A Világáram játékban hat színes pont sodródik a képernyőn. Érintsd meg valamelyiket, és figyeld, ahogy impulzus indul belőle. Hangot ad, elágazik, továbbterjed, elér más pontokhoz, majd rajtuk keresztül halad tovább. Egyetlen mozdulatod nyoma még jó ideig ott keringhet a térben.

Aztán érints meg egy másikat is. A két hullám egyszer csak összetalálkozik: színeik összekeverednek, hangjaik összecsendülnek, és a találkozásból újabb mozgás születik. Te adtad az első lökéseket, de ami kibontakozik belőlük, az már a találkozások története is.

Ez a Világáram játék (legalábbis az első közülük). Egy kis fény- és hangtér, ahol egy kicsit elidőzhetsz, lazíthatsz, próbálkozhatsz, megfigyelhetsz. Néhány érintés után hátra is dőlhetsz, és követheted, merre jut az, amit elindítottál.

A pontok rövid ideig megőrzik a hozzájuk beérkező impulzust. Ha közben egy másik is befut, a kettő együtt erősebben indulhat tovább. Ami magában lassan elhalkulna, egy találkozástól új lendületet kaphat. A pontok közben vándorolnak a hangok zónái között, így ugyanaz az érintés máskor, máshol másként csendül fel.

A Világáram a világ egymásba fonódó folyamatairól szól. Arról, ahogyan továbbvisszük azt, ami elért hozzánk, és ahogyan közben mi magunk is alakítjuk. Egy mondatból beszélgetés lesz, egy ötlet valaki másban talál folytatásra, egy régi élmény új találkozásban kap jelentést. Ebben a játékban ezt tapasztalhatod meg, fénnyel és hanggal.

Érdemes játszani az idővel, a hangok minőségével is. Kivárni két érintés között, vagy egyszerre több irányból indítani hullámokat. Megváltoztatni a tempót, a hangteret, a hangszert, és meghallgatni, hogyan változik velük az összhatás. Nincs teljesítendő cél, nagy megfejtés vagy megszerzendő pontszám. Viszont miközben az összhangzatokat hallgatod, észreveheted, hogy egy apró mozdulatból mennyi minden következhet.

Ezt a teret meg is oszthatod másokkal. Nyiss egy közös szobát, küldd tovább a meghívót, és engedjetek útjára néhány hullámot. Amit egyikőtök elkezd, abba a másik is beleszólhat. Aztán figyelhetitek, hol érnek össze.

Játssz a Világárammal →

The post Engedd útjára a hatást – Játssz a Világárammal! first appeared on JAMMER 2.0.

De reggelente ugyanúgy felkel a nap. Az emberek dolgozni mennek, gyerekeket nevelnek, barátkoznak, szerelmesek lesznek, összevesznek, kibékülnek. Valakinek az áramellátással kell foglalkoznia, másnak az élelemről kell gondoskodnia. Vannak szabályok, szokások, ünnepek, és persze vannak olyanok is, akik elégedetlenek a dolgok menetével.

A világ, ahogyan ismertük, már rég véget ért. Az élet azonban azóta is zajlik.

Justin Cronin A Szabadulás című trilógiájának talán ez az egyik legkülönösebb vonzereje. A három regény – A szabadulás (2010), A Tizenkettek (2012) és A tükrök városa (2016) – egy posztapokaliptikus, vámpírszerű szörnyekkel benépesített világba viszi az olvasót. De aki egyszer elmerül benne, jóval többet talál egy szokványos túlélőtörténetnél.

Vámpírok, de egy kicsit másként

A történet kiindulópontja egy tudományos kísérlet, amely katasztrofálisan félresikerül. Az eredmény egy olyan fertőzés, amely az embereket rendkívüli erejű, vérszomjas, a fényt kerülő lényekké változtatja. A civilizáció összeomlik, a túlélők pedig kénytelenek alkalmazkodni a radikálisan megváltozott, egyáltalán nem szép új világhoz.

Ha ismerősen hangzik, az nem teljesen véletlen. Cronin szörnyei a vámpírkultúra sok évszázados hagyományából érkeznek, még akkor is, ha az író jó alaposan átalakította őket. Nincsenek arisztokratikus grófok, koporsók és kastélyok, csillogó bőr, a természetfeletti eredet helyét biológiai magyarázat veszi át. A vámpír itt egy tudományos kísérlet szörnyű következménye. És mivel fertőzéssel terjed, kulcskérdéssé válik a sztori során az is, hogy honnan ered, kik voltak az elsők, ki volt a nulladik páciens…

(Ez egyébként szépen illeszkedik abba a hosszú kulturális folyamatba, amelyben a vámpírok alakja újra és újra átalakult. A néphagyományok visszajáró halottaitól az irodalom elegáns vérszívóin át egészen a modern filmek és sorozatok figuráiig hosszú utat tettek meg. Erről részletesebben is írtunk A vámpír útja – Hogyan változott a vérszívó az évszázadok során? című Világáram-cikkünkben, szerintünk egészen érdekes.)

