Áramszünet #1: Mi áramlik?
Az Áramszünet-állomásokon megállunk egy pillanatra, hogy összegezzük, mi állt össze az elmúlt időszak Világáram-cikkeiből – ha ugyan összeállt valami. Megnézzük, milyen kérdések merültek fel, milyen összefüggések kezdenek kirajzolódni, és mi az, aminek érdemes tovább utánamenni. Tartunk egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt továbbúszunk az árral.
Most van először mit megszakítani.
Ha jól számolunk, eddig tíz olyan cikkünk gyűlt össze, amelyekben valamilyen módon tetten érhető az, amit egy ideje Világáramnak nevezünk. A témáik közt volt olyan dallam, amely régi számítógépes játékból indult és stadionokig jutott, a Stranger Things, amely fél gyerekkorunkat megette, majd valami újat épített belőle, a Blahaliszk, amit senki nem talált ki, mégis mindenki tudta, hol van, egy félbehagyott, majd évtizedek után újraélesztett Disney–Dalí-film, egy soha el nem készült Netflix-sorozat, a mosh pit, a gore horror, a kenyai szuperhős Makmende, valamint Jodorowsky és Mœbius: Incal című története, amely mögött ott kísért egy másik el nem készült film, a Dűne is.
Nem reprezentatív minta az univerzum működésére. Még csak az emberi kultúrára nézve sem. Csak tíz furcsa történet.
Viszont ha tíz különböző helyen ugyanazok a kérdések kezdenek előkerülni, már talán érdemes megállni és megnézni őket.
Először is: mi az, ami áramlik?
Ez elsőre nem tűnik különösebben nehéz kérdésnek. Ha folyó, akkor víz. Ha elektromos áram, elektromos töltés. Ha forgalom, autók. Ha információáramlás…
…akkor információ. Köszönjük, viszontlátásra.
Csakhogy amikor megpróbáljuk végigkövetni ezt az „információt”, rögtön problémákba ütközünk.
Vegyük Makmendét. Clint Eastwood 1983-ban elmondja Az igazság útja című filmjében, hogy „Make my day”. A mondat eljut Kenyába, belekerül a sheng nyelvi közegébe, a hangzása átalakul, a jelentése elmozdul, végül a Makmende már egy kemény, legyőzhetetlen figura neve, akiből később konkrét popkulturális hős is lesz.
Mi ment végig ezen az úton? Egy hangsorból indult („Make my day!”). Ami egy másik szóvá alakult (makmende). Aminek a jelentése is átalakult. Aztán a közvetítő közeg is más lett. És a médium is.
Mégis van egy dokumentálható történeti lánc, amelynek egyik állomásából közvetlenül következik a másik.
A sample-öknél ugyanezt látjuk kisebb léptékben. Egy zenerészlet átkerül egy másik műbe, ott új környezetet és jelentést kap, majd esetleg továbbindul onnan is, új közeget, új jelentéseket keresve.
A kulturális evolúció (mint interdiszciplináris kutatási terület, ami a kulturális elemek terjedését vizsgálja) sem egyszerű fénymásolásként kezeli a kultúra továbbadását: a társadalmi átvitel, az egyéni újítás, a meglévő kulturális környezet és számos más mechanizmus együtt alakítja azt, ami végül továbbmegy.
A Stranger Things még jobban összekuszálja a dolgot. Korábbi filmek, könyvek, szerepjátékok, zenék, vizuális világok és a nyolcvanas évek közös kulturális emlékezete találkozik benne. Ebből létrejön valami új (maga a Stranger Things), ami aztán szintén bekerül a Nagy Közös Kulturális Készletbe (NKKK), és újabb dolgokra kezd hatni.
Egyre kevésbé biztos tehát, hogy érdemes egy változatlan „valamit” keresnünk, amely A ponttól Z-ig ugyanúgy, változatlanul utazik. Lehet, hogy bizonyos esetekben nem egyetlen dolog folytonos mozgását látjuk, hanem egymásból következő változások folytonosságát.
A-ból B lesz. B találkozik C-vel, abból lesz D. D hat E-re, és megszületik F.
Mire odaérünk, F már alig hasonlít A-ra. Mégsem véletlenül került oda.
Szóval talán nem is az a legjobb kérdés, hogy mi az, ami áramlik.
Lehet, hogy maga az áramlás mint folyamat az egésznek a lényege.
A folyó sem egyedül csinálja
Van viszont valami, ami feltűnően sok történetben előkerül: a közeg.
