1858 augusztusában Viktória brit királynő üzenetet küldött James Buchanan amerikai elnöknek. Erősen hivatalos hangnemben íródott az üzenet, akkoriban ez lehetett a „távirati stílus” államfők között. Ebben önmagában semmi különös nem lett volna. Az Atlanti-óceán két partja között addigra rendszeresen jártak hajók, velük levelek, újságok, diplomáciai iratok és hírek.
Csakhogy ez az üzenet nem szállt hajóra, hanem az Írország és Új-Fundland között lefektetett távírókábelen érkezett meg Amerikába. És éppen erről az új kommunikációs csatornáról szólt.
„A királynő gratulálni kíván az elnöknek e nagy nemzetközi vállalkozás sikeres befejezéséhez, amely iránt a királynő a legmélyebb érdeklődést tanúsította. A királynő meg van győződve arról, hogy az elnök vele együtt buzgón reméli: az elektromos kábel, amely immár összeköti Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, újabb kapoccsá válik a két nemzet között, amelyek barátsága közös érdekeiken és kölcsönös megbecsülésükön alapul. A királynő nagy örömmel él ezzel a közvetlen kapcsolattal az elnökkel, és ismét kifejezi neki jókívánságait az Egyesült Államok jólétéhez.”
A 98 szóból álló üzenet továbbítása mai szemmel nézve elképesztően lassú volt: körülbelül tizenhat és fél óráig tartott. A kábel pedig néhány hét múlva el is romlott. Technikai szempontból az első transzatlanti távírókapcsolat meglehetősen rövid életű sikertörténet volt.
Valami azonban visszafordíthatatlanul megváltozott. Egy információ átkelt az Atlanti-óceánon anélkül, hogy egy embernek, levélnek vagy hajónak végig kellett volna vinnie az útvonalon.
Addig a pillanatig az információ sebessége alapvetően annak a dolognak a sebességétől függött, amely hordozta. Az ember elmondta a másik embernek, a futár elvitte az üzenetet, a levél postakocsin utazott, az újságot vonatra vagy hajóra tették, a galamb elrepült a lábára erősített papirossal. Lehetett jobb utakat építeni, gyakrabban váltani lovakat, gőzhajókat vagy vasutakat használni, vitaminnal etetni a postagalambokat – de az információ mindig együtt mozgott valamivel fizikailag is.
A távíróval ez a kapcsolat kezdett szétszakadni.
Amikor az üzenet még utazott
Az emberi közösségek történetének nagy részében az információ helyhez és hordozóhoz kötődött. A beszéddel átadott információ addig jutott, ameddig a hang terjedt. Ha messzebbre kellett elvinni, valakinek meg kellett jegyeznie, elmennie majd továbbmondania. Az írás lehetővé tette, hogy az üzenet bizonyos értelemben függetlenné váljon a közlőjétől, akár túl is élje azt, és fizikailag is elmozduljon tőle – de ehhez továbbra is mozgatni kellett azt a valamit, amire írva volt.
A levél ebből a szempontból hordozható információ volt. A szervezett postahálózatok már egészen más nagyságrendet jelentettek. Nem feltétlenül egyetlen futár vitte végig az üzenetet, hanem állomások, útvonalak és továbbító pontok rendszere adta egymásnak.
A nyomtatás pedig újabb változást hozott: ugyanazt az információt már nagy példányszámban lehetett sok emberhez eljuttatni.
De a működés alapja továbbra sem változott. Valaminek el kellett jutnia A pontból B pontba. Ha egy londoni ember meg akarta tudni, mi történt New Yorkban, előbb valamilyen fizikai hordozónak kellett átkelnie az Atlanti-óceánon. Az esemény már megtörtént, de London számára még nem létezett mint hír. A világ távoli részei ezért nemcsak térben voltak messze egymástól. Információs értelemben is különböző jelenekben éltek.