Cronin változata azonban leginkább azért érdekes, mert ezek a lények végül egy sokkal nagyobb történet részévé válnak. Hiszen hiába vannak tele szörnyekkel az éjszakák, az emberek életének nagy része továbbra is az emberekről szól.

Száz évvel később

A szabadulás egyik legmeglepőbb húzása, hogy a történet egy pontján közel száz évet ugrunk előre az időben. Alaposan elidőzünk a járvány kitörésénél, végigkövetünk sorsokat, döntéseket, tragédiákat, és végigkövethetjük, ahogy a pusztulás utat tör magának. Azonban nem maradunk itt, hanem átugrunk arra az időre, amikorra mindez már történelem. Az addig ismert világ eltűnt, a szereplők jelentős része már régen halott, és a civilizáció maradványain új közösségek jöttek létre, amelyek megpróbáltak alkalmazkodni az új felálláshoz – és megpróbálnak élni és túlélni.

Ez a váltás egészen megváltoztatja az olvasás élményét. Hirtelen egy olyan társadalomban találjuk magunkat, amelynek tagjai már nem ismerik a mi világunkat. Az összeomlás számukra egy történet a múltból, az egykori hétköznapok pedig távoli, nehezen értelmezhető világot jelentenek.

A szerző itt sem siet, bevezet bennünket, olvasókat, és bőven hagy időt arra, hogy megismerjük az új világot, az embereket, a szokásaikat, a problémáikat. A falakkal körülvett Első Kolónia fokozatosan elevenedik meg előttünk. Egy idő után már nem csupán a lakói sorsáért aggódunk, hanem magáért a településért is. Tudjuk, milyen törékeny a biztonsága, a súlyos tét a mindennapok része. Érezzük, mi mindent kell fenntartania a fennmaradáshoz, és milyen kevés választja el attól, hogy minden odavesszen. A sztorit olvasva egy idő után már nem csak azt tudjuk elképzelni, milyen lenne ott kalandozni nap közben a falon kívül, de azt is, hogy milyen lenne ott élni éveken, évtizedeken keresztül. Ezektől válik igazán átélhetővé egy kitalált világ.

Egy világ, amely a szereplők nélkül is létezne

Egy igazán jól megépített fiktív világ sokkal nagyobbnak érződik annál, mint amennyit a történet közvetlenül megmutat belőle. Mintha minden mellékszereplőnek meglenne a saját története, minden településnek a maga múltja, és a szereplők által bejárt helyeken túl is zajlana az élet. Cronin ebben különösen erős. A különböző közösségek eltérő módon alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Saját rendjük, konfliktusaik, szokásaik és elképzeléseik alakultak ki arról, hogyan kellene élni. A regények világa pedig ezek találkozásaiból és ütközéseiből formálódik tovább.

A világépítésnek ez a fajtája természetesen nem Justin Cronin találmánya. Tolkien világáról szóló cikkünkben például részletesen foglalkoztunk azzal, hogyan alakult ki az összetett, saját történelemmel és belső szabályokkal rendelkező fiktív világok modern hagyománya.

Cronin azonban egy érdekes további lehetőséget is kihasznál: nemcsak megteremt egy világot, hanem rábízza az időre. Hagyja, hogy az eltelt évek alaposan átformálják. Ami az egyik nemzedék számára még személyes tapasztalat, az a következőnek már elbeszélt történet, később pedig akár mítosszá is válhat. Az események következményei jóval tovább élnek azoknál, akik egykor átélték őket. Olvasóként pedig különösen izgalmas élmény úgy olvasni egy legendáról, hogy „ott voltunk” akkor is, amikor történt.

Három könyv, háromféle hangulat

A trilógia külön érdekessége, hogy a három kötet sokban különbözik egymástól. Bár ugyanannak a nagy történetnek a részei, mindegyik más hangsúlyokat és hangulatokat kap.

A szabadulás eleinte egy feszült, fokozatosan kibontakozó katasztrófatörténet, ami egyre erősödő nyomást gyakorol ránk, akik a túlélőkkel próbálunk kikeveredni az egyre növekvő káoszból. Aztán a nagy időugrással szinte új regény kezdődik: az elszigetelt közösség, az ismeretlen külvilág és a régi civilizáció romjai között játszódó kaland. Van benne valami a westernből, a felfedezőtörténetekből és a klasszikus túlélőregényekből. A nagy távolságok, az elhagyatott tájak és az állandó veszély különös szabadságérzettel is párosulnak.