Egy folyó sem pusztán azért néz úgy ki, ahogy, mert a víz ilyen természetű. Kell hozzá a terep, a meder, a lejtés, a kövek, a part, az időjárás és még jó néhány körülmény, ami miatt pont arra és pont úgy folyik.
Az információs folyamatainknál is hasonlót látunk.
Makmende történetében fontos körülmény volt a sheng: egy eleve rendkívül változékony, több nyelv elemeiből építkező városi nyelvi közeg. Ha az nincs, Makmende nem biztos, hogy életre kel.
A Blahaliszk esetében maga a közösség vált közeggé. Nem ült össze egy bizottság, hogy Budapest egyik legismertebb csomópontjának kellene egy fonetikailag kissé életveszélyes becenév. Pontosabban volt bizottság, névpályázat meg minden, de ez a szó nem ott alakult ki, hanem az emberek használatában, és az ismételt használat stabilizálta. Aztán az is lehet, hogy azóta már el is tűnt.
A mosh pitben pedig szó szerint látjuk a közeget működés közben. A résztvevők mozgását a körülöttük lévők mozgása, a rendelkezésre álló tér és a kialakuló kollektív mintázat egyaránt befolyásolja. A jelenséget vizsgáló Cornell-kutatók rendezetlen, gázszerű mozgást és rendezett, örvényszerű circle pitet is leírtak, és egyszerű helyi kölcsönhatásokból álló modellel mindkettőt reprodukálni tudták, ahol ugyanúgy megvoltak az aktív szereplők, akik a körülöttük álló passzív szereplők gyűrűjében mozogtak.
Mindebből egyelőre arra következtetünk, hogy az áramlás formáját nemcsak az alakítja, ami áramlik, hanem az a közeg is, amelyben a folyamat végbemegy.
Sőt, a közeg azt is befolyásolhatja, milyen változások egyáltalán lehetségesek. Egy gondolat nem ugyanúgy mozog egy családi beszélgetésben, egy tudományos folyóiratban, a TikTokon és egy diktatúra állami sajtójában. Ugyanaz az információ más sebességgel terjedhet, más emberekhez juthat el, más változatokban élhet tovább, és egészen más dolgokkal találkozhat útközben.
A csatorna tehát nem feltétlenül cső. Néha lépcső. Máskor akadály. De van olyan is, hogy inkább turmixgép.
És hová lesz, ami eltűnik?
A régi graffitiművész szavaid idézve: hová tűnnek a kiradírozott szavak?
A Destino példája sok szempontból érdekes. Az egyik az, hogy úgy tűnik, mintha az egész történet eltűnt volna a világból – egészen addig, amíg egyszer csak újra fel nem bukkant, sok évvel később.
Salvador Dalí és Walt Disney 1946-ban dolgozott együtt az animációs filmen, aztán a projekt félbeszakadt. Évtizedekig nem volt Destino-film. Megmaradtak viszont rajzok, tervek, dokumentumok és elkészült részletek, amelyekből jóval később Roy E. Disney kezdeményezésére új alkotócsoport folytatta a munkát. A kész film végül 2003-ban jelent meg.
Ötvenhét év kihagyás.
Hol volt közben a Destino? Ha a „film” alatt a kész filmet értjük: sehol. Ha viszont azt nézzük, miből lehetett később újra létrehozni, akkor egyszerre nagyon sok helyen. Rajzokban, archívumban, dokumentumokban, emberek tudásában, emlékezetében.
Az Incal ehhez egy másik változatot ad. Jodorowsky nagyszabású Dűne-filmje nem készült el, az előkészítése során azonban olyan alkotók kerültek kapcsolatba egymással, akik később tovább dolgoztak együtt. Jodorowsky és Mœbius együttműködése is ehhez a projekthez nyúlik vissza, majd ebből a kapcsolatból később megszületett az Incal világa.
Itt az eredeti folyamat nem alszik ötvenhét évet, hogy aztán ugyanazon a címen újra felébredjen. Hanem szétágazik. Valami véget ér (pontosabban: nem jön létre), de a benne kötődött kapcsolatok és hatások más folyamatokban folytatódnak.
Ez óvatosságra int az „eltűnés” szóval kapcsolatban.
Azt nem állítanánk, hogy ami egyszer információ volt, az soha nem tűnhet el. Egyelőre azt feltételezzük, hogy információ elveszhet, dokumentum megsemmisülhet, emlék elfelejtődhet, és lehetnek olyan állapotok, amelyeket később semmilyen módon nem tudunk rekonstruálni.