Gyorsabban, mint az ember
Az első látványos kísérletek ennek meghaladására még nem elektromosak voltak. Az ember már jóval az elektromosság előtt próbált gyorsabban üzenni annál, mint ahogy egy futár haladhatott: füstjelekkel, jelzőtüzekkel, dobokkal, zászlókkal, optikai távírókkal. Ezek közös trükkje az volt, hogy nem maga az üzenetet hordozó tárgy tette meg az egész utat, hanem a jel más csatornán (vizuálisan vagy akusztikusan) adódott tovább egyik ponttól a másikig.
A 18. század végétől Európa több részén szemaforos optikai távíróhálózatok épültek. Tornyok sora továbbított vizuális jeleket egymásnak: egy állomás leolvasta az előző jelét, majd beállította ugyanazt a következő számára. Jó időben egy üzenet így sokkal gyorsabban haladhatott, mint bármelyik futár.
Ez már érdekes működésbeli váltás. Nem ugyanaz a tárgy utazott végig az útvonalon. Az információt minden állomás újra létrehozta, majd továbbadta. Azért azt meg kell jegyezni, hogy egészen sok állomás kellett ahhoz, hogy a jel továbbítható legyen, és így is korlátozott volt az, hogy hová juthat el az információ, hiszen ki kellett hozzá építeni a megfelelő infrastruktúrát.
Az elektromos távíró ezt a folyamatot tette nagyságrendekkel gyorsabbá és rugalmasabbá. A 19. század közepére egyre több város között húzódtak távíróvezetékek. Az Egyesült Államokban az 1850-es évek elején még több mint ötven különálló távírótársaság működött, a következő évtized során ezekből egyre nagyobb rendszerek álltak össze. 1861 októberében elkészült az első amerikai transzkontinentális távíróvonal is. Ettől kezdve egy üzenet már töredéke alatt tehette meg a kontinensnyi távolságot annak az időnek, amelyre egy lovasnak vagy postakocsinak szüksége lett volna.
A távíró tehát nem egyszerűen gyorsabb posta volt, hanem az információ működése változott meg. Az üzenetet kódolták, jelként továbbították, majd a másik oldalon újra értelmezhető üzenetté alakították. Az eredeti papírlapnak nem kellett sehova mennie.
Az információ levált a hordozó mozgásáról.
Egy kábel az óceán alatt
Innen nézve válik igazán fontossá 1858. Szárazföldön a távíró már bizonyította, hogy az elektromos jel gyorsabban képes információt továbbítani, mint ahogy ember vagy jármű utazhat. Az Atlanti-óceán azonban továbbra is hatalmas fizikai szakadékot jelentett. A transzatlanti kábel ezt a szakadékot próbálta áthidalni. A kábel, amelyet fából készült hajók fektettek az óceán mélyére. Például az Agamemnon, a brit Királyi Haditengerészet 1852-ben vízre bocsátott hadihajója. Ahhoz, hogy közel 800 tonna kábelt el tudjon szállítani, ki kellett szerelni 91 ágyúját, valamint számos belső válaszfalát és rakományát. További több száz tonna kábel a fedélzetre került.
Forrás: The Story of Subsea Telecommunications & its Association with Enderby House
Az első működő kapcsolat rövid életű volt, néhány hét után megszakadt, és éveken át nem sikerült újra tartós összeköttetést létrehozni. 1866-ban azonban a Great Eastern kábelhajó új vezetéket fektetett Írország és Új-Fundland között, és ettől kezdve már tartós transzatlanti távírókapcsolat működött.
A változás léptékét nehéz mai fejjel érzékelni. Korábban az Atlanti-óceán túlsó oldaláról érkező hírek sebességét a hajók sebessége határozta meg – és az időjárás. Egy európai eseményről Amerikában csak hetekkel, napokkal később lehetett tudni. A távírókábel működésével ugyanennek az információnak már nem kellett átkelnie az óceánon abban az értelemben, ahogyan egy embernek át kellett kelnie rajta.