A Tizenkettek sötétebb, összetettebb társadalmi világba vezet. A túlélés mellett egyre nagyobb szerepet kap a hatalom, az elnyomás, az emberi kegyetlenség, valamint az a kérdés, hogy milyen társadalmak alakulhatnak ki a civilizáció összeomlása után. A fenyegetés már nem kizárólag a falakon kívülről érkezik – de onnan se múlik el.

A tükrök városa pedig újabb irányba fordítja a történetet. Az idő múlása, az öregedés, a múlt terhei, a veszteségek és az újrakezdés lehetősége egyre fontosabbá válnak. Azok az emberek, akiket korábban fiatalon ismertünk meg, már életük más szakaszában járnak. Gyerekeik felnőnek, szerepeik megváltoznak, és olyan kérdésekkel szembesülnek, amelyek egy békés világban is ismerősek lennének. Itt pedig egészen nagy súlyt kapnak. (Cronin egy interjúban arról beszélt, hogy a harmadik kötet szereplői lényegében életközepi válságukat élik át – történetesen éppen a világvége után.)

És mindeközben a trilógia történelmi időléptéke is egyre tágul. Nemcsak a szereplők öregszenek, hanem a világuk is. A múlt lassan történelemmé, a történelem mítosszá alakul, az emberiség pedig újra és újra megpróbálja megtalálni a helyét benne, több-kevesebb sikerrel.

Amiért érdemes túlélni

A történet azonban aligha működne ilyen jól, ha kizárólag a világépítésre és a nagy ívű eseményekre támaszkodna. Cronin legalább ennyi figyelmet fordít az emberi kapcsolatokra is. Barátságok, szerelmek, szülők és gyerekek kapcsolatai, összetartozás, hűség, veszteség és áldozatvállalás szövik át a három regényt. Az emberek nem pusztán azért küzdenek, mert életben akarnak maradni. Vannak, akiket szeretnek, vannak, akikért felelősséget éreznek, és vannak kapcsolatok, amelyekért olyan kockázatokat is vállalnak, amilyeneket önmagukért talán nem tennének meg.

Ez a szál különösen fontos egy ilyen sötét történetben. A szeretet, ha nem is oldja meg a problémákat, de legalább értelmet adhat a túlélésnek. És talán emiatt lehet hozzájuk ennyire kötődni. Egy idő után már nem kizárólag arra vagyunk kíváncsiak, hogyan győzik le az ellenséget, hanem arra is, hogy lesznek-e még boldogok, megtalálják-e egymást, képesek lesznek-e új életet kezdeni, vagy egyszerűen lesz-e alkalmuk néhány nyugodt évet együtt tölteni.

A szeretet különböző formái a történet során generációkat kapcsolnak össze. Azok a döntések, amelyeket valaki egy másik emberért hoz meg, évtizedekkel később is hatással lehetnek mások életére. Egy ilyen hosszú időtávot átfogó regényben van mód szépen megmutatni azt, ami a valóságban is működik, csak nem mindig van alkalmunk látni: azt, hogy ha most teszünk valamit, az fordít egyet a világon, a döntéseink következményei jóval túlmutatnak rajtunk.

Nem könnyű olvasmány

Mindez persze időt igényel. Méghozzá meglehetősen sokat. A trilógia három vaskos kötetből áll, és azzal együtt, hogy az akciók akciódúsak, a feszült helyzetek nagyon is feszültek, Justin Cronin időnként hosszan időzik egy-egy szereplőnél, helyszínnél vagy mellékszálnál. Olykor olyan eseményekhez tér vissza, amelyekről azt hittük, már magunk mögött hagytuk őket.

A tempó nem mindig egyenletes, és a rengeteg szereplő, helyszín és időbeli váltás komoly figyelmet követel. Aki feszes, gyorsan pergő akcióregényt keres, könnyen türelmetlenné válhat.

Ugyanakkor részben éppen ez a ráérősség és az időn átívelő történetszálak teszik lehetővé, hogy az olvasó valóban otthon érezze magát ebben a különös világban. Van idő megismerni az embereket, megérteni a közösségeket, hozzászokni az új élet szabályaihoz.

Egy kislány ötletéből született világ

Az egész történet születése is megér egy kitérőt. Justin Cronin a kétezres évek közepén nyolcéves lányával, Irisszel közösen kezdte kitalálni a későbbi trilógiát. A kislány olyan történetet szeretett volna, amelyben egy lány megmenti a világot. A közös ötletelésből közös program lett: Iris biciklizett, játszott, az apja mellette volt, és közben beszélgettek, hónapokon keresztül együtt alakították a történetet.

