Képzeld el, hogy egy fallal körülvett településen élsz, valahol a világban, mindentől elzárva. A falakon túl egy halott civilizáció maradványai, éjszakánként pedig olyan vérszomjas lények járnak odakint, amikkel semmiképpen sem szeretnél találkozni. A települést hatalmas reflektorok védik, amelyeknek minden este világítaniuk kell. Ha kialszanak, annak végzetes következményei lehetnek – az az egész település végét jelentheti.
De reggelente ugyanúgy felkel a nap. Az emberek dolgozni mennek, gyerekeket nevelnek, barátkoznak, szerelmesek lesznek, összevesznek, kibékülnek. Valakinek az áramellátással kell foglalkoznia, másnak az élelemről kell gondoskodnia. Vannak szabályok, szokások, ünnepek, és persze vannak olyanok is, akik elégedetlenek a dolgok menetével.
A világ, ahogyan ismertük, már rég véget ért. Az élet azonban azóta is zajlik.
Justin Cronin A Szabadulás című trilógiájának talán ez az egyik legkülönösebb vonzereje. A három regény – A szabadulás (2010), A Tizenkettek (2012) és A tükrök városa (2016) – egy posztapokaliptikus, vámpírszerű szörnyekkel benépesített világba viszi az olvasót. De aki egyszer elmerül benne, jóval többet talál egy szokványos túlélőtörténetnél.
Vámpírok, de egy kicsit másként
A történet kiindulópontja egy tudományos kísérlet, amely katasztrofálisan félresikerül. Az eredmény egy olyan fertőzés, amely az embereket rendkívüli erejű, vérszomjas, a fényt kerülő lényekké változtatja. A civilizáció összeomlik, a túlélők pedig kénytelenek alkalmazkodni a radikálisan megváltozott, egyáltalán nem szép új világhoz.
Ha ismerősen hangzik, az nem teljesen véletlen. Cronin szörnyei a vámpírkultúra sok évszázados hagyományából érkeznek, még akkor is, ha az író jó alaposan átalakította őket. Nincsenek arisztokratikus grófok, koporsók és kastélyok, csillogó bőr, a természetfeletti eredet helyét biológiai magyarázat veszi át. A vámpír itt egy tudományos kísérlet szörnyű következménye. És mivel fertőzéssel terjed, kulcskérdéssé válik a sztori során az is, hogy honnan ered, kik voltak az elsők, ki volt a nulladik páciens…
(Ez egyébként szépen illeszkedik abba a hosszú kulturális folyamatba, amelyben a vámpírok alakja újra és újra átalakult. A néphagyományok visszajáró halottaitól az irodalom elegáns vérszívóin át egészen a modern filmek és sorozatok figuráiig hosszú utat tettek meg. Erről részletesebben is írtunk A vámpír útja – Hogyan változott a vérszívó az évszázadok során? című Világáram-cikkünkben, szerintünk egészen érdekes.)
Cronin változata azonban leginkább azért érdekes, mert ezek a lények végül egy sokkal nagyobb történet részévé válnak. Hiszen hiába vannak tele szörnyekkel az éjszakák, az emberek életének nagy része továbbra is az emberekről szól.
Száz évvel később
A szabadulás egyik legmeglepőbb húzása, hogy a történet egy pontján közel száz évet ugrunk előre az időben. Alaposan elidőzünk a járvány kitörésénél, végigkövetünk sorsokat, döntéseket, tragédiákat, és végigkövethetjük, ahogy a pusztulás utat tör magának. Azonban nem maradunk itt, hanem átugrunk arra az időre, amikorra mindez már történelem. Az addig ismert világ eltűnt, a szereplők jelentős része már régen halott, és a civilizáció maradványain új közösségek jöttek létre, amelyek megpróbáltak alkalmazkodni az új felálláshoz – és megpróbálnak élni és túlélni.
Ez a váltás egészen megváltoztatja az olvasás élményét. Hirtelen egy olyan társadalomban találjuk magunkat, amelynek tagjai már nem ismerik a mi világunkat. Az összeomlás számukra egy történet a múltból, az egykori hétköznapok pedig távoli, nehezen értelmezhető világot jelentenek.