De az ellenkező állítás sem automatikus. Attól, hogy valamit már nem látunk, még nem biztos, hogy minden hatása megszűnt, és hogy soha többé nem bukkanhat fel újra.
És itt kezd érdekes lenni a dolog.
Meddig látunk?
Tegyük fel, hogy követünk egy áramlatot.
Ismerjük A-t. Látjuk, hogyan lesz belőle B. B hat C-re.
…aztán egy kicsit elveszítjük a fonalat…
…majd húsz év múlva megjelenik valahol D, ami az előző A-B-C sor következménye.
Mi történt közben?
Az egyik lehetőség, hogy annak, ami felbukkant, valójában semmi köze a korábbi A-B-C áramlathoz.
A másik, hogy van olt kapcsolat, csak nem tudjuk rekonstruálni.
A harmadik, hogy A korábbi hatása olyan közvetett következményekben maradt fenn, amelyeket egyszerűen csak nem ismertünk fel A folytatásaként.
Ezen a ponton hasznos lehet egy munkafogalmat bevezetni, hátha segítségünkre lesz a jelenség megértésében: legyen a neve „megfigyelési horizont„.
Megfigyelési horizont alatt nagyjából azt a határt értjük, ameddig egy folyamatot látni, rekonstruálni vagy követni tudunk. Amikor eltűnik előlünk, annak számtalan oka lehet. Lehet adatprobléma, elveszett dokumentum, eltűnt tanúk, vagy nem maradt fenn a tárgy…
De számolnunk kell még egy elég komoly korlátozó tényezővel.
Velünk.
Jó, de hol van a gorilla?
A figyelemkutatás klasszikus kísérletei elég kellemetlen dolgot mutattak meg rólunk: attól, hogy valami közvetlenül előttünk történik, még nem feltétlenül vesszük észre. A híres „láthatatlan gorilla” kísérletben például a résztvevőknek egy labdázó csoport passzait kellett számolniuk. Közben egy gorillajelmezes ember átsétált a jeleneten, de a nézők jelentős része ezt észre sem vette, mert a figyelmük teljesen a feladatra összpontosult.
Az úgynevezett figyelmetlenségi vakság esetében az ember figyelmét egy feladat annyira lekötheti, hogy egy egyébként jól látható, váratlan eseményt sem észlel. A frissebb kutatások közben árnyalják a képet: bizonyos tulajdonságokat akkor is feldolgozhatunk, amikor tudatosan nem számolunk be a tárgy észleléséről. Más kísérletek azt mutatták, hogy még az is számít, a környezet mely része releváns számunkra: ugyanabban a térben az emberek nagyobb valószínűséggel vették észre a váratlan tárgyakat ott, ahol a feladatuk és cselekvési lehetőségeik miatt a figyelmük egyébként is összpontosult.
Ez érdekes kapcsolatot mutat A teoretika egyik fogalmával.
A könyv a figyelmet az azonosulás és a fókusz összességeként írja le. Az azonosulás azt határozza meg, hogy a szemlélő honnan tekint a rendszerre, a fókusz pedig azt, mire irányul innen a figyelme. A szemléletmód ennek megfelelően azt is meghatározza, milyen információkat veszünk figyelembe és melyeket nem.
Vagyis az, hogy mit látunk egy rendszerből, függhet attól is, honnan és mire irányítjuk a figyelmünket.
A megfigyelési horizont alatt tehát azt a tágabb tartományt érthetjük, amelyhez egyáltalán hozzáférésünk lehet: amiről adatunk, nyomunk, emlékünk vagy más módon elérhető információnk van. Ezen belül azonban a figyelmünk ennél jóval szűkebb területre is irányulhat. Vagyis attól, hogy valami még a megfigyelési horizontunkon belül van, egyáltalán nem biztos, hogy észre is vesszük vagy követjük.
A Stranger Things egyik nézője a történetet látja. Más a nyolcvanas évek zenéit hallgatja, és azt veszi észre, hogy a Metallicától a Masters of Puppets még mindig milyen menő szám. (Feltételezhetően olyan valaki, aki szereti a Metallicát.) Más Spielberg, Stephen King és John Carpenter nyomait kutatja. (Olyan valaki, akit ez érdekel.) Más azt figyeli, hogyan hozott vissza egy sorozat régi kulturális elemeket a jelenbe. (Mondjuk mi.)
Ugyanaz az objektum, más azonosulás, más fókusz, más áramlat válik láthatóvá ugyanazon megfigyelési horizonton belül.
Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy a figyelmünk teremti meg a világot. A gorilla akkor is végigsétál a pályán, ha mi éppen labdapasszokat számolunk. Csak esetleg nem kerül bele abba a világba, amelyet abban a pillanatban észlelünk.
A folyó átépíti a medret
Eddig úgy gondolkodtunk a közegről, mintha az is egy fix dolog volna, aminek semmi dolga, csak várja az érkező áramlatot, majd megadja az irányát.
Csakhogy ez sem ilyen egyszerű.
A mosh pitben az emberek mozgásából kialakul egy közös mintázat. Ettől kezdve azonban a már kialakult mintázat is befolyásolja az embereket. A résztvevők létrehozzák a pitet, aztán a pit megmondja – egy kicsit rossz modorban, térddel és könyökkel –, hogy merre tudnak továbbmenni.
Kulturális rendszerekben hasonló visszacsatolások jelenhetnek meg.
A Stranger Things régi kulturális elemekből épült fel, aztán maga is megváltoztatta azt a kulturális környezetet, amelybe a következő alkotások érkeztek. A Blahaliszk egyéni szóhasználatokból alakult ki, de ha egyszer a szó meghonosodott, az újonnan érkező már egy létező nyelvi formával találkozott.
Egy 2025-ben publikált kísérletsorozat pedig arra mutatott példát, hogy a másoktól átvett magyarázatok még akkor is képesek terelni a későbbi problémamegoldást, ha történetesen rosszak: a résztvevők a kapott elméleteknek megfelelően a lehetséges megoldások kisebb részét vizsgálták meg.
Vagyis az áramlás, ahelyett hogy egyszerűen alkalmazkodna a közeghez, megváltoztathatja azt, amelyben halad.
A folyó alakítja a medret. A megváltozott meder alakítja a folyót. És innentől nehéz eldönteni, melyik volt előbb.
Van itt egyáltalán bármi új?
A Stranger Things és az Incal miatt ezt a kérdést sem lehet kikerülni. Mindkettő esetében rengeteg korábban létező elemet tudunk azonosítani. Ettől még egyik sem létezett korábban.
Legalább egyfajta újdonság tehát nyilvánvalóan lehetséges: a régi elemek új kapcsolata. Nevezzük ezt egyelőre kombinatorikus újdonságnak (aztán majd rendet teszünk a fogalmak között, ha eljön ennek az ideje).
A mosh pit még egy lépéssel továbbmegy. Sok ember egyéni mozgásából kialakulhat olyan rendezett kollektív forma – például a circle pit örvénye –, amely egyik résztvevő mozgásában külön-külön nincs jelen. Ez már emergencia: a rendszer szintjén jelenik meg új mintázat.
Ebből viszont még nem következik, hogy létezhet valami teljesen új, minden előzmény és feltétel nélkül információ.
Erről egyelőre fogalmunk sincs.
És talán jobb is, ha a legelső Áramszünet cikkben még nem oldjuk meg mellékesen a teremtés problémáját…
Lehet ebből jövőt jósolni?
Ha mindebben, amit eddig összeszedtünk, tényleg van valami, előbb-utóbb adódik a csábító kérdés. Ha látjuk egy áramlat múltját, a közegét, a kapcsolatait, az akadályokat, az erősítő és gyengítő visszacsatolásokat – meg lehet-e mondani, mi lesz vele? Marketinges, gazdasági szakemberek, politikusok, hivatásos jósok, a pszichohistória művelői és még egy csomó más szakma képviselője örülne, ha a válasz „igen” lenne.
Egyelőre inkább azt látjuk, hogy utólag sokkal könnyebb értelmezni egy áramlat útját, mint előre megjósolni. A Jodorowsky-féle Dűne bukásából valószínűleg senki nem számolta volna ki előre az Incalt. A Blahaliszk megszületése után sem lett volna egyszerű megjósolni, hogy éppen ez a furcsa szó tapad meg, miközben ezernyi más nyelvi játék eltűnik. És így tovább.
De ebből nem következik, hogy semmit nem lehet előre mondani.
A nagy sűrűségű tömegek kutatásában például léteznek olyan eredmények, amelyek a kollektív mozgás bizonyos közelgő formáit a korábbi tér-időbeli fluktuációkból rövid idővel előre jelezni tudták. Ez nem jóslás a szó misztikus értelmében, hanem valószínűségi előrejelzés egy ismert rendszer mérhető állapotából.