A tér ugyanakkora maradt, az információ számára mégis összezsugorodott – időben.
DONE
Tizenegy évvel az első transzatlanti kábel után, 1869. május 10-én egy másik hálózat történetében is fontos esemény történt. Ahogy a tér integrációjáról szóló cikkünkben is olvasható: a Utah területén fekvő Promontory Summitnál találkozott a kelet felől épülő Union Pacific és a nyugatról érkező Central Pacific vasút. Elkészült az első amerikai transzkontinentális vasút. Nézzük meg, mi történt az információ integrációja szempontjából!
Az ünnepségen egy közönséges vassíntüskét és a kalapácsot bekötötték a transzkontinentális távíróhálózatba. Amikor a kalapács a tüskéhez ért, az áramkör rövidre zárt, és az elektromos jelet az ország más részeire továbbították, ahol így szinte élőben követhették a kalapácsütéseket. Amikor a munka elkészült, W. N. Shilling, a Western Union távírásza elküldte az üzenetet:
D-O-N-E.
Kész.
Ebben az egyetlen jelenetben két különböző integráció találkozik. Az egyik hálózaton ettől kezdve vonatok, emberek és tárgyak haladhattak végig a kontinensen. A másikon az erről szóló információ futott végig szinte azonnal.
Ráadásul az információs hálózat megelőzte a közlekedésit: az első transzkontinentális távíró már 1861-ben elkészült. Mire a vasúti sínek összeértek, a kontinens két partja kommunikációs értelemben nyolc éve kapcsolatban állt egymással.
A tér fizikai és információs hálózatai ettől kezdve egyre szorosabban épültek egymásra.
Nem egyetlen vonal – információs hálózatok
Ahhoz, hogy globálissá váljon az információs rendszer, egy távíróvezeték önmagában még kevés. Nem elég gyorsan továbbítani az üzenetet, a különálló rendszereknek egymással is kapcsolatba kell kerülniük.
Ugyanez történt korábban a közlekedéssel. Amikor Nellie Bly 1889-ben elindult, hogy megkerülje a Földet, nem létezett egyetlen világméretű közlekedési rendszer, amely felvette New Yorkban, majd hetvenkét nappal később ugyanoda visszatette. Vonatok, gőzhajók, kikötők és helyi közlekedési rendszerek adták át egymásnak. Attól vált a bolygó bejárhatóvá, hogy a kisebb hálózatok között olyan szinten kiépült az összeköttetés, hogy az végül összeért.
Az információ történetében ugyanez kezdett történni. A helyi távíróvonalakat országos rendszerek kötötték össze. Az országos hálózatokat kontinenseken átvezető vonalak. A kontinenseket tenger alatti kábelek. Egyre kevésbé az volt a kérdés, hogy létezik-e gyors kapcsolat két pont között, inkább az lett a kérdés, hogy az egyik rendszer képes-e továbbadni az információt a következőnek.
Szélesedő lehetőségek
A telefon újabb fontos változást hozott. A távíró alapvetően a betűk kódolt továbbítására épült. A telefon már magát a hangot alakította elektromos jellé. A távoli ember nem egy távírász által leírt szöveget kapott, hanem a másik ember beszédét hallotta.
A rádió ehhez újabb szerveződési formát tett hozzá. A vezetékes rendszerekben jellemzően meghatározott pontok között zajlott kommunikáció. A rádióadás viszont egyszerre nagyon sok vevőhöz juthatott el, nem kellett minden hallgatóhoz külön vezetéket húzni. Ezzel az információ térbeli terjedésének új formája jelent meg: a műsorszórás.
A televízió ugyanezt képpel egészítette ki, a kommunikációs műholdak pedig lehetővé tették, hogy az ilyen jelek kontinensek között is szinte azonnal mozogjanak.