A játékból aztán regényterv, majd végül egy tíz év alatt elkészült, háromkötetes történet lett. Van ebben valami különösen szép. Egy apa és a lánya közös játékából született meg egy történet, amely végül éppen az emberi kapcsolatok, az összetartozás és a szeretet jelentőségéről mesél egy széthullott világban.

És talán ez a legjobb válasz arra is, hogy mitől működik ennyire Cronin trilógiája. A könyvek tele vannak szörnyekkel, katasztrófákkal, véres összecsapásokkal és monumentális eseményekkel, mégis az marad meg belőlük leginkább, hogy az emberek minden körülmények között megpróbálnak élni. Közösségeket alakítanak, történeteket mesélnek, szeretnek, hibáznak, harcolnak, elbuknak, reménykednek, újrakezdenek. És szeretnek.

Ha pedig egy olvasó három köteten keresztül velük él, könnyen lehet, hogy a végén nemcsak a szereplőktől lesz nehéz elbúcsúznia, hanem attól a világtól is, amelybe a valóságban egyetlen éjszakára sem szeretne beköltözni.

A trilógia mindhárom kötete megjelent magyarul a Cartaphilus Könyvkiadónál: A szabadulás 2010-ben, A Tizenkettek 2013-ban, A tükrök városa pedig 2018-ban. A könyvek ma már elsősorban antikváriumokban, használtkönyv-piacokon és könyvtárakban kereshetők, újonnan nehezen beszerezhetők.

The post A világvége hétköznapjai – Justin Cronin különös világa first appeared on JAMMER 2.0.

Csakhogy nem voltak mindig ilyenek. Sőt, bizonyos tulajdonságait – köztük a néhány legjellemzőbbet – alig száz éve találták ki.

A vámpír mai alakja különböző korokból, országokból, hiedelmekből, regényekből, színpadi trükkökből, filmekből és alkotói döntésekből állt össze. Jellemzői közül volt, ami eltűnt, volt, ami újként jött, és volt, amit egyetlen sikeres mű olyan erősen rögzített, hogy ma már azt hisszük róla, hogy ez mindig így volt.

A vámpír ezért nemcsak egy különös, túlvilági lény. Meglepően jó nyomjelzője annak, hogyan mozog és változik az áramlás.

BV (Before Vampire)

Európában jóval a „vámpír” szó elterjedése előtt, már a 12. században is meséltek olyan halottakról, akik nem maradtak nyugton a földben. William of Newburgh angol krónikája, a Historia rerum Anglicarum 1198 körül készült. Ebben négy külön történetet is leír olyan halottakról, akik testben visszatérnek a sírból, zaklatják az élőket, illetve egyik esetben járványszerű megbetegedéssel is összekapcsolják őket. Az egyik holttestet kiássák, a szívét eltávolítják és elégetik.

És ezek csak a leírt történetek. Szóbeszédekből és legendákból szinte biztosan számtalan terjedt ezeken kívül is abban az időben.

Ezeket a jelenségeket persze hiba lenne visszamenőleg mind a vámpírokhoz kötni. A régi történetekben sokféle nyugtalan halott, a holtak világából visszatérő (revenant) „élt” egymás mellett. Nem rendelkeztek egyetlen szabálykönyvvel, nem feltétlenül ittak vért, és nem alkottak olyan egységes „fajt”, mint amilyennek ma a vámpírt elképzeljük. A későbbi vámpír inkább ebből a tág motívummezőből kezdett fokozatosan elkülönülni.

Ez érdekes Világáram-jelenség lehet önmagában is: nem mindig egy kész információ változik tovább. Néha sok, részben különálló információból kezd kirajzolódni egy új alakzat. Hasonló folyamatot láttunk már a mítoszoknál is. A Tolkien világáról szóló cikkben különböző történetek, lények és hagyományok rendeződtek idővel olyan összefüggő rendszerré, amelyet ma hajlamosak vagyunk visszavetíteni a múltra. A vámpírnál mintha ennek egy kisebb léptékű változatát látnánk: a sokféle nyugtalan halottból lassan megszületik „a vámpír”.

(A vámpír történetét könnyű lenne még régebbre és messzebbre nyújtani, hiszen a világ számos kultúrájában találunk visszatérő halottakat, vérrel táplálkozó démonokat vagy az élők életerejét elszívó lényeket. Ezek azonban nem feltétlenül ugyanannak a történeti áramlatnak a részei. Sokszor egymástól függetlenül kialakult kulturális megoldások, amelyeket csak később kezdtünk egy közös, nyugati eredetű „vámpír” kategória alá sorolni.)