Lehet, hogy a Világáram számára sem az lesz a érdekesebb kérdés, hogy „Mi fog történni?”, hanem hogy „A jelenlegi áramlatok és körülmények mellett minek nő vagy csökken a valószínűsége?” (És tényleg eljutunk lassan a pszichohistóriához. Erről még valószínűleg beszélni fogunk.)
Ehhez azonban tíz kulturális történetnél lényegesen több kell.
Világáram – 10 cikk után
Egyelőre tehát mindenki megnyugodhat: nem találtuk meg a Világáram nagy egyenletét. Viszont néhány dolog már elég makacsul visszatér.
Az áramlás formáját alakítja a közeg.
A közeg közben maga is változhat az áramlástól.
Az, ami továbbhalad, közben átalakulhat, sőt más áramlatokkal találkozva valami új is létrejöhet belőle.
A folyamat elágazhat, tárolódhat, szétszóródhat vagy kikerülhet a figyelmünkből. Ezért az, amit eltűnésként érzékelünk, nem feltétlenül ugyanaz, mint minden következmény megszűnése.
És az sem biztos, hogy egy áramlás folytonosságához szükség van valamire, ami végig változatlan marad.
Talán ezért olyan nehéz megmondani, mi áramlik. Lehet, hogy túlságosan tárgyként keressük. Valószínűbb, hogy nem egy „valami” utazik végig a rendszeren, hanem az áramlás éppen az egymásból következő változások, hatások és kapcsolatok folytonossága.
Egyelőre ez csak egy lehetséges irány. De elég érdekes ahhoz, hogy amikor visszakapcsoljuk az áramot, ezen induljunk tovább.
Felhasznált és ajánlott források
Manvir Singh és mtsai: Beyond social learning
Philosophical Transactions of the Royal Society B, 2021.
A kulturális evolúciót alakító különböző mechanizmusokról, valamint a társadalmi továbbadás, innováció és környezet kölcsönhatásáról.
https://doi.org/10.1098/rstb.2020.0050
Jesse L. Silverberg, Matthew Bierbaum, James P. Sethna, Itai Cohen: Collective Motion of Moshers at Heavy Metal Concerts
2013.
A mosh pit és circle pit kollektív mozgásának vizsgálata és egyszerű modellezése.
https://arxiv.org/abs/1302.1886
Arianna Bottinelli, Jesse L. Silverberg: Can high-density human collective motion be forecasted by spatiotemporal fluctuations?
2018.
Nagy sűrűségű emberi tömegben kialakuló kollektív mozgások rövid távú előrejelezhetőségéről.
https://arxiv.org/abs/1809.07875
Social learning preserves both useful and useless theories by canalizing learners’ exploration
Proceedings of the Royal Society B, 2025.
Kísérleti vizsgálat arról, hogyan terelheti a korábban kapott kulturális információ a későbbi keresést és problémamegoldást.
https://doi.org/10.1098/rspb.2024.2499
Daniel J. Simons, Christopher F. Chabris: Gorillas in our midst: sustained inattentional blindness for dynamic events
Perception, 1999.
Ez az eredeti tanulmány, amelyben a résztvevők egy labdapasszolási feladatra figyeltek, miközben sokan nem vették észre a jeleneten áthaladó gorillajelmezes szereplőt. A vizsgálat a figyelmetlenségi vakság egyik legismertebb demonstrációja.
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/10694957/
Sensitivity to visual features in inattentional blindness
eLife.
A figyelmetlenségi vakság, a figyelem és a tudatos észlelés kapcsolatának kísérleti vizsgálata.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC12088676/
The spatial allocation of attention in an interactive environment
Attention, Perception, & Psychophysics, 2019.
Arról, hogyan függ a figyelem térbeli eloszlása a környezet tartalmától és attól, hogyan tudunk benne cselekedni.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC6470233/
Török-Szabó Balázs: A teoretika
A cikkben a figyelem, az azonosulás és a fókusz kapcsolatánál használt elméleti háttér. A könyv értelmezésében a figyelem az azonosulás és a fókusz együttese: annak viszonya, honnan és mire irányul a szemlélet.
Kövesd, merre áramlik tovább!
Akkor jelentkezünk, amikor van mit küldenünk: új Világáram-cikkekkel, felismerésekkel és kérdésekkel.
Érdemesnek tartod a Világáram kutatását?
Egyszeri, szabadon választott összeggel segítheted a folytatását.
A támogatás önkéntes, és nem jár érte ellenszolgáltatás. A fizetés a Donably felületén, Barionon keresztül történik.
