azt, amit gondol. Melling karaktere viszont sokat beszél, tényleg fura szerzet, de még éppen nem ijesztően vagy idegesítően, csak érdekesen és különösen. Kicsit vicces, kicsit tragikus. Kiválóan kiegészítik egymást, egészen eltérő érdekek és indíttatások mozgatják őket, és kettősük folyamatosan görgeti előre a cselekményt.
A másik az atmoszféra. Vizuálisan olyan a film, mintha folyton késő délután lenne egy hosszú tél közepén. Köd, fák, hó, kékesszürke árnyalatok – Scott Cooper rendezése, Masanobu Takayanagi operatőri munkája, Howard Shore zenéje olyan hatást kelt, hogy szinte érezni a csontokban a fagyot. A szépen lassan építkező történet pedig szépen lassan megfagyasztja a lelkedet is, hogy a végére úgy érzed, ez az ügy túl régóta tart és túl sok szörnyűség történt, túl sok a fájdalom, és talán soha nem lesz már tavasz… És mindez tökéletes alapot hoz létre ahhoz, hogy a film vége úgy hasson, ahogy hat.
A harmadik pedig a krimi szál. Megvan benne a hagyományos “Ki tette?” nyomozás izgalma is: rituálisnak tűnő gyilkosságok, titokzatos jelképek, zárt közösség, ahol senki sem akar beszélni, a gyanúsítottak egyre szélesedő köre. Inkább tapogatózó, lassan haladó nyomozásról beszélünk, nem egy hirtelen összerakott deduktív rejtvényfejtésről. De valahogy az is érezhető végig, hogy a mélyben valami más is lapul. Landor és Poe párosa lépésről lépésre húzza le a leplet a West Point körüli képmutatásról, és közben mi is szép lassan rájövünk, hogy ez nem csak egy intézményről szól, hanem arról is, mi mindent vagyunk hajlandók elhallgatni a saját céljaink vagy békénk érdekében.
Mindeközben a film finoman játszik azzal, hogy Poe későbbi motívumai hogyan sejlenek fel, szivárognak be a történetbe. Halál, a test csonkítása, a bűn és a vezeklés – apró rezdülésekben, mondatokban, beállításokban, amikből a néző nagyon könnyen el tudja képzelni, hogy az ifjú kadét csapongó elméjében idővel szöveggé, költészetté vagy sötét hangulatú novellákká érik.
A rejtély és a csavar – kinek szól?
A végső csavar nem az a fajta, amitől leesik az állad, inkább érzelmileg hat. Ettől még persze a nézőnek újra kell értelmeznie sok mindent, amit addig látott, és ez is egy izgalmas elmejáték, de a fordulat a szereplők érzéseiről és traumáiról is rengeteget mesél. Ettől olyan érzelmi mélységet kap a film, ami miatt nem csak izgalmas krimiként vagy kosztümös thrillerként marad meg, hanem – ha érzékeny vagy rá – továbbviszed magaddal.
A halványkék szem igazi rejtett kincs, mert bár megvan benne minden (Christian Bale, gótikus krimi, fiatal Edgar Allan Poe, erős atmoszféra és érzelmileg ütő finálé), mégis megbújik a szolgáltatók egyre sűrűsödő kínálatában. Olyan nézőknek ajánlott, akik bírják a lassú, komor, téli hangulatú krimiket, kíváncsiak Poe-ra nem mint irodalmi ikonra, hanem esendő, furcsa figurára, és nem zavarja őket, ha a nyomozás végén nem pusztán a „ki tette?” a lényeg, hanem ennél mélyebbre is hajlandók menni. Annak érdemes elővenni, aki egy estére inkább sötét, karakterközpontú történetbe merülne el, mint egy pörgős, fogyasztható thrillert nézne. A film Netflixen érhető el.
