Szemforgató 3. – A tűrőképesség határán

Aki csak egy könnyű kis ijesztgetésre vágyik, hogy legyen miért a pasijához bújni, az mai kínálatunk helyett válasszon inkább a plázamozik műsorából

A mai szemforgatóban horrorfilmekkel foglalkozunk. Azok közül is olyanokkal, melyek nem csak megosztották a kritikusokat és a nézőket, de rendesen ki is verték a biztosítékot. Véleményem szerint mindhárom darab, ami a szelekcióba belefért, súrolja a filmművészet határait, persze ez csak az én véleményem, szóval nem igazán számít. Mindenki döntse el maga, mit gondol róluk, de az biztos, hogy ezek a filmek a sorozat mottójához híven egyáltalán nem mindenkihez szólnak.

A francia újhullám és az angolok horrorfilmjei közül válogattunk, és ezek jottányit sem követik a hollywoodi történetmesélés szigorúan lefektetett és szentírásként követett szabályrendszerét.

És ez egyáltalán nem baj.

Ezek az európai mozik megpróbáltak kiutat mutatni a horror zsánernek a fentiekből következő önismétlés unalmából.

A három alkotás nem csak a legvitatottabb, hanem a legjobbak is egyben. Itt azért halkan megjegyezném, hogy Alexandre Aja filmje, a Magasfeszültség (2003) annak ellenére nem került be a szórásba, hogy az egyik legfontosabb mérföldkő a francia horrorgyártásban. Az ok egyszerű: bármennyire is szeretnék írni róla, a Magasfeszültség nemcsak lazán végignézhető, de még szórakoztató is.

Ez a most következő filmekre nem feltétlenül igaz, talán nem is ez volt az alkotók célja.

Szigorúan 18+ tartalom! Azt azért hozzátenném, hogy a brutalitás minden esetben túlmutat az öncélú gore-on, mind tart valamerre, el akar mondani valamit. Ettől még simán darabokra szaggatják a néző lelkét. Rémisztő, brutális, gyakran az elviselhetetlenség határát súrolják a képsorok, mégsem mehetünk el szó nélkül mellettük, mert az összes sokkoló elem valami nagyobb, nagyon is mély tartalomra mutat.

Happy end egyik esetben sem várható. Bocs.

Olyan ezeket a munkákat nézni, hogy fészkelődni kezdesz a székedben, és roppant kényelmetlenül érzed magad, mégsem tudod a tekinteted levenni a vászonról.

A tárgyalt rendezők egytől-egyig sikeresen ugrottak ki az ismeretlenségből a zsáner segítségével. Volt stílusérzékük, tehetségük a filmkészítéshez, és gondolataik, ami a legfontosabb mind közül. Ez az, ami kiemeli őket az ügyesen rémisztgető jó mesteremberek közül.

Következzenek hát a filmek:

Alexandre Bustillo, Julien Maury: À l’intérieur (2007)

https://www.youtube.com/watch?v=ibP9PUdEmwk

A Bustillo-Maury féle Betolakodó kapcsán a legfontosabb kérdés, amit feltehetünk, hogy a filmes tabuk ledöntésének hol a végső határa? A magzat elleni támadás mindenképp nagyon meredek. Pont ezért azonnal oldódó feszültséget teremt, olyan feszültséget, ami már zavarja a nézőt.

A film egésze erre az érzésre épít, ráadásul az alapszitu és a forgatókönyv is nagyon erős, óramű pontossággal adagolva a sokkot. Béatrice Dalle a gonosz nő szerepében már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy működjön a film.

A zenéről nem írok gyakran, de most muszáj. Nem is igazán zene, inkább a zenét helyettesítő zaj, ami elpusztítja a nézőt. Az a François-Eudes Chanfrault felelős érte, aki a Magasfeszültség soundtrackjét is jegyzi.

A film készítésekor aktuális politikai helyzet is nyomaszt a háttérből, pedig csak a híradások jutnak el a nézőhöz a külvárosi zavargásokról.

A borzalom minden pillanata a néző képébe van tolva. Itt nincs sejtetés, éreztetés. Itt mindent megmutatnak. Pedig eléggé kikészíti az embert az egyedülálló anyát és magzatát fenyegető veszély, az eredeti alaphelyzetből kiinduló sajátos hangvételű cselekmény, és a hősnő köré növő ház is klausztrofób érzést kelt annak ellenére, hogy ajtaja belülről van zárva.

Most sincs másról szó, mint a jó és a rossz újabb összecsapásáról, de ezt annyira zavarba ejtően tálalják, hogy az élmény zsigeri. Egy magzat! Nálam biztosan tabu marad. Bátran állíthatom, hogy a film megtekintése nálam maradandó sérüléssel járt. Az csak a hab a tortán, hogy a gonosz igazából lehetne a szomszéd felesége is, nagyon átlagember.

Az À l’intérieur-ben nem az erőszakábrázolás az igazán borzasztó, hanem a kontextus, amiben ábrázolják. Aki nem érez semmit, miközben egy anya hasa felé közelít egy szabászolló, azzal komoly gond van.

Nem igazán tudod kikapcsolni a filmet, mert várod a megnyugtató befejezést. Várjad csak.

Zsenialitása ellenére csak kivételes tűrőképességű olvasóinknak ajánljuk.