Egy falusi halottból európai hír lesz

Az első igazán látványos ugrás a 18. században történt. 1725-ben a Habsburg Birodalomhoz került szerbiai Kisiljevóban meghalt egy Petar Blagojević nevű férfi. Nem sokkal később több falubeli is meghalt, és a helyiek azt állították, hogy Blagojević visszatér hozzájuk. A holttestet kiásták. Frombald császári hivatalnok jelentése szerint a test feltűnően kevéssé bomlott, a bőr egy része levált, alatta „új bőr” látszott, a haj, szakáll és körmök növekedés látszatát keltették, a szájában pedig frissnek tűnő vért láttak. Vagyis hát valamit, amit annak véltek. A falubeliek ezt úgy értelmezték, hogy áldozataitól szívta.

Úgyhogy a falu népe igyekezett biztosra menni. Kihegyezett karót döftek a holttest szívébe. A jelentés szerint ekkor vér folyt a szájából és a füléből, amit újabb bizonyítéknak tekintettek. Végül a testet elégették. Frombald hangsúlyozta, hogy a falubeliek ragaszkodtak ehhez a saját szokásuk szerint, mert attól féltek, hogy különben az egész falu veszélybe kerül.

Lehet tehát, hogy korábban is intéztek már hasonló eljárást a temetőben, és az is lehet, hogy nem csak Kisiljevóban, hanem máshol is. Ami ezt az esetet igazán különlegessé tette, az az, hogy ezúttal jelen volt egy hivatalnok is, így aztán a történet belekerült egy közigazgatási jelentésbe.

1731-ben a szerbiai Medveđa környékén újabb halálozási hullámot kötöttek egy évekkel korábban elhunyt férfihoz, Arnold Paoléhoz. A falubeliek szerint Paole életében azt állította, hogy egy vámpír támadta meg, majd halála után maga is visszajárt. Ezért – a szokásos eljárást követve – kiásták, karót vertek a szívébe, lefejezték és elégették. Amikor évekkel később újabb emberek haltak meg, a Habsburg katonai hatóság már hivatalos vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre, amely több holttestet exhumált és részletes jelentést készített. Ez a jelentés aztán Európa-szerte terjedni kezdett, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a vámpír helyi hiedelemből nemzetközi témává vált. Jelentések készültek, azok másolatokban terjedtek, tudósokhoz és újságokhoz jutottak el, majd Európa több országában újranyomtatták és vitatták őket.

Valami megváltozott. Egy helyi hiedelem elhagyta a helyét, és terjedni kezdett.

Ahogy korábban az információs hálózatokról szóló cikkben láttuk, az információ terjedését nemcsak maga a tartalom határozza meg, hanem az is, milyen infrastruktúrán keresztül képes terjedni. A 18. századi Európában már működtek olyan közigazgatási, postai, tudományos és sajtóhálózatok, amelyek egy szerb faluban történt eseményt ki tudtak szakítani eredeti környezetéből, és kontinensnyi távolságban élő emberek információs környezetének részévé tudtak tenni.

Az információs infrastruktúra fejlődése képes arra, hogy megváltoztassa a jelenség léptékét.

Az irodalmi vámpír

Az angol vampire szó egyik legkorábbi ismert alakja a vampyre, amely 1732-ben éppen a kelet-európai vámpírügyekről szóló hírekben jelent meg. A szó még régebbi eredete bizonytalan: a szláv vampir és rokon alakjai már magát a természetfeletti lényt jelölték, de nem tudjuk biztosan, miből alakult ki ez az elnevezés. A legelső jelentésrétege mára valószínűleg elveszett a múltban.

Szóval az elnevezés maga is vándorolt a hiedelemmel együtt, és alkalmazkodott a közvetítő nyelvekhez. És a vámpír a sajtón és tudományos vitákon keresztül utazva egyszer csak a Genfi-tó partján találta magát.

1816-ban, a Villa Diodatiban, egy esős nyári estén egy társaság a Fantasmagorianát olvasta, ami német rémtörténetek francia gyűjteménye. Aztán egyiküknek az az ötlete támadt, hogy miért is ne gondolhatnának ki maguk is rémtörténeteket, ha már így összegyűltek. Az ötletgazda George Byron volt. A társaságban ott volt még Percy Bysshe Shelley, Mary Godwin (a későbbi Mary Shelley), Claire Clairmont és J. W. Polidori, Byron orvosa. Ezen az estén született meg a Frankenstein alapötlete, és Byron befejezetlen vámpírtörténete – amelyet később Polidori fejezett be. Belefűzte a korábbi vámpírhagyományt és nem éppen felhőtlen viszonyát Byronnal is.