A szerző itt sem siet, bevezet bennünket, olvasókat, és bőven hagy időt arra, hogy megismerjük az új világot, az embereket, a szokásaikat, a problémáikat. A falakkal körülvett Első Kolónia fokozatosan elevenedik meg előttünk. Egy idő után már nem csupán a lakói sorsáért aggódunk, hanem magáért a településért is. Tudjuk, milyen törékeny a biztonsága, a súlyos tét a mindennapok része. Érezzük, mi mindent kell fenntartania a fennmaradáshoz, és milyen kevés választja el attól, hogy minden odavesszen. A sztorit olvasva egy idő után már nem csak azt tudjuk elképzelni, milyen lenne ott kalandozni nap közben a falon kívül, de azt is, hogy milyen lenne ott élni éveken, évtizedeken keresztül. Ezektől válik igazán átélhetővé egy kitalált világ.
Egy világ, amely a szereplők nélkül is létezne
Egy igazán jól megépített fiktív világ sokkal nagyobbnak érződik annál, mint amennyit a történet közvetlenül megmutat belőle. Mintha minden mellékszereplőnek meglenne a saját története, minden településnek a maga múltja, és a szereplők által bejárt helyeken túl is zajlana az élet. Cronin ebben különösen erős. A különböző közösségek eltérő módon alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Saját rendjük, konfliktusaik, szokásaik és elképzeléseik alakultak ki arról, hogyan kellene élni. A regények világa pedig ezek találkozásaiból és ütközéseiből formálódik tovább.
A világépítésnek ez a fajtája természetesen nem Justin Cronin találmánya. Tolkien világáról szóló cikkünkben például részletesen foglalkoztunk azzal, hogyan alakult ki az összetett, saját történelemmel és belső szabályokkal rendelkező fiktív világok modern hagyománya.
Cronin azonban egy érdekes további lehetőséget is kihasznál: nemcsak megteremt egy világot, hanem rábízza az időre. Hagyja, hogy az eltelt évek alaposan átformálják. Ami az egyik nemzedék számára még személyes tapasztalat, az a következőnek már elbeszélt történet, később pedig akár mítosszá is válhat. Az események következményei jóval tovább élnek azoknál, akik egykor átélték őket. Olvasóként pedig különösen izgalmas élmény úgy olvasni egy legendáról, hogy „ott voltunk” akkor is, amikor történt.
Három könyv, háromféle hangulat
A trilógia külön érdekessége, hogy a három kötet sokban különbözik egymástól. Bár ugyanannak a nagy történetnek a részei, mindegyik más hangsúlyokat és hangulatokat kap.
A szabadulás eleinte egy feszült, fokozatosan kibontakozó katasztrófatörténet, ami egyre erősödő nyomást gyakorol ránk, akik a túlélőkkel próbálunk kikeveredni az egyre növekvő káoszból. Aztán a nagy időugrással szinte új regény kezdődik: az elszigetelt közösség, az ismeretlen külvilág és a régi civilizáció romjai között játszódó kaland. Van benne valami a westernből, a felfedezőtörténetekből és a klasszikus túlélőregényekből. A nagy távolságok, az elhagyatott tájak és az állandó veszély különös szabadságérzettel is párosulnak.
A Tizenkettek sötétebb, összetettebb társadalmi világba vezet. A túlélés mellett egyre nagyobb szerepet kap a hatalom, az elnyomás, az emberi kegyetlenség, valamint az a kérdés, hogy milyen társadalmak alakulhatnak ki a civilizáció összeomlása után. A fenyegetés már nem kizárólag a falakon kívülről érkezik – de onnan se múlik el.
A tükrök városa pedig újabb irányba fordítja a történetet. Az idő múlása, az öregedés, a múlt terhei, a veszteségek és az újrakezdés lehetősége egyre fontosabbá válnak. Azok az emberek, akiket korábban fiatalon ismertünk meg, már életük más szakaszában járnak. Gyerekeik felnőnek, szerepeik megváltoznak, és olyan kérdésekkel szembesülnek, amelyek egy békés világban is ismerősek lennének. Itt pedig egészen nagy súlyt kapnak. (Cronin egy interjúban arról beszélt, hogy a harmadik kötet szereplői lényegében életközepi válságukat élik át – történetesen éppen a világvége után.)
És mindeközben a trilógia történelmi időléptéke is egyre tágul. Nemcsak a szereplők öregszenek, hanem a világuk is. A múlt lassan történelemmé, a történelem mítosszá alakul, az emberiség pedig újra és újra megpróbálja megtalálni a helyét benne, több-kevesebb sikerrel.