1962. július 23-án a Telstar műhold segítségével létrejött az első élő transzatlanti televíziós közvetítés. Öt évvel később, 1967. június 25-én az Our World című műsorban már több kontinens élő televíziós kapcsolásait kötötték össze. A világ különböző pontjain emberek milliói lényegében ugyanabban az időben nézték ugyanazt a műsort. Ez hatalmas esemény volt, gondos tervezést igényelt, és olyasvalami volt, ami egy közös élménnyel összekötötte a világot.
Ez újabb változást hozott abban, mit jelent a távolság. A levél korában egy távoli esemény napokkal vagy hetekkel később érkezett meg hozzánk információként. A távíróval percekkel vagy órákkal később tudhattunk róla. A műholdas televízióval már közel ugyanabban a pillanatban láthattuk. A Föld különböző pontjain élő emberek „információs jelene” egyre nagyobb területen kezdett átfedni egymással.
A hálózatok hálózata
Az internet történetére hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint a következő nagy kommunikációs találmányra, pedig ebből a sztoriból nézve talán más az igazán érdekes benne. 1969 végére az ARPANET első változata négy számítógépet kapcsolt össze, ami önmagában még csak egy újabb, mai szemmel nézve aprócska hálózat volt. (Akkori szemmel nézve viszont óriási áttörés.)
A következő években azonban megjelent egy komolyabb probléma. Nemcsak számítógépeket kellett egymással összekötni, hanem különböző elvek szerint működő hálózatokat is. Léteztek vezetékes csomagkapcsolt rendszerek, rádiós hálózatok és műholdas kapcsolatok. Ezen dolgozott többek között Robert Kahn és Vint Cerf, két amerikai számítógéptudós, akiknek munkájából később megszületett az internet egyik alapja, a TCP/IP protokollrendszer. A lényeg nem az volt, hogy minden hálózat egyformává váljon, hanem hogy képesek legyenek egymásnak továbbadni az információt.
Végül ez lett az internet egyik alapelve. A különálló hálózatok önállóak maradhatnak, miközben közös protokollok segítségével információt adhatnak át egymásnak. Kahn eredeti alapelvei között szerepelt az is, hogy az egyes hálózatoknak nem kell belsőleg átalakulniuk ahhoz, hogy csatlakozzanak, és nincs szükség egyetlen globális működtető központra sem.
Innen nézve maga az internet szó is elég pontos: inter-network, azaz hálózatok közötti. Nem egyetlen hatalmas hálózat nyelte el a kisebbeket, hanem sok különböző hálózat vált képessé arra, hogy továbbadja egymásnak az információt. És itt különös módon ugyanoda jutunk, ahová Nellie Bly utazásánál. Őt sem egyetlen rendszer vitte körbe a Földön, hanem különféle rendszerek adták át egymásnak, földön, vízen, vasúton – ahogyan az adatokat, információkat is kisebb-nagyobb rendszerek közvetítik egymás között, UTP-kábelen, optikán, rádióhullámokon.
Ugyanabban a folyamatban
Van egy további izgalmas különbség a televízió és az internet között. Egy világméretű televíziós közvetítés közös információs pillanatot teremthet, emberek százmilliói nézhetik egyszerre ugyanazt. Ez önmagában is egyfajta egységes közösségi élmény, van miről írni, beszélni utána, mindenki tudja, miről van szó. Több ilyen pillanat is volt a televíziózás történetében, olimpiai közvetítések, Live Aid koncertek, vagy akár – egészen másként – a 9/11 élménye.
De a nézők a tévé képernyője előtt ülve többnyire nézők maradnak. A hálózati kommunikációban az emberek pedig maguk is a folyamat aktív résztvevőivé válhatnak.
Egy eseményről élőben lehet közvetíteni, így az szinte azonnal felkerülhet egy hálózatra. Mások megoszthatják, kommentálhatják, új információval egészíthetik ki, ellenőrizhetik, kiforgathatják vagy más kontextusba helyezhetik. Ezek a változatok újabb hálózatokba kerülhetnek tovább, és újabb emberek reagálhatnak rájuk.
