A pogo az nem egy tánc – a mosh pit jelenségről
Fogalmak
Pogo: Elsősorban a korai punkkultúrához kötődő táncforma, amelyben az ember többnyire egy helyben, függőlegesen ugrál, jellemzően összezárt vagy egymáshoz közeli lábakkal. A mosh pit egyik közvetlen mozgáskulturális előzményének tekinthető.
(https://dictionary.cambridge.org/us/dictionary/english/pogo)
Mosh pit: A koncert közönségében kialakuló, többé-kevésbé körülhatárolt tér, ahol a résztvevők intenzíven és jellemzően rendezetlenül mozognak, egymásnak ütköznek, lökik és eltérítik egymást. A kifejezés egyszerre jelöli magát a teret és az ott kialakuló közösségi mozgásformát.
(https://dictionary.cambridge.org/dictionary/english/mosh-pit
https://www.cambridge.org/core/journals/popular-music/article/abs/rules-of-rebellion-slamdancing-moshing-and-the-american-alternative-scene/FBF481533BFC6D85BA9E3145FEF6DA76)
Circle pit: A mosh pit rendezettebb változata, amelyben a résztvevők nagy része azonos irányban, körkörösen fut vagy mozog, így a tömeg örvényszerű alakzatot hoz létre.
(https://meetings-archive.aps.org/mar/2013/w44/10/)
Slam dancing: A punk- és hardcore-koncertekhez kötődő intenzív táncforma, amelyben a résztvevők csapkodó, lendületes mozdulatokkal mozognak, és szándékosan egymásnak ütköznek vagy meglökik egymást. A kifejezést főként a moshing korai, 1970-es–1980-as évekbeli formáira használták; jelentése részben átfed a későbbi moshing fogalmával.
(https://www.merriam-webster.com/dictionary/slam%20dance)
Egy koncerten sokáig mindenki többé-kevésbé a saját helyén áll. Figyeli a színpadot, ütemre bólogat, ugrál, esetleg kisebb körben mozog. Aztán valahol a közönségben rés nyílik. Néhány ember belép, gyorsabban kezd mozogni, egymásnak ütközik, visszapattan, irányt változtat. A körülöttük állók hátrébb húzódnak, a tér kitágul, egyre több lesz az interakció, az ütközés.
Néhány pillanattal később már ott van valami, ami korábban nem létezett. Egy mosh pit.
Kívülről nézve szabályozatlan tömegverekedésnek tűnhet. Emberek rohannak egymásnak, lökik, taszítják egymást, időnként elesnek. Belülről azonban egészen más történik. A résztvevők – legalábbis többnyire – nem ellenfélként tekintenek egymásra, hanem felszabadultan ugrálnak és lökdösődnek össze-vissza valami furcsa masszában. Az ütközés itt nem feltétlenül támadás, hanem megélt mozdulat, kapcsolódás, vagy bizonyos értelemben egy továbbított impulzus. Akik benne vannak, végeredményben ugyanannak a közös eseménynek az alakítói.
A mosh pit első látásra totál káosz. Bentről megélve is gyakran az. Egy kicsit távolabbról nézve azonban az látszik, hogy rend keletkezik olyan emberek között, akiknek nincs irányítójuk, közös tervük, és legtöbbször még csak nem is ismerik egymást.
A jelenségre a 4BRO Facebook-oldalának egyik bejegyzése hívta fel a figyelmünket. Innen indultunk tovább, mert a koncert közepén kialakuló zúzda egy jóval általánosabb kérdést is felvet:
hogyan áll össze sok különálló ember mozgásából egy nagyobb rendszer, amelyet egyikük sem tervezett meg, mégis mindannyian a részévé válnak?
Amikor a zene átmegy az embereken
A mai moshing közvetlen kulturális előzményeit az 1970-es évek punkkoncertjeinek mozgásformái között találhatjuk meg. Az egyszerű ugrálásra épülő pogo, majd az amerikai hardcore punk közegében kialakuló slam dancing fokozatosan intenzívebb, ütközésekkel járó tánccá alakult. Az 1980-as évektől ez a mozgásforma (ami se nem teljesen tánc, se nem semmi más) a punk különböző ágain túl a metál koncerteken is elterjedt, és közben új változatokat hozott létre. A történet nem vezethető vissza egyetlen feltalálóra vagy koncertre (vagy legalábbis mi nem találtunk ilyet). Az közelebb állhat az igazsághoz, hogy több zenei közeg, egymásra ható közönség és mozgáskultúra alakította.