Ez az este önmagában izgalmas Világáram-csomópont. Legalább két olyan alapmű született meg ekkor, ami évszázadokkal később is a popkultúra alapműveinek tekinthető.

A halott frakkot vesz

1819-ben jelent meg John Polidori: The Vampyre című története, benne Lord Ruthvennel a főszerepben. A falusi sírokból előásott hullák világából egyszer csak egy gazdag, társaságban mozgó, titokzatos arisztokrata halhatatlan figurához jutottunk el. Hogyan?

Polidorinál több áramlat ért össze. Az angol irodalomban már korábban is megjelentek vámpírmotívumok (például éppen Byron The Giaour című művében). Közben a romantikus kultúra egyik rendkívül erős figurája éppen maga Lord Byron volt: botrányos, híres, vonzó, veszélyesnek tartott arisztokrata, akinek személyes imázsa szinte önálló kulturális termékként terjedt Európában. Polidori pedig, ahogy említettük, közelről ismerte őt, Byron személyes orvosa és útitársa volt.

Lord Ruthvenben így nem egyszerűen a folklór visszatérő halottja öltözött föl elegánsan. A korábbi vámpíranyag találkozott Byron személyével, a „byroni hős” irodalmi típusával, az arisztokrata csábító korabeli képével és Polidori saját, gyakran egészen feszült Byron-tapasztalatával. Polidori jelentősége abban áll, hogy a korábbi anyagot és mindazt, amit ő maga tett hozzá nagyon sikeres irodalmi formába rendezte. Befogadott különböző információkat, szelektált közöttük, saját tapasztalatával keverte őket, majd módosított változatban továbbadta.

De még ebbe az átadásba is hiba került, ugyanis a The Vampyre első megjelenésekor Byront tüntették fel szerzőként. Ez ellen mindketten tiltakoztak, de Byron neve közben azért elég sokat segített a történet terjedésében. Goethe állítólag Byron egyik legjobb művének tartotta azt, amit nem is Byron írt.

Az információ tehát nem feltétlenül azért terjed jól, mert pontos. Néha épp ellenkezőleg.

Az első nagy elágazás

Csupán néhány hónappal Polidori története után, 1819 júniusában New Yorkban megjelent The Black Vampyre: A Legend of St. Domingo. A kutatás egyértelmű kapcsolatot lát a két mű között: az amerikai történet Polidori frissen megjelent és akkor még Byronnak tulajdonított vámpírjának hatása alatt született. Csakhogy egészen mást csinált vele.

A The Black Vampyre főalakja rabszolgasorba hurcolt fekete fiúként indul, akit gazdája megpróbál megölni, majd vámpírként tér vissza és bosszút áll rajta. Polidori arisztokrata ragadozója így szinte azonnal elágazik: az amerikai változatban a vámpír már nem a társadalmi elitből támad lefelé, hanem az elnyomottból lesz természetfeletti hatalommal rendelkező figura. A történet a vámpírmotívumot a rabszolgaság, a haiti forradalom és a lázadás világába helyezi. Ugyanaz az új kulturális alak tehát néhány hónap alatt egészen más jelentést vesz fel egy másik társadalmi közegben.

Ez tehát nem egyszerű továbbhaladás, ez elágazás. És valószínűleg fontosabb általános jelenség annál, mint amit egy vámpírcikkben teljesen ki tudunk bontani: amikor egy információ két különböző közegbe jut, a két ág nem szükségszerűen ugyanabba az irányba fejlődik tovább.

A vámpír sorozatszereplő lesz – és kinő a foga

Az 1840-es években a jelenség egy újabb közegbe került, amely ugyancsak meglehetősen átformálta.

A Varney the Vampire; or, the Feast of Blood eredetileg hetente megjelenő, olcsó füzetekben közölt történetsorozat, az úgynevezett penny dreadful kultúra része volt.

Ezt nagyjából úgy érdemes elképzelni, mint a viktoriánus kor filléres, folytatásos tömegszórakoztatását: olcsó epizódok, látványos fordulatok, cliffhangerek és állandó kényszer arra, hogy az olvasó a következő héten is megvegye a folytatást. A „binge”, vagyis a „sorozatok darálása” sem mai találmány.

A Varney története 1845 és 1847 között 232 fejezetre, közel 667 ezer szóra hízott. Az nagyon sok szó. Ez már önmagában megmutat valamit: nemcsak az író formálja az információt, vagy az igényt az információra, hanem a gazdasági modell és a terjesztési forma is. Egy lezárt novella és egy éveken át pénzért továbbírt sorozat másfajta történetet termel. Több fordulat kell, több veszély, több visszatérés, több látványos ismertetőjegy.