Az információ már nem egyszerűen eljut A pontból B pontba, hanem áramlás közben változik. Más információkkal találkozik, megerősödik, háttérbe szorul, átalakul, új jelentést kap. A korábban egymástól nagyrészt elkülönült információs környezetek egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültek. Egy esemény, kép, gondolat vagy állítás ma nagyon rövid idő alatt egymástól több ezer kilométerre élő emberek információs környezetének részévé válhat.
Ami áramlik
Ez az egész szép és jó – azonban mindennek nincs automatikusan pozitív következménye. Maga az információs rendszer egy – magában is folyamatosan változó – keretrendszer, ami nem tesz különbséget igaz és hamis között. Ugyanazon az optikai kábelen haladhat kutatási eredmény, időjárási adat, családi fénykép, propaganda, banki tranzakció, zsarolás, segítségkérés, átverés vagy macskás videó.
Maga az integráció csak azt teszi lehetővé, hogy messzebbre, gyorsabban, több rendszer között mozoghasson az információ – de hogy mi az az információ, az egy másik kérdés. Így igaz, hogy egy óriási felfedezés híre gyorsabban terjedhet el, de egy tévedés vagy hazugság is. Egy helyi politikai esemény azonnal hatással lehet más országok közéletére. Egy virálissá vált helyi videóból bármikor globális jelenség lehet – 5 percre. A hálózat nem válogat aszerint, hogy mi áramlik rajta, csak összeköti a pontokat.
Összeér az információ
Az információ történetében persze nagy szerepe van annak is, hogy egyre gyorsabban voltunk képesek üzenetet küldeni egyre nagyobb távolságok felé. De nagyobb fordulatot jelentett az, hogy az információ mozgása fokozatosan levált annak a fizikai hordozónak a mozgásáról, amely korábban szállította. Aztán a gyors kommunikációs vonalak rendszerekké kapcsolódtak. Végül maguk a különálló rendszerek is egyre átjárhatóbbá váltak egymás számára. A 19. századi távíró még két távoli pont között teremtett szinte azonnali kapcsolatot, a 21. századi interneten már hálózatok milliárdnyi eszköze adja tovább egymásnak folyamatosan az információt.
Az információ összeérése ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy ma beszélhetünk valakivel a Föld másik oldalán, hanem azt, hogy a korábban nagyrészt különálló információs folyamatok egyre inkább ugyanannak a bolygóméretű rendszernek a részeivé váltak.
Eddig három történetet követtünk. Először a térét: hogyan kapcsolódtak össze a helyi közlekedési rendszerek egy bolygóméretben használható hálózattá. Aztán az időét: hogyan kellett ezek működéséhez összehangolni a korábban egymástól független helyi időket. Most pedig az információét: hogyan váltak képessé a távoli pontok arra, hogy egyre gyorsabban hassanak egymásra. A következő kérdés innen már adja magát.
Biztos, hogy három különálló történetet látunk? Vagy ugyanannak az átalakulásnak három különböző oldalát?
Felhasznált és ajánlott források
Library of Congress: First Transatlantic Telegraph Cable Sent
Az 1858-as első transzatlanti távírókábel története, Viktória királynő és James Buchanan elnök üzenetváltása, valamint korabeli dokumentumok és térképek.
Library of Congress – First Transatlantic Telegraph Cable Sent
The Henry Ford: Galvanometer Used to Receive Queen Victoria’s Message to President James Buchanan, 1858
A Viktória királynő által küldött 98 szavas távirat és annak mintegy 16,5 órás továbbítási ideje; az üzenet vételéhez használt eredeti műszer múzeumi dokumentációja.
The Henry Ford – Queen Victoria’s Transatlantic Message
Smithsonian Institution Libraries: The Underwater Web – The Chappe Semaphore
Claude Chappe 1792-ben kialakított szemaforos optikai távírórendszeréről, a toronyállomások működéséről és az elektromos távírót megelőző nagy távolságú jelátvitelről.
