Rejtett kincsek: Űrsepregetők
A “rejtett kincsek” olyan értékes tartalmak, amik megbújnak, rejtve maradnak a hatalmas információs áradatban, de ha véletlenül (vagy akár hosszas kutatás eredményeképpen) rájuk bukkanunk, megosztjuk veletek is. Ha már nincs ötleted, mit nézz a Netflixen, ha ki akarsz törni a YouTube algoritmusa által köréd vont információs buborékból, ha nem találsz új és izgalmas olvasnivalót, vagy ha unásig hallgattad az összes kazettádat, nézz körül itt, hátha tudunk adni néhány jó tippet!
(És ha te találsz valami hasonlót, adhatsz te is nekünk tippet, várjuk szeretettel: jammer@jammer.hu)
Az űrsepregetők (eredeti címén Space Sweepers) egy 2021-es dél-koreai sci-fi, Jo Sung-hee rendezésében. A Netflixen találhatod meg – bár bőven vannak filmek, amiket a rendszer előrébb sorol és hamarabb ajánl. Nem annyira hidden gem, vannak rejtettebb kincsek is nála, de bőven több fényt érdemel, mint amennyit kap, mert szerethető, szíve van.
Elöljáróban érdemes tudni róla, hogy ez dél-korea első igazán nagyszabású űroperája, még nem készítettek korábban olyan filmet, ami jelentős részében az űrben játszódik. A tapasztalat hiánya egészen nagy kihívást jelentett a stábnak, de érződik, hogy mindent beleadtak, amit csak tudtak: látványos és pörgős akciót, kalandot, zenét, az ázsiai filmekre jellemző érzelmekkel alaposan átitatva. Színes, mozgalmas, és nagyon aranyos.
A főbb szerepekben Song Joong-ki, Kim Tae-ri, Jin Seon-kyu és Yoo Hae-jin tűnnek fel – utóbbi egy robot mozgását és személyiségét adja, ami külön extra bájt visz a filmbe. A főgonoszt Richard Armitage (a Hobbit filmek Thorin-ja) alakítja, és rajta kívül még jó pár nem-koreai színész is szerepel a filmben, akik jellemzően nem-koreai nyelveken szólalnak meg – franciául, angolul, dánul, oroszul, arabul, de még nigériai pidgin nyelven is. A jövő ugyanis ebben a sztoriban multikulturális.
A történet a 2090-es években játszódik, amikor a Föld már szinte teljesen lakhatatlan, a túlélést pedig egy UTS nevű óriásvállalat szabályozza. Akinek nincs pénze és kapcsolata, az az űr peremén lavírozva próbál megélni. Például úgy, hogy sodródó űrszemétre vadászik, és eladja – remélve, hogy ezáltal bevételhez jut, de valójában sokszor inkább csak csökkent valamennyit a felhalmozott adósságán. A Victory nevű, kissé ütött-kopott hajó négyfős legénysége is ebből él: egy csapat alapvetően jóindulatú, de morálisan rugalmas figura, és mindegyikük múltjában vannak sötét dolgok. Egyik napról a másikra élnek, és hiába egészen jók az egymással rivalizáló űrsepregető csapatok között, még így sem nagyon jutnak egyről a kettőre.
A helyzet akkor kezd igazán bonyolódni, amikor találnak egy kislányt, Dorothy-t. Az egész világ azt hiszi róla, hogy veszélyes robotfegyver, a valóság viszont egészen más. Az biztos, hogy Dorothy olyan titkot rejt, ami az egész világ sorsát megváltoztathatja.
A csapatnak döntenie kell: gyors, bár némiképp kétséges gazdasági gyarapodás (azaz pénzzé teszik a kislányt), vagy inkább a szívükre hallgatnak, és vállalják annak minden következményét. Innen indul az a fajta űrkaland, ami egyszerre könnyed, látványos és meglepően érzelmes, de közben végig megmarad a szórakoztató, popcornos sci-fi kategóriában.
Az űrsepregetők fura módon sosem került igazán reflektorfénybe, pedig minden adottsága megvan hozzá, hogy nézők széles táborát szórakoztassa. A Netflix ugyan nagy dobásként mutatta be, mégis valahogy elsikkadt a nagyobb sci-fi premierek között, főleg Európában.
A látványvilág erős. A díszletek, ruhák egészen részletgazdagok, színesek és izgalmasak. A CGI is rendben van. A kameramozgások és vágások néhol szokatlanok a szemnek – ennek vagy az az oka, hogy ez az első dél-koreai űrfilm, és sok mindent lelkesen kipróbáltak az alkotók, amire korábban nem volt lehetőségük, vagy valami tök más, mindegy is, ha észre is veszed a különbséget, hamar rááll az agy. A zene néhol egészen a gyerekkorunk sci-fi kalandjait idézi. (Jó, ez persze sokban függ attól is, ki mikor volt gyerek.) A világépítés részletesebb, mint amire egy egyszeri űrkalandnál számítanál, persze attól még meseszerűen elnagyolt, de ezzel nincs is semmi baj. És közben a filmnek van egy sajátos koreai hangulata, ami erősen megkülönbözteti a hollywoodi űroperáktól, és nekünk, amerikai filmeken felnőtt európaiaknak egészen friss és üdítő.
A történet és a fordulatok hatására persze nem fogsz felpattanni a kanapéról meglepetésedben, hogy az öledbe boruljon a meleg kakaó, de ez nem is erről szól. Semmi nem nagyon bonyolult itt. Se a főgonosz motivációja, se a helyzet, amibe a csapat belecsúszik, se az űrpolitikai háttér, se a világ működésének logikája – minden pont annyira egyszerű, amennyire egy könnyed sci-fi kalandnak szüksége van.
A csapat szimpatikus: egyáltalán nem „szuperhősök”, csak balhés, szerethető figurák, akik a túlélésért alkudoznak. Mind küzd a saját múltjával, küzdenek egymással is, az űrsepregetőket sújtó bürokráciával – meg hát nagyjából mindennel. De közben mégis jól működnek együtt. Van végre egy szórakoztató android, és egy kislány, aki becsapódva a társaságba megmozdít mindenkiben valamit mélyen, olyan helyen, amiről már lehet, hogy rég meg is feledkeztek. Talán ez a film egyik legerősebb húzása, hogy képes a kalandfilmes lazaságot hirtelen, de nem erőltetetten érzelmes pillanatokkal megtolni. Ezek együtt adják azt az érzést, hogy a film többet érdemel annál, mint amennyi figyelmet kapott.
Az űrsepregetőkben van valami furcsán emberi: bár a nagy része zöld háttér előtt forgott és digitálisan egészítették ki, az egész hajcihő mögött mégis végig ott marad az a hétköznapi bénázás, amitől ismerősnek tűnik ez az egész világ. Nem nagy eszméket akar ránk zúdítani, csak megmutatja, hogyan próbál lavírozni néhány peches figura egy olyan jövőben, ahol már alig valakinek osztogatnak csak jó lapokat, és hát ők sosincsenek benne a szórásban. Ettől lesz a film nem csak látványos, hanem furán otthonos is. Ha valaki már unja az egykaptafára gyártott űrmeneteket, és kíváncsi egy olyan sci-fire, ami máshonnan közelít, Az űrsepregetők pont az a meglepetés, amibe jó belefutni.
[tsg]