James Watkins: Eden Lake (2008)

https://www.youtube.com/watch?v=_9kuMFPW0YI

Elsöprő erejű alkotás James Watkins filmje is, ami rohadt izgalmas és nagyon félelmetes is egyben. Leginkább attól, hogy teljesen hihető, amit a karaktereket megformáló színészek játéka még valóságosabbá tesz. Az a „veled is megtörténhet” érzés egyből elkap, mikor elindítod.

Erős társadalomkritikával átitatott film ez, de a tabudöntögetés itt sem marad el, ami ez esetben is nagyon felkavaró. A rendező saját forgatókönyvéből dolgozott, és a gonosz szerepébe egy csapat gyereket helyezett. A remek castingnak köszönhetően a gyerekek játéka átütő.

Az Eden Lake ledönti a magától értetődő egyetemes emberi szabályrendszereket. Üldöző és préda egyaránt ösztönlénnyé alakul. A fenyegetést ráadásul gyerekek jelentik, akik nem szükségből, pusztán élvezetből és kíváncsiságból ölnek. Az ártatlannak hitt fiatalság elvesztése, az ember legsötétebb oldala kerül fókuszba.

Az első konfliktustól a felfoghatatlan végkifejletig nagyon feszes mozi, amit az a Jon Harris vágott, aki a Blöfföt is. Ez azért már valami.

Realista, naturális, nem takargat, inkább megmutat. A befejezés meg olyan, hogy miért nem minden filmnél ilyen?

Ha megnézed, nem fogsz vágyni egy ideig a jótékony vidéki levegőre. Helyette elvadult fiatalok céltalan agressziójától retteghetsz. Az operatőr elképesztő, képei nem hagynak egy másodpercig sem levegőhöz jutni.

Az külön dicséretes, hogy a gyerekeket gyerekek alakítják, ráadásul roppant hitelesen hozzák a külvárosi suttyó ganget. A jellemek olyan kidolgozottak, hogy nem tudod őket egy nagy, gonosz, fenyegető falkaként értelmezni. Ezek csak gyerekek.

Ezek csak gyerekek!

Köztük is akad megannyi eltérő jellem. Nem bírják a kegyetlenkedést egyformán, de Brett (Jack O’Connell döbbenetesen ijesztő játékában), a banda agya kemény gyerek, nem is mernek vele szembeszegülni társai. Kelly Reilly és Michael Fassbender is ötpontos választás volt az felnőtt áldozatok szerepére.

A film nem ereszt napokkal a megtekintés után sem. Soha többet nem tudsz ugyanúgy nézni a játszóterek körül bandába verődött kamaszokra.

És ez nagyon félelmetes.

Pascal Laugier: Martyrs (2008)

https://www.youtube.com/watch?v=QlTtSWYwdUk

Nem vagyok benne biztos, hogy nem a Mártírok a legjobb kortárs horror, amivel dolgom volt. Pedig itt már nem is tabudöntögetésről, inkább azok semmibevételéről beszélhetünk. Gyerekgyilkosság, a legnaturálisabban ábrázolt kínzás, elviselhetetlen hangok kíséretében. Pascal Laugier minden korlátot áthág, de mentségére szóljon, hogy van célja.

Megkínoztak, ezért bosszút állok, de ezt csak újabb kínzás követi. Meg a tortúra miértje. Sokat kritizált forgatókönyv, amiben valami elkezdődik, hogy aztán egész más nézőpontból újraértelmezve többé váljon egy ázsiai kísértethorror-nyúlásnál. Ez sikerül is neki, a szintén sokat vitatott befejezés pedig felteszi az i-re a pontot. Még ha nem is valami megnyugtató módon.

Nekem nagyon a helyén volt minden.

Természetesek a film körüli viták, hiszen míg sokan a francia horror újhullámának legjobbjaként tartják számon, mások szerint öncélú hatásvadászat, nem több.

Szerintem azért jóval több. A műfaj egy igazán kivételes darabja.

A cselekménybe beleköthetünk, de ennél a filmnél ez nagyjából olyan, mint amikor a Mad Max-nél tették ezt sokan. Ott sem kellett keresni a kikezdhetetlen sztorit. Talán a sztorit sem. Ha nem vitatkozol a látottakkal, csak átadod neki magad, működni fog.

A mártír szerepet sokféleképp értelmezik, de amiről ritkán esik szó, az a néző szemszöge, pedig a film megtekintése önmagában óriási áldozat. A Martyrs azon a határon egyensúlyoz, amit túllépni nem szabad.

A film hangeffektjei annyira durvák, hogy a csajom csak lehalkítva bírta. Pontosabban végül úgy sem. Ez nem egy szórakoztató popcorn mozi, ez a mozgóképes szélsőségek legvégső határa.

A gonosz sem vérfertőzött, torzult texasi család, hanem az idilli békében élő család a szomszédból, ami megrémiszt. A kínzást végző személy nem gonosz szadista. Inkább csak melózik. A kínzás végig egyfajta munkamenetként van ábrázolva. Nem az élvezet a motiváció. Van egy cél, így lehet elérni, ember jön, megcsinálja. Most is kiráz ettől a hideg.

És az egésznek van célja, de erről többet nem árulok el.

Pascal Laugier ezzel a filmmel olyan szörnyeteget teremtett, ami egyértelműen igazi mérföldkő a modern horror történetében.

Igazi gyomros.

A fenti filmek megtekintését csak saját felelősségre, hosszas mérlegelés után ajánljuk. Vagy inkább úgy se.