Varney egyik ilyen ismertetőjegye különösen sikeresnek bizonyult: a történet egy helyen „fang-like teeth”, vagyis agyarszerű fogak közé kapott áldozatról beszél. A hegyes vámpírfog, amelyet ma szinte a vámpír biológiai tulajdonságának tekintünk, egyáltalán nem a régi európai vámpír univerzális ismertetőjele volt, azt a populáris sorozatirodalom adta hozzá.

Carmilla – ugyanaz a lény másra is használható

Sheridan Le Fanu 1871–72-ben megjelent Carmillája ismét más irányba viszi a figurát. A vámpír ezúttal nő, áldozata is nő, kapcsolatukban pedig olyan erotikus és érzelmi feszültség jelenik meg, amelynek jelentőségét nehéz elválasztani a viktoriánus korszak szexuális normáitól.

A történet szerint Laura egy elszigetelt stájer kastélyban él, amikor egy hintóbaleset után befogadnak hozzá egy titokzatos fiatal nőt, Carmillát. A két nő között gyorsan rendkívül intim, egyszerre vonzó és nyugtalanító kapcsolat alakul ki, miközben a környéken fiatal nők halnak meg, Laura pedig maga is lassan legyengül. Kiderül, hogy Carmilla valójában egy évszázadok óta visszatérő vámpír, Mircalla Karnstein, aki különböző neveken újra és újra fiatal nőket választ ki magának.

Ennél az elágazásnál a vámpír olyan dolgok elmondásának eszközévé válik, amelyeket közvetlenebb formában sokkal nehezebb lett volna elmondani abban a korban. A természetfeletti figura képes magára venni vágyakat, félelmeket, de még normák megsértését is. Pontosan megmondani, melyik elem milyen társadalmi okból került bele, már értelmezés kérdése, nem egyszerű történeti tény, de maga a működés jól látható: ugyanaz a kulturális figura új környezetben új kérdések hordozójává válhat.

Dracula – amikor kialakul egy új alap

Aztán 1897-ben megjelent Bram Stoker Draculája.

Stoker kutatási jegyzeteiből tudjuk, hogy számos forrást olvasott: többek között Emily Gerard erdélyi babonákról szóló írásait és Sabine Baring-Gould munkáit. Mögötte pedig már ott volt egy egész vámpírirodalom Polidorival, Varneyval, Carmillával és más művekkel.

Érdekesség, hogy bár utólag a popkultúra egészen felnagyította a Dracula és Vlad Tepes közti kapcsolatot, valójában ennek nem volt akkora jelentősége. Stoker egy már készülő vámpírfigurához talált egy történelmi nevet és részben történelmi hátteret. A későbbi kultúra aztán ezt a viszonylag vékony kapcsolatot annyira felerősítette, hogy Vlad Tepes ma szinte Dracula történelmi megfelelőjének tűnik. Remek példa arra, hogy a fikció rátelepszik egy történelmi alakra, majd a későbbi közönség már a fikción keresztül nézi vissza a történelmet. (Ettől persze még Vlad meglehetősen kellemetlen figura lehetett.)

Stoker tehát valójában nem feltalálta a vámpírt, hanem inkább – Világáram-szempontból – integráló csomópontja lett… és bizonyos értelemben a későbbi korok vámpír-képének kiindulópontja.

Több, korábban külön futó információs áramlat találkozott nála. Folklór, útleírás, gótikus irodalom, korábbi vámpírtörténetek, korabeli tudomány, technológia, vallási képzetek és Stoker saját ötletei rendeződtek egyetlen rendkívül hatásos konstrukcióba.

Valami pedig ezután megváltozott az áramlásban. A későbbi alkotóknak már nem kellett visszamenniük a szerb falvakhoz, Gerard könyveihez, Polidorihoz vagy a régi néphagyományokhoz, elég volt visszamenni Draculához.

Ez nagyon hasonló ahhoz, amit Tolkiennek a fantasyra gyakorolt hatásánál láttunk. Sok korábbi információ összefut egy rendkívül sikeres csomópontban, amely új rendszerré rendezi őket. Ez a rendszer pedig annyira erős referencia lesz, hogy a későbbi áramlás jelentős része már belőle indul tovább.

Mintha az áramlás közben beszűkülne. Ami nem azt jelenti, hogy utána kevesebb információ keletkezik, sőt, mondhatjuk, hogy sokkal több – viszont bizonyos korábbi utak elvesztik jelentőségüket. A közvetítő csomópont maga kerül a forrás helyére. Aztán néhány generáció múlva már könnyű úgy visszanézni, mintha mindig is ott kezdődött volna minden.