Amiért érdemes túlélni
A történet azonban aligha működne ilyen jól, ha kizárólag a világépítésre és a nagy ívű eseményekre támaszkodna. Cronin legalább ennyi figyelmet fordít az emberi kapcsolatokra is. Barátságok, szerelmek, szülők és gyerekek kapcsolatai, összetartozás, hűség, veszteség és áldozatvállalás szövik át a három regényt. Az emberek nem pusztán azért küzdenek, mert életben akarnak maradni. Vannak, akiket szeretnek, vannak, akikért felelősséget éreznek, és vannak kapcsolatok, amelyekért olyan kockázatokat is vállalnak, amilyeneket önmagukért talán nem tennének meg.
Ez a szál különösen fontos egy ilyen sötét történetben. A szeretet, ha nem is oldja meg a problémákat, de legalább értelmet adhat a túlélésnek. És talán emiatt lehet hozzájuk ennyire kötődni. Egy idő után már nem kizárólag arra vagyunk kíváncsiak, hogyan győzik le az ellenséget, hanem arra is, hogy lesznek-e még boldogok, megtalálják-e egymást, képesek lesznek-e új életet kezdeni, vagy egyszerűen lesz-e alkalmuk néhány nyugodt évet együtt tölteni.
A szeretet különböző formái a történet során generációkat kapcsolnak össze. Azok a döntések, amelyeket valaki egy másik emberért hoz meg, évtizedekkel később is hatással lehetnek mások életére. Egy ilyen hosszú időtávot átfogó regényben van mód szépen megmutatni azt, ami a valóságban is működik, csak nem mindig van alkalmunk látni: azt, hogy ha most teszünk valamit, az fordít egyet a világon, a döntéseink következményei jóval túlmutatnak rajtunk.
Nem könnyű olvasmány
Mindez persze időt igényel. Méghozzá meglehetősen sokat. A trilógia három vaskos kötetből áll, és azzal együtt, hogy az akciók akciódúsak, a feszült helyzetek nagyon is feszültek, Justin Cronin időnként hosszan időzik egy-egy szereplőnél, helyszínnél vagy mellékszálnál. Olykor olyan eseményekhez tér vissza, amelyekről azt hittük, már magunk mögött hagytuk őket.
A tempó nem mindig egyenletes, és a rengeteg szereplő, helyszín és időbeli váltás komoly figyelmet követel. Aki feszes, gyorsan pergő akcióregényt keres, könnyen türelmetlenné válhat.
Ugyanakkor részben éppen ez a ráérősség és az időn átívelő történetszálak teszik lehetővé, hogy az olvasó valóban otthon érezze magát ebben a különös világban. Van idő megismerni az embereket, megérteni a közösségeket, hozzászokni az új élet szabályaihoz.
Egy kislány ötletéből született világ
Az egész történet születése is megér egy kitérőt. Justin Cronin a kétezres évek közepén nyolcéves lányával, Irisszel közösen kezdte kitalálni a későbbi trilógiát. A kislány olyan történetet szeretett volna, amelyben egy lány megmenti a világot. A közös ötletelésből közös program lett: Iris biciklizett, játszott, az apja mellette volt, és közben beszélgettek, hónapokon keresztül együtt alakították a történetet.
A játékból aztán regényterv, majd végül egy tíz év alatt elkészült, háromkötetes történet lett. Van ebben valami különösen szép. Egy apa és a lánya közös játékából született meg egy történet, amely végül éppen az emberi kapcsolatok, az összetartozás és a szeretet jelentőségéről mesél egy széthullott világban.
És talán ez a legjobb válasz arra is, hogy mitől működik ennyire Cronin trilógiája. A könyvek tele vannak szörnyekkel, katasztrófákkal, véres összecsapásokkal és monumentális eseményekkel, mégis az marad meg belőlük leginkább, hogy az emberek minden körülmények között megpróbálnak élni. Közösségeket alakítanak, történeteket mesélnek, szeretnek, hibáznak, harcolnak, elbuknak, reménykednek, újrakezdenek. És szeretnek.
Ha pedig egy olvasó három köteten keresztül velük él, könnyen lehet, hogy a végén nemcsak a szereplőktől lesz nehéz elbúcsúznia, hanem attól a világtól is, amelybe a valóságban egyetlen éjszakára sem szeretne beköltözni.
A trilógia mindhárom kötete megjelent magyarul a Cartaphilus Könyvkiadónál: A szabadulás 2010-ben, A Tizenkettek 2013-ban, A tükrök városa pedig 2018-ban. A könyvek ma már elsősorban antikváriumokban, használtkönyv-piacokon és könyvtárakban kereshetők, újonnan nehezen beszerezhetők.