Már ez a történet is információáramlás. Egy mozdulatot valaki meglát, átvesz, továbbad és módosít. Más zenére, más közönségben és más térben kissé másként jelenik meg. Ami az egyik koncerten teljesen spontán és önfeledt reakció volt, később felismerhető kulturális formává vált. Az új résztvevőnek sokszor senki sem magyarázza el, hogyan kell viselkednie („Figyelj, haver, ez itt pogo, amit látsz, mi most ide bemegyünk, és itt a következőképpen kell majd viselkedni…”). Inkább csak figyeli a többieket, belép a rendszerbe, érzékeli a visszajelzéseit, és mozgás közben tanulja meg a szabályait. És az is lehet, hogy a szabályok egy részét nem is kell különösebben tanulni, mert ösztönös, azaz belénk kódolt viselkedésforma.
Az információ a folyamat közben többször átalakul. Ha csak onnan kezdjük el vizsgálni, ahol a zenekar zenét zenél (és nem nézzük meg azt, hogy az a zene hogyan és miből jött létre, milyen változásokon ment keresztül, és így tovább), akkor ott indulunk, hogy a hangfalakból zene szól. Annak fizikai része, a hanghullám eléri a fület és a testet. Az idegrendszer ritmust, sebességet, feszültséget és hangsúlyokat érzékel benne. Ebből mozgási késztetés lesz. Ha az ember, aki késztetést érez a mozgásra, meg is mozdul (vagyis nem nyomja el magában ezt a késztetést, mint más körülmények között, mondjuk az utcán vagy a munkahelyen), akkor a mozgó test hozzáér másokhoz, akik, tegyük fel, szintén mozognak. Eltéríti őket, átadja nekik saját lendületének egy részét, együtt mozdulnak, stb. Majd az ő reakcióik visszahatnak rá.
A folyamat leegyszerűsítve így halad:
hang → érzékelés → mozgás → ütközés → közös mintázat → újabb egyéni mozgás.
A zene tehát nem áll meg a hallgatónál. Átmegy rajta, és a következő ember testében folytatódik.
Rendezetlen gáz és emberi örvény
Jesse Silverberg, Matthew Bierbaum, James Sethna és Itai Cohen, a Cornell Egyetem kutatói 2013-ban tanulmányt publikáltak a mosh és circle pitek kollektív mozgásáról. Nyilvánosan hozzáférhető koncertfelvételeket elemeztek, majd egy leegyszerűsített ágensalapú számítógépes modellt készítettek.
Két jellegzetes állapotot különítettek el.
A hagyományos mosh pitben a résztvevők rendezetlenül mozognak, egymásnak ütköznek, majd eltérülnek. Az egyik felvételen az emberek mozgási sebességének eloszlása hasonlított ahhoz, ahogyan egy kétdimenziós egyensúlyi gáz részecskéinek sebessége eloszlik. (A „kétdimenziós gáz” azt jelenti, hogy a részecskék mozgását egy síkra korlátozzuk: két helykoordinátájuk és két sebességkomponensük van. Ilyen lehet például egy nagyon vékony rétegben mozgó részecskerendszer vagy egy sík felületen mozgatott szemcsés „gáz”.) A circle pit ezzel szemben rendezett, örvényszerű kollektív mozgásként jelent meg, a kutatók ezt ugyanabban az ágensalapú modellben akkor tudták előállítani, amikor az egymás mozgásához igazodást erősítették. Vagyis ugyanez a modell azonban más feltételek mellett circle pitet is létrehozott: amikor az egyének erősebben igazodtak a közelükben mozgókhoz, a rendezetlen ütközésekből rendezett, örvényszerű körmozgás alakult ki.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az emberek valóban gázrészecskékként működnek. A fizikai modell szándékosan elhagyta mindazt, amitől egy ember ember: a zenei ízlést, az érzelmeket, a kulturális tudást, a félelmet, a bizalmat és az erkölcsi döntéseket, és hát azt a körülményt, hogy egy ember nem gázrészecske. Különösen nem egy modellezett gázrészecske. Csupán arra szolgált, hogy kiderüljön, milyen kollektív mozgásformák jöhetnek létre néhány egyszerű helyi kölcsönhatásból.
A modellben aktív és passzív résztvevők szerepeltek. Az aktív szereplők önállóan mozogtak, ütközéskor taszították egymást, bizonyos mértékig igazodtak a közelükben lévők mozgásához, és véletlenszerű hatások is eltérítették őket. A passzív szereplők kevésbé mozogtak, és körülhatárolták az aktív csoportot.