A vámpír és a denevér igaz története

Közben történt egy egészen tankönyvszerű visszacsatolás.

A vámpírhiedelem régebbi, mint az európaiak találkozása az amerikai vérrel táplálkozó denevérekkel. Amikor azonban ezeket az állatokat megismerték és rendszerezték, már rendelkezésre állt a kulturális metafora: a vérszívó denevéreket vámpírokról kezdték elnevezni. A vampire szót már a 18. századi francia természettudós, Buffon alkalmazta a vérrel táplálkozó denevérre.

Ezután viszont a kapcsolat megfordult: a valós állat képe visszaáramlott a fikcióba. Stokernél Dracula már denevér alakot is képes volt ölteni. A kultúra megnevez valamit a természetben, majd a természetből visszakapott kép átalakítja a kultúrát. Nehéz ennél szebb információs hurkot találni.

A film kitalál egy ősi szabályt

1922-ben F. W. Murnau elkészítette a Nosferatut. Jogilag ez problémás vállalkozás volt, Stoker történetét engedély nélküli adaptálták. Florence Stoker, a szerző özvegye pert indított, megnyerte, és a film példányainak megsemmisítését is elrendelték. Azonban mire megszületett a bírósági döntés, a film kópiái már több országba eljutottak, és néhány példány kikerült a német joghatóság és a Stoker-hagyaték ellenőrzése alól. A Nosferatu így szó szerint azért maradt fenn, mert az információ addigra már szétszóródott a hálózatban.

(Ez a jelenség azóta sokkal könnyebben megfigyelhető: ha valami kikerül az internetre, és az emberek elkezdik osztani, onnantól már nehéz kitörölni, megszüntetni, meg nem történtté tenni. Az más kérdés, hogy ugyanezen folyamat következményeként a hatása is kisebb – hiszen másodpercenként érkezik az újabb tartalom és megosztás, ami elnyomja az előzőt.)

A történet tehát majdnem eltűnt az információs rendszerből… de ehelyett az egyik legnagyobb hatású vámpírfilm lett belőle. És hozzáadott egy olyan szabályt, amelyet ma ugyanúgy hajlamosak vagyunk tévesen az ősi folklórnak tulajdonítani, mint a fogakat: a napfényt.

Stoker Draculája nappal korlátozottabb, kisebb az ereje, de a napsütéstől nem ég hamuvá. Orlok grófot a Nosferatuban viszont elpusztítja a felkelő nap. A filmtörténeti összefoglalók általában ezt tekintik a halálos napfény vámpírmotívumának döntő bevezetésének.

Később annyiszor ismételték meg, hogy kulturális alapszabállyá vált. Egy filmes változtatásból visszamenőleg „vámpírtulajdonság” lett.

Dracula felveszi a köpenyt

Még furcsább dolog történt két évvel később. Hamilton Deane 1924-ben színpadra alkalmazza a Draculát. Egy hosszú, sok helyszínen játszódó levélregényből működő színdarabot kellett csinálnia. Deane kihagyta Transylvania nagy részét, Draculát hamarabb bevitte az angol társasági életbe, és elegánsabb, urbánusabb figurává alakította.

Ruhának estélyi ruhát és magas gallérú köpenyt kapott. A köpenynek ráadásul konkrét technikai szerepe volt. A színész eltűnhetett mögüle egy csapóajtón keresztül, miközben a köpeny egy pillanatig még ott maradt, mintha Dracula egyszerűen semmivé vált volna.

Innen az ötlet továbbment a Broadwayre. Az amerikai változatban már Lugosi Béla játszotta Draculát. A színpadi darabból készült az 1931-es Universal-film, szintén Lugosival.

A többit már ismerjük. Halloweenkor gyerekek százezrei öltöznek magas gallérú fekete köpenybe, merthogy így néz ki a vámpír. Pedig részben azért néz ki így, mert száz évvel korábban egy színházi rendezőnek meg kellett oldania, hogyan tűnjön el egy színész a színpadról.

Ez azt is jelenti, hogy a médium fizikai tulajdonsága és a szakmai találékonyság belenyúlt az információba.

Lugosi 1931-es Draculája aztán olyan erős vizuális alapot hozott létre, amely évtizedeken át meghatározta a figurát. A későbbi Hammer-filmek és Christopher Lee ismét módosítottak rajta: erősebb lett a fizikai fenyegetés, látványosabb a vér, hangsúlyosabb az erotika és az agyar.

Nem vállalkozunk most arra, hogy minden filmet végigkövessünk (az nagyon hosszú beszámoló lenne). Talán fontosabb látni, hogy a vámpír ekkorra szabályok és vizuális jelek egész készletével rendelkezett, és éppen ezért a következő alkotók már szabadