Rejtett kincsek: Több mint emberi (regény)
Kurt Vonnegut regényeiben olykor-olykor feltűnik egy Kilgore Trout nevű sci-fi szerző. Trout ötletei zseniálisak, mélyen belelát a világ működésébe, azonban sose fut be, élete legnagyobb részében csóró, az írásait legfeljebb olcsó ponyvamagazinok közlik. Mígnem végül az Időomlás című regényben (amire egy másik cikkben előbb-utóbb valószínűleg visszatérünk) megmenti az emberiséget.
Vonnegut Trout figuráját Theodore Sturgeonról mintázta.
Theodore Sturgeon (1918-1985)
Theodore Sturgeon amerikai sci-fi szerző 1938-tól kezdve publikált. Egy kicsit mindig kilógott a társai közül, mert a science fiction aranykorában, amikor mindenki rakétákat és bolygóközi kalandokat hajszolt, ő azt kutatta, hogy mi történik az emberrel: mitől szenved, hogyan gyógyul, milyen lehetőségei vannak, hogyan próbál meg ember maradni – és hogy hogyan lehet több mint emberi. A fantasztikum a számára inkább eszköz volt ahhoz, hogy olyan dolgokat is el tudjon mesélni, amit enélkül nehezebb lett volna.
Sok kortársához (Bradbury, Asimov, Dick, Pohl) hasonlóan ő is rövid történetekben volt erős, több mint 120 novellát írt. Történetei érzékenyek, a kirekesztettség, kitaszítottság témája gyakori, és időnként felbukkannak írásaiban tabunak számító témák. Írt forgatókönyvet is, többek között az eredeti Star Trek sorozatához, ő írta a „Shore Leave” (1966) és az „Amok Time” (1967) című epizódokat. (Az internet szerint utóbbiban hangzik el először a “Live long and prosper” vulkáni köszöntés.) És 11 regény fűződik a nevéhez, ezek közül a legismertebb a Több mint emberi című, 1953-ból.
A regény
A könyv három novellából / rövid regényből bővült és nőtt össze egy egésszé.
A történet elején egy magányos, névtelen fiú bolyong a világban, akit nem igazán ért a környezete, és ő sem ért sokat belőle – ebben is, és sok minden másban is inkább egy kóbor kutyához hasonló, ahogy az életét élni próbálja. Azonban hamarosan olyan különös karakterekbe botlik, akik legalább annyira kilógnak a világból, mint ő. Maga sem érti, miért kerül velük kapcsolatba, vagy miért találnak egymásra. Ott vannak például a teleportáló ikrek – akik nem is annyira tudatosan, mint ösztönösen ugrálnak a térben, vagy inkább úgy lehet fogalmazni, hogy nem vesznek tudomást a fizika bizonyos szabályairól -, a súlyos traumával küzdő, de egyébként mély érzésű Alicia, a Baba, aki bár gyermektestben van, úgy gondolkodik, mint senki más a világon, és más különös figurák. A regény nem nagy csinnadrattával építi fel a „csapatot”, inkább lassan sodorja össze a szereplőket egy különös, mégis nagyon emberi együttállásba.
És ahogy egymás mellé kerülnek, valami új kezd el kirajzolódni: a különálló emberekből, a különböző karakterekből és képességeikből elkezd összeállni egy olyan új létforma, ami még soha nem létezett előtte.
Szuperhősök helyett: Homo Gestalt
A német Gestalt-pszichológia azt mondta a XX. század elején, hogy az egész több mint a részek összege. Vagyis nem lehet megérteni egy rendszert pusztán az elemei alapján, mert az elemek között létrejövő mintázat maga is egy új minőség. Az a lény, ami (vagy aki) a regényben létrejön, egy új létező, amely különös emberi összetevőkből áll össze eggyé. Van, aki a központi döntéshozó szerepét tölti be, van, aki a kezet, amely aktívan tevékenykedik, van, aki az ösztönöket vagy éppen a tiszta, zabolátlan akaratot.
És mindez számos kérdést vet fel, a szereplőkben és az olvasóban egyaránt. Hogy tudsz együtt élni azzal, hogy valami nagyobbnak csak egy darabja vagy? Hogy találod meg a szerepedet, funkciódat benne? Hogyan fogadod el? Milyen szabályai vannak egy olyan együtt-létnek, amiben elmék kapcsolódnak össze? Mi ennek az új létezőnek a célja? Milyen erkölcsi szabályok vonatkoznak rá? És hol a helye egy olyan társadalomban, ami saját magával sem tud mit kezdeni?
A könyv nem rohan, nem akar letaglózni. Inkább olyan, mint egy enyhén vibráló, melankolikus dallam, amely néha felemel, máskor elbizonytalanít. A szöveg, a stílus sem egységes, hanem helyenként szétfolyó, máshol összetartó, mint a szereplők és az életútjuk. A figurák is töredezettek, nem is lehetnének különbözőbbek egymástól. Talán csak két dologban egyeznek: mind különös, kívülálló figura, és mind szükségesek ahhoz, hogy belőlük létrejöjjön az új önálló lény, amely éppen a különösségükből áll össze egy egésszé.
Az evolúció következő lépcsőfoka
Ahogyan ma, úgy az ötvenes években is különleges elképzelésnek számított, hogy az evolúció következő lépcsője esetleg nem a szuperember lesz – aki ugyanolyan különálló emberi lény, mint mi, csak sokkal jobb -, hanem emberek egysége, amely több mint egy ember önmagában. Egy empátián és együttműködésen alapuló közös tudat, amelyben funkciók szerint mindenki teszi a maga dolgát, mint különböző szervek egy fejlett szervrendszerben.
Sturgeon nem magyarázta túl ezt a szálat, egyszerűen csak leírt egy olyan lényt, aki több mint emberi. És nem fizikai szinten több, mint ahogyan sokan képzelték annak idején és azóta is: nem genetikai mutáció vagy génszerkesztés útján, se mesterséges implantátumok és tudatletöltés segítségével, vagy radioaktív pókcsípéssel szerzett szupererő által, vagy hasonlók. Hanem erkölcsi és érzelmi szempontból. Amikor létrejön, korántsem tökéletes, még nincsen készen, még ugyanúgy meg kell küzdenie önmagával, hogy magára találjon, mint minden embernek. És amikor úgy-ahogy felépül, még azt is meg kell tudnia találni, hogy mire jött létre és milyen szerepe lehet a világban. Ami egy egyénnek sem egyszerű feladat, egy összetett lénynek egy kicsivel talán még összetettebb.
Több erő helyett több kapcsolat
Az alapgondolat tehát az, hogy a fejlődés, ha egy kicsit túllátunk saját magunkon, nem az egyén további csúcsra futtatása különféle eszközökkel, hanem a kapcsolódás. Ahogy egy idegsejt is lehet bármilyen izmos (képzavar), önmagában nem sokra megy, csak ha más idegsejtekkel kapcsolódik. Vagy ahogy egy szerv önmagában nem sokat ér, csak egy szervrendszer részeként. (Az Addams Family Izé-je kivétel.) Ez az új létező nem erősebb, hanem összehangoltabb, nem gyorsabb, hanem érzékenyebb, és nem egymagában nagy, hanem együtt.
Egy pillanatra gondoljuk tovább a regény mondanivalóját. Mi lenne, ha nem csupán néhány különös figura kapcsolódna eggyé, hanem az összes ember a bolygón?
Valószínű, hogy nem lenne könnyű az átállás, az összehangolódás, hiszen több mint 8 milliárd, többnyire elkülönült, saját célokat kergető embernek kellene valahogyan közös platformra kerülniük. Bár talán mondható, hogy már rég egy platformon vagyunk, ami a Föld nevű bolygó – szóval lehet, hogy csak rá kellene jönnünk erre mindannyiunknak. Attól még le kellene bontanunk azt a sok elválasztó falat, titkokat, szerepeket, mintákat, pózokat, mindent, amitől azt hisszük, hogy függetlenek és különállók vagyunk egymástól. De talán szépen lassan engednénk magunknak látni a másikat. A konfliktusok biztos nem múlnának el, csak a minőségük változna. Nem egymás elpusztítására és a saját igazunk érvényesítésére irányulnának, hanem a közös irányunk elérésére törekednénk általuk. Valószínűleg nem bántanánk egymást, és eleve kevesebbet foglalkoznánk magunkkal, mert az olyan lenne, mint ha egy idegsejt hirtelen kinevezné magát a legfontosabb idegsejtnek, önmagáról kezdene beszélni és csak magához kapcsolódna, senki máshoz. Meglenne az egyediségünk, az egészben betöltött szerepünk, de ettől nem formálnánk jogot azt gondolni, hogy fontosabbak vagyunk mindenki másnál. És sosem lennénk egyedül.
Ezt az új létezőt nevezhetnénk akár “emberiségnek” is.
Visszatérve a regényhez: a Több mint emberi a technológiai fejlődés mellett az emberi fejlődést helyezte a középpontba, és meglehetősen forradalmi megközelítést alkalmazott. Sturgeon szeretett a dolgok mélyére ásni, és nem riadt vissza attól, amit ott talált.
A regény a kiadást követő évben, 1954-ben elnyerte az International Fantasy Award-ot. Magyarul a Móra Kiadó gondozásában 1990-ben, majd a Maecenas Kiadónál 2007-ben jelent meg, F. Nagy Piroska fordításában.
[tsg]