Ezekből a viszonylag egyszerű feltételekből a szimulációban is kialakult a rendezetlen, gázszerű pit és a rendezett örvény. Egyetlen résztvevő sem kapott olyan utasítást, hogy hozzon létre nagyobb alakzatot. Mindenki csak a közvetlen környezetére reagált, a teljes rendszer mégis felismerhető szerkezetet vett fel.
Ez az emergencia.
Több történik, mint amit bárki külön-külön csinál
Emergensnek olyan jelenséget nevezünk, amely egy rendszer elemeinek kölcsönhatásából jön létre, de a rendszer egészének tulajdonsága nem vezethető le egyszerűen valamelyik elem önálló tulajdonságából.
Egy ember tud futni, ugrani, lökni vagy irányt változtatni. Egy ember azonban nem tud önmagában mosh pitet alkotni. Nem azért, mert kevés hozzá az ereje, hanem mert a pit lényege a résztvevők között létrejövő kapcsolatokban található, nem az egyes résztvevőkben.
Ugyanez igaz az örvényre is. Egyetlen vízmolekula nem örvénylik abban az értelemben, ahogyan egy folyó vagy egy lefolyó vize örvényt alkot. Az örvény a sok részecske egymáshoz viszonyított mozgásából keletkezik. Ha megszüntetjük a köztük lévő kapcsolatokat, eltűnik maga az örvény is.
A mosh pit esetében ráadásul az alkotóelemek érzékelik a kialakuló rendszert, és reagálnak rá.
Amikor valaki belép a pitbe, már nem egy üres térben mozog. Érzékeli, merre tartanak a többiek, mekkora a tömeg sűrűsége, milyen irányból érkezhet lökés, hol nyílt rés, hol alakult ki körmozgás. Saját mozgásával alakítja a rendszert, de közben a rendszer is folyamatosan alakítja őt.
A résztvevők tehát létrehoznak valamit, ami aztán új feltétellé válik számukra.
Az egyéni mozgásokból megszületik a pit, a létrejött pit pedig kijelöli az egyének további mozgási lehetőségeit.
Ez a visszacsatolás teszi igazán érdekessé a jelenséget. A rendszer az egyéni cselekvésekből adódik össze, de ugyanakkor azok pillanatról pillanatra változó környezete is.
Hogyan kel életre a kör?
Képzeljük el, hogy egy pitben néhány ember hasonló irányba kezd futni. A közelükben állók kitérnek, vagy csatlakoznak hozzájuk. Az utánuk érkezők egy már létező mozgási irányt érzékelnek (vagy csak egy rést a tömegben, ahová befér a testük), ezért kisebb erőfeszítés követniük, mint másfelé indulni. A körülöttük álló passzívabb közönség közben határt alkot, amely befelé téríti a kifelé sodródó résztvevőket.
Minden újabb csatlakozó megerősíti az irányt. Az egyéni választásokból lassan közös pálya lesz. A kialakuló közös pálya pedig egyre valószínűbbé teszi, hogy a következő ember is abba az irányba induljon.
A kis kezdeti eltérés így felerősödik.
A valódi circle pit létrejöttében azonban a fizikai dinamika mellett kulturális ismeret is szerepet játszik. A tapasztalt koncertlátogatók felismerik, mi kezd kialakulni. Tudják, mit jelent, ha néhány ember körben fut, vagy ha az előadó körmozgásra biztatja a közönséget. A már ismert minta felgyorsíthatja és stabilizálhatja a rendszer kialakulását.
A jelenség ezért egyszerre spontán és tanult.
A pillanatnyi mozgás az emberek helyi kölcsönhatásából szerveződik, de ezek az emberek korábbi koncertek emlékeit, látott felvételeket és kulturálisan továbbadott mozgásformákat visznek magukkal. A jelenben kialakuló fizikai rendszer találkozik a múltból érkező információval.
A kör így nem pusztán mozgás. Egy továbbörökített kulturális forma minden alkalommal újra létrehozott, és időnként módosított változata.
Aki kívül marad, az is alakítja
A Cornell-modell egyik legérdekesebb eredménye, hogy az aktív és passzív résztvevők elkülönültek egymástól. Az aktív szereplők a középső térben mozogtak, a passzívak pedig körülöttük maradva falhoz hasonló határt alkottak.
A valódi pitben a szélén állók gyakran hasonló szerepet töltenek be. Elnyelik vagy visszafordítják a kifelé tartó mozgást, megtartják a pit alakját, és elválasztják az intenzív zónát a koncert többi részétől. Lehetőséget teremtenek a be- és kilépésre is: valaki a falon keresztül kerül be a mozgásba, vagy ott kapaszkodik meg, amikor ki szeretne jutni.