Smithsonian Institution Libraries – The Chappe Semaphore
Institution of Engineering and Technology: The Transatlantic Telegraph Cables 1865–1866
Az első transzatlanti kábel problémái, az 1865-ös kísérlet és az 1866-ban létrejött tartós kapcsolat története, valamint a Great Eastern szerepe. Jó összehasonlítást ad arra is, hogyan változott meg az Atlanti-óceán két partja közötti hírek sebessége.
IET – The Transatlantic Telegraph Cables 1865–1866
U.S. National Park Service: The Transcontinental Telegraph
Az Egyesült Államok első transzkontinentális távíróvonalának 1861-es elkészültéről és arról, hogyan előzte meg az információs összeköttetés a transzkontinentális vasutat.
National Park Service – The Transcontinental Telegraph
U.S. National Park Service: Four Special Spikes – Golden Spike National Historical Park
Az 1869. május 10-i Promontory Summit-i esemény részletes története: a távíróáramkörbe kapcsolt kalapács és sín, valamint a transzkontinentális vasút elkészültét jelző „D-O-N-E” üzenet.
National Park Service – Four Special Spikes
NASA: Telstar Opened Era of Global Satellite Television
A Telstar–1 kommunikációs műhold és az 1962-ben létrejött első élő transzatlanti televíziós kapcsolatok története.
NASA – Telstar Opened Era of Global Satellite Television
European Broadcasting Union: 100 Years of Media Technology
Az 1962-es Telstar-közvetítés és az 1967-es Our World története. Az utóbbi volt az első élő, világméretű műholdas televíziós műsor, amely több kontinens adásait kapcsolta össze.
EBU – 100 Years of Media Technology
European Broadcasting Union: The Technical History of Eurovision
Technikai háttér az 1967. június 25-i Our World közvetítéshez: kommunikációs műholdak, több mint egymillió kilométernyi kapcsolat és több ezer közreműködő segítségével létrehozott világméretű élő televíziós rendszer.
EBU – The Technical History of Eurovision
Barry M. Leiner, Vinton G. Cerf, David D. Clark, Robert E. Kahn és mások: A Brief History of the Internet
Internet Society, 1997.
Az internet történetének különösen értékes összefoglalása, részben maguktól a fejlesztőktől. Az ARPANET első négy gépes hálózatától Robert Kahn és Vint Cerf munkáján át bemutatja az „open architecture networking” alapelvét: különböző hálózatok úgy kapcsolódhatnak össze, hogy közben saját belső működésüket megtarthatják.
Internet Society – A Brief History of the Internet
Vint Cerf: A Brief History of the Internet & Related Networks
Az internet egyik létrehozójának saját történeti összefoglalója. Különösen az 1973-ban elindított „Internetting” projekt szempontjából fontos: a cél kifejezetten különböző csomagkapcsolt hálózatok összekapcsolása volt.
Internet Society – A Brief History of the Internet & Related Networks
Computer History Museum: Internet History – 1970s
Az ARPANET, a rádiós PRNET és a műholdas SATNET eltérő rendszereinek összekapcsolási problémájáról, valamint Kahn és Cerf TCP-re vezető munkájáról. Jól mutatja, miért nem egyszerűen „nagyobb hálózat”, hanem hálózatok hálózata lett az internet.
Computer History Museum – Internet History: 1970s
Kövesd, merre áramlik tovább!
Akkor jelentkezünk, amikor van mit küldenünk: új Világáram-cikkekkel, felismerésekkel és kérdésekkel.
Érdemesnek tartod a Világáram kutatását?
Egyszeri, szabadon választott összeggel segítheted a folytatását.
A támogatás önkéntes, és nem jár érte ellenszolgáltatás. A fizetés a Donably felületén, Barionon keresztül történik.