A pit tehát nemcsak azokból áll, akik középen ütköznek. A rendszerhez azok is hozzátartoznak, akik látszólag kimaradnak belőle. Vagyis: az áramlást nemcsak az alakítja, ami halad, hanem az is, ami körülhatárolja, eltéríti, lelassítja vagy visszafordítja.
A folyó formáját a víz mellett a meder adja. A pit alakját a mozgó emberek mellett a körülöttük álló tömeg. Ha eltűnne ez a határ, a középső rendszer szétterülne, más alakot öltene, vagy megszűnne.
A passzivitás ezért itt sem hatástalanság. Aki nem vesz részt közvetlenül az áramlásban, attól még annak egyik feltételét hozhatja létre.
A Világáram szempontjából vizsgálható, hogy ez mennyire igaz a világ összes információáramlatára.
Egy másik szabályrendszer
A mosh pitben olyan mozdulatok válnak elfogadhatóvá, amelyek a hétköznapi térben általában konfliktust jeleznének. Egy idegen meglökése az utcán leginkább támadásnak minősül. A pitben ugyanaz a mozdulat a közös játék része. Az eleső mellett az utcán sokan talán megtorpannának, felmérnék a helyzetet, vagy továbbmennének. A legtöbb pitben azonnal felsegítik azt, aki elesett, és azonnal kisegítik a szélére azt, akin az látszik, hogy valami nem stimmel vele, rosszul van, sérült vagy csak megfáradt.
Ebből már látszik, hogy a pitben nem megszűnnek a szabályok, sokkal inkább egy másik szabályrendszer lép életbe.
A hétköznapi rendben a kiszámítható mozgás, a testi távolság és a személyes határok védelme teszi lehetővé, hogy sok idegen biztonságosan használja ugyanazt a teret. A szociális távolság egyfajta burok az ember körül, amibe nem szívesen enged be olyanokat, akikben nem bízik meg. A pit más feladatra szerveződik. Ott az intenzitás, az érintkezés, a kockázat és a közös mozgás válik központivá.
És ehhez új normákra van szükség.
Az ütközés megengedett, de a szándékos sérülésokozás nem. (Gyakran ki is veti magából a pit azokat, akik erőszakosan lépnek fel.)
Az ember vállalhat kockázatot, de figyelnie kell a többiek állapotára. (Sok esetben bármilyen vad durvulás közben van egyfajta óvatosság abban, ahogy az emberek egymásnak mennek.)
Az elesőt fel kell emelni, a kilépni próbálónak lehetőséget kell adni. (Vigyázunk egymásra.)
A pit határán kívül állók döntését tiszteletben kell tartani. (Nem rángatjuk be azt, aki maga nem dönt úgy, hogy beleveti magát a közepébe.)
A Cornell-tanulmány szerzői is megemlítik azt a koncerteken rendszeresen elhangzó felszólítást, hogy aki elesett embert lát, emelje fel. Ezt olyan egyszerű helyi szabályként értelmezik, amely a nagyobb tömeg biztonságára is hatással lehet.
A szabály eredetét nem ismerjük pontosan. Azt feltételezzük hogy azért válhatott a pit egyik alapnormájává, mert nélküle maga a rendszer nem sokáig lenne fenntartható. Ha az elesés túl nagy veszélyt jelentene, és mindenkit eltaposnának, aki a földre kerül, kevesebben mernék átadni magukat a mozgásnak. A résztvevő csak akkor mondhat le egy pillanatra saját egyensúlyának teljes ellenőrzéséről, ha bízhat abban, hogy a közösség szükség esetén megtartja.
De tapasztaltunk olyat, hogy olyanok is alkalmazták ezt az íratlan szabályt, akik sosem hallottak arról, hogy létezik ilyen szabály. Úgyhogy benne van a pakliban az is, hogy egyszerűen ez az ösztönös. Egy társunk a földre kerül, természetes, hogy védjük, hiszen egy közülünk. Ez akkor lehet igaz, ha a pitben nem elborult aggyal vagyunk benne, bezárva a saját fejünkbe (ilyen is előfordul, és ennek gyakran sérülés vagy akár tragédia a vége), hanem egy nagy masszának vagyunk az alkotóelemei. Annak a masszának a másik is ugyanolyan része, ezért természetes, hogy védjük.
(Itt most a stage divingra, a deathwallra – amikor a tömeg a zenekar valamelyik tagjának utasítására két félre oszlik, majd vezényszóra egymásnak rohan – nem térünk ki. Az szintén létező mozgásforma bizonyos koncerteken, egy kicsit más képet mutat, és annyiban egészen más, mint egy általános mosh pit, hogy többnyire felszólításra történik.)
Miért kell egyáltalán kilépni a hétköznapi rendből?
A hétköznapi szabályrendszert időnként mindenki szívesen felfüggeszti. Különböző megoldásaink vannak erre, a koncertre járás, a tánc, a tömegben való feloldódás az egyik ilyen lehetőség a számtalan opció közül. De nem azért csináljuk ezt, mert a hétköznapi rosszul működik. Bizonyos értelemben éppen azért, mert túlságosan következetesen végzi a dolgát.
A mindennapi társadalmi tér elkülöníti a testeket, szabályozza az érintést, kiszámítható pályákra tereli a mozgást, és tompítja az erős testi reakciókat. Ennek hatalmas előnyei vannak. Nélküle a nagyvárosi élet, a tömegközlekedés vagy akár egy zsúfolt bolt is folyamatos konfliktusok színterévé válna.
Ez a rend azonban kevés teret hagy az intenzív, közvetlen és kölcsönös testi kapcsolódásnak. Sok ember között élünk úgy, hogy lehetőség szerint nem érünk hozzájuk. Folyamatosan érzékeljük egymást, mégis igyekszünk megtartani láthatatlan határainkat. Ami nem annyira természetes.
A mosh pit egy elkülönített térben időlegesen átírja ezt a szabályrendszert. Aki belép, hozzájárul ahhoz, hogy mozgása mások mozgásának alakítójává váljon, és hogy hozzá is bárki hozzáérhet. Lökést fogad, lendületet ad tovább, megtart, kitér, sodródik. Az ember már nem csupán a tömegben tartózkodik, hanem a tömeg mozgásának egyik közvetítő közegévé válik.
A hétköznapi szabályrend az egymás mellett élést segíti. A pit szabályrendje rövid időre az egymáson keresztül történő mozgást teszi lehetővé, vagyis azt, hogy együtt, egymáshoz érve mozogjunk.
Érintés és távolság
A testi érintkezés és a személyes tér igénye mindkettő része az ember társas működésének.
A főemlősök társas kapcsolataiban fontos szerepet játszik a testi közelség, a tisztogatás, a játék és más taktilis kapcsolatformák. És biológiai értelemben mi magunk is főemlősök vagyunk. Az érintés az embereknél is érzelmeket és viszonyokat közvetít, és természtes igényünk van rá – akkor is, ha azt gondoljuk, hogy semmi szükségünk nincs rá, és jól elvagyunk lehetőleg minél távolabb mindenkitől, egy házban egy szobában egy gép mögött. És, szintén a többi főemlőshöz hasonlóan, a nem kívánt közelség fenyegető vagy kellemetlen lehet a számunkra. A személyes tér szabályozása részben automatikus idegrendszeri folyamatokra épül, és a kívánt távolság függ a kapcsolattól, a környezettől és az adott helyzet jelentésétől.
Nem az történik tehát, hogy a természetes érintkezést egy mesterséges civilizációs szabály teljesen elnyomja. Az ember egyaránt képes közelséget keresni és távolságot tartani. A társadalmi helyzet, és végső soron az egyén saját maga dönti el, mikor melyiket választja.
A mosh pit különlegessége, hogy idegenek, ismeretlenek között is teljesen rendben lévőnek tartjuk a közvetlen testi kontaktust. Az érintés itt ritkán gyengéd vagy intim. Inkább nyomás, ütközés, ellenállás és egyensúlyvesztés formájában jelenik meg. Mégis kommunikáció: az ember a saját testén érzékeli, merre mozdul a csoport, milyen erővel érkezik a másik, mikor kell megtartania valakit, és mikor nyílik lehetőség a továbbhaladásra.
Mondhatjuk azt is, hogy a zene ezzel tapinthatóvá válik. Nem közvetlenül a dob meg a basszus alakítja ki az örvényt, hanem az, ahogyan a résztvevők teste a zenét mozgássá fordítja, majd ezt a mozgást továbbadja egymásnak.
Ősi rítus modern változatban?
A mosh pit modern jelenség, ezért nem mondhatjuk, hogy valamelyik ősi szertartás közvetlen leszármazottja. Az alaphelyzet azonban régi: az emberek évezredek óta teremtenek olyan elkülönített tereket, amelyekben a zene, a ritmus és a közös mozgás hatására időlegesen más szabályok lépnek életbe, az egyéni reakciók pedig közös állapottá szerveződnek. Szóval ilyen tekintetben mondhatjuk, hogy az igény, amire létrejött, régi.
A Dionüszoszhoz kötődő ókori görög történetekben és ábrázolásokon a mainaszok zenére és énekszóra táncolva kerülnek eksztatikus állapotba. A róluk alkotott kép jelentős része mitológiai és művészeti forrásokból származik, így nem tekinthető egy tényleges szertartás pontos leírásának. Annyit azért mégis mutat, hogy a görög kultúra ismert olyan rituális helyzetet, amelyben a hétköznapi viselkedés és önkontroll rendje időlegesen átalakulhatott. A mosh pittel való kapcsolat nem a konkrét mozdulatokban, hanem a folyamatban rejlik: a résztvevők átveszik egymás ritmusát, saját reakcióikkal tovább erősítik, majd az így létrejövő közös állapot visszahat rájuk.
Hasonló kölcsönhatást figyeltek meg a spanyolországi San Pedro Manrique tűzjáró rítusánál is. A kutatók azt találták, hogy a tűzön áthaladók és a hozzájuk szorosan kötődő nézők szívritmusának változásai részben összehangolódtak. A közös állapot nem korlátozódott azokra, akik végrehajtották a rítus központi cselekedetét: érzelmi kapcsolatokon és a közös figyelmen keresztül a körülöttük állókra is kiterjedt. Ez a mosh pit szélén állók szerepére emlékeztet. Lehet, hogy nem futnak vagy ütköznek, jelenlétükkel és reakcióikkal mégis alakítják a teljes rendszert.
A szúfi zikr különböző formáiban vallási formulák ismétlése kapcsolódhat össze közös énekkel, légzéssel, ringással vagy más ritmikus mozgással. A legismertebb forgó gyakorlat, a mevlevi Sema jóval szabályozottabb és más célt szolgál, mint a mosh pit, mégis hasonló alapszerkezetet mutat: az egyéni test egy nagyobb zenei és mozgási folyamat részévé válik. A résztvevő maga tartja fenn a rítust, miközben a már működő rituális rend kijelöli a saját mozdulatait is.
Émile Durkheim (a modern kulturális antropológia atyja) az ilyen felfokozott közösségi állapotokra használta a kollektív pezsgés (collective effervescence) fogalmát. A résztvevők nemcsak a zenére vagy a rítusra reagálnak, hanem egymás izgalmára is. A kiáltás újabb kiáltást, a mozdulat újabb mozdulatot vált ki, a felerősödő közös állapot pedig még intenzívebb egyéni reakciókat hoz létre. A mosh pitben ugyanez a visszacsatolás működik: néhány ember mozgása másokat is belépésre ösztönöz, a növekvő pit pedig tovább fokozza azok élményét, akik már benne vannak.
A kollektív pezsgésnek és az összehangolódásnak árnyoldala is lehet. A közös ritmus nemcsak összekapcsolja azokat, akik együtt mozognak, hanem határt is húzhat köréjük. Intenzívebbé teheti a „mi” élményét, miközben élesebben elválasztja azokat, akik nem vesznek részt benne. A kutatások szerint a szinkron mozgás egyes helyzetekben fokozhatja a konformitást, az engedelmességet és a többségi vélemény követését, valamint csökkentheti az egyéni eltérés és a kritikus megszólalás valószínűségét.
A mosh pit esetében ezt egyelőre csak lehetséges következményként fogalmazhatjuk meg. A közös mozgás és a testi összekapcsolódás erősítheti a résztvevők közötti bizalmat (idegen emberek nevetnek egymásra egy-egy szám végén az arénában), ugyanakkor kijelölheti azt is, ki tartozik a belső körhöz, ki ismeri a hallgatólagos szabályokat, és ki marad kívül. Ugyanaz a folyamat tehát, amely belül szolidaritást hoz létre, kívül elhatárolódást, belül pedig alkalmazkodási nyomást is teremthet.
Az emergencia ebben az értelemben nemcsak új mozgásformát hoz létre. Új közösségi identitás is keletkezhet belőle, saját szabályokkal, határokkal („mi” vs. „ti”) és elvárásokkal.
A régi rítusok és a mosh pit kapcsolata nem történeti leszármazás, hanem inkább úgy fogalmazható meg, mint közös emberi lehetőség. Zene, ritmus, mozgás és egymásra irányuló figyelem segítségével képesek vagyunk olyan rendszert létrehozni, amely több lesz az egyéni reakciók összegénél, és ebben feloldódhatunk. Ez a rendszer felszabadíthat és összeköthet. De magával is sodorhatja azokat, akik létrehozták.
A mosh pit mint ideiglenes élőlény
Gyakran mondjuk egy összehangolt csoportra, hogy egyetlen szervezetként mozgott. Ez szemléletes hasonlat, de szó szerint természetesen nem igaz. A mosh pitnek, amennyire tudjuk, nincs központi idegrendszere, egyetlen akarata vagy saját önálló tudata. Mégis vannak olyan tulajdonságai, amelyek csak a teljes rendszer szintjén jelennek meg.
Lehet alakja, iránya, sebessége és sűrűsége. Kitágulhat, összehúzódhat, lehűlhet, felgyorsulhat vagy örvénnyé szerveződhet. Egyik résztvevő sem birtokolja ezeket a tulajdonságokat önmagában. Az egyének helyi döntéseiből és ütközéseiből mégis létrejönnek.
A rendszer ráadásul képes fennmaradni úgy, hogy közben a résztvevői folyamatosan cserélődnek. Valaki kilép, más belép a helyére, a pit mégis tovább működik. Az alkotóelemek változnak, a mozgásforma egy ideig megőrzi önmagát.
Ez a Világáram szempontjából különösen fontos.
Az információs mintázatok gyakran nem azonosak azokkal az emberekkel, akik éppen hordozzák őket. Egy történet fennmaradhat úgy, hogy minden elbeszélője lecserélődik. Egy nyelv tovább él, miközben generációk váltják egymást. Egy zenei műfaj megőrzi felismerhető tulajdonságait akkor is, ha alkotói, közönsége és technikai eszközei folyamatosan változnak. (De vizsgálható az a kérdés is, hogy vajon tényleg megmaradnak-e, vagy a pár száz évvel korábban élt emberek valami egészen mást értettek egy bizonyos zenei műfaj alatt, mint ahogy azt mi ma ismerjük.)
A mosh pit ugyanezt sűríti néhány percbe.
A mozgó emberek létrehoznak egy mintázatot. A mintázat túléli egyes résztvevőinek távozását. Az újonnan érkezők érzékelik, átveszik és tovább működtetik, közben minden ember kissé módosítja is.
Az információ a résztvevőkön keresztül áramlik, de egyikükben sem található meg teljes egészében.
Ki mozgat kit?
A pit kialakulásának kezdetén könnyű azt mondani, hogy az emberek mozognak. Néhány perccel később azonban már éppilyen indokoltnak tűnik azt mondani, hogy a pit mozgatja az embereket.
Mindkét állítás igaz, de csak részben.
A rendszer az egyének nélkül nem létezhetne. Nincs tőlük független tömeglény, amely kívülről irányítja őket. Ugyanakkor az egyén sem mozog többé teljesen függetlenül. Egy már kialakult áramlásban saját döntései mellett a körülötte lévő rendszer lendülete, sűrűsége és szerkezete is meghatározza, merre juthat tovább.
Az ok és az okozat egymásba fordul: az emberek létrehozzák a mozgásmintát, a mozgásminta új feltételeket teremt az embereknek, az emberek ezekre reagálva tovább alakítják a mintát. Nem találunk egyetlen kezdőpontot vagy irányítót. Folyamatos körforgást találunk.
A mosh pit ezért jóval több különös koncertszokásnál. Kicsiben megmutatja, hogyan működhetnek azok a társadalmi és kulturális rendszerek, amelyeket az emberek maguk hoznak létre, majd amelyek később visszahatnak rájuk.
Ilyen lehet egy közösségi norma, egy divat, egy gazdasági folyamat, egy politikai mozgalom vagy akár egy nyelv. Egyik sem létezhet az emberek cselekvései nélkül, mégis mindegyik képes olyan erővé válni, amely kijelöli az egyének számára a lehetséges és valószínű lépéseket.
A koncertterem közepén mindez közvetlenül láthatóvá válik.
Felhasznált és ajánlott források
Jesse L. Silverberg, Matthew Bierbaum, James P. Sethna, Itai Cohen: Collective Motion of Humans in Mosh and Circle Pits at Heavy Metal Concerts
Physical Review Letters, 2013.
A mosh pit rendezetlen, gázszerű és a circle pit rendezett, örvényszerű kollektív mozgásának elemzése és modellezése.
Teljes tanulmány – Cornell University
DOI-adatlap – American Physical Society
William Tsitsos: Rules of Rebellion: Slamdancing, Moshing, and the American Alternative Scene
Popular Music, Cambridge University Press, 1999.
A moshing szubkulturális szabályairól, történeti alakulásáról és társadalmi jelentéséről.
Cambridge Core
Daniel Suer: Dance Practices in Metal
In: The Cambridge Companion to Metal Music, Cambridge University Press, 2023.
A metálhoz kapcsolódó mozgás- és táncformák kulturális áttekintése.
Cambridge Core
Michele J. Gelfand és szerzőtársai: The Cultural Evolutionary Trade-off of Ritualistic Synchrony
Philosophical Transactions of the Royal Society B, 2020.
A közös ritmikus viselkedés, a csoportkohézió és ezek lehetséges pozitív, illetve negatív hatásainak áttekintése.
Royal Society
Ivana Konvalinka és szerzőtársai: Synchronized Arousal between Performers and Related Spectators in a Fire-walking Ritual
Proceedings of the National Academy of Sciences, 2011.
Egy közösségi rítus résztvevői és nézői közötti fiziológiai összehangolódás vizsgálata.
Europe PMC – teljes tanulmány
The Metropolitan Museum of Art: Marble Relief with a Dancing Maenad
A Dionüszoszhoz kötődő mainaszok eksztatikus táncának művészeti és mitológiai háttere.
The Metropolitan Museum of Art
Ivana Konvalinka és szerzőtársai: Synchronized Arousal between Performers and Related Spectators in a Fire-Walking Ritual
Proceedings of the National Academy of Sciences, 2011.
A tűzjárók és a hozzájuk kötődő nézők fiziológiai összehangolódásának vizsgálata.
PubMed Central – teljes tanulmány
UNESCO: Mevlevi Sema Ceremony
A mevlevi rend zenével kísért forgó szertartásának története és kulturális szerkezete.
UNESCO Intangible Cultural Heritage
Émile Durkheim: The Elementary Forms of the Religious Life
1912.
A rítusok közösségformáló működésének és a kollektív pezsgés fogalmának alapműve.
Project Gutenberg – teljes angol szöveg
Michele J. Gelfand és szerzőtársai: The Cultural Evolutionary Trade-off of Ritualistic Synchrony
Philosophical Transactions of the Royal Society B, 2020.
A rituális szinkronitás közösségteremtő hatásairól, illetve a konformitás és engedelmesség kockázatairól.
The Royal Society
Dirk Helbing, Anders Johansson, Habib Zein Al-Abideen: Dynamics of Crowd Disasters: An Empirical Study
Physical Review E, 2007.
A nagy sűrűségű tömegekben kialakuló veszélyes, az egyéni kontrollt felülíró mozgásokról.
American Physical Society – teljes tanulmány
Sarah McIntyre és szerzőtársai: Affective Touch Communication in Close Adult Relationships
Az érintés érzelmi és társas kommunikációs szerepének vizsgálata.
arXiv
Michael Graziano és munkatársainak kutatási területéhez kapcsolódó áttekintés: Threat Detection in Nearby Space Mobilizes Human Ventral Premotor Cortex, Intraparietal Sulcus, and Amygdala
A közeli tér, a fenyegetésészlelés és a személyes tér idegrendszeri hátteréről.
PubMed Central
Michele J. Gelfand és szerzőtársai: The Cultural Evolutionary Trade-off of Ritualistic Synchrony
Philosophical Transactions of the Royal Society B, 2020.
A rituális szinkronitás előnyeinek és árnyoldalainak áttekintése, különös tekintettel a konformitásra, a csoportgondolkodásra, az engedelmességre és a kreatív eltérés csökkenésére.
The Royal Society
Daniel M. T. Fessler – Colin Holbrook: Marching into Battle: Synchronized Walking Diminishes the Conceptualized Formidability of an Antagonist in Men
Biology Letters, 2014.
A vizsgálat szerint az összehangolt járás után a férfi résztvevők egy lehetséges ellenfelet kisebbnek és kevésbé erősnek érzékeltek, ami arra utal, hogy a közös mozgás növelheti a saját csoport erejének érzetét.
The Royal Society
Scott S. Wiltermuth – Chip Heath: Synchrony and Cooperation
Psychological Science, 2009.
Kísérletek arról, hogy a szinkron mozgás és közös ritmus fokozhatja a résztvevők közötti együttműködést és összetartozásérzést.
SAGE Journals
Scott S. Wiltermuth: Synchronous Activity Boosts Compliance with Requests to Aggress
Journal of Experimental Social Psychology, 2012.
A vizsgálat szerint a szinkron cselekvés bizonyos kísérleti helyzetekben növelte az agresszív utasítások követésére való hajlandóságot.
ScienceDirect
Kövesd, merre áramlik tovább!
Havonta egyszer elküldjük a Világáram új cikkeit, felismeréseit és kérdéseit.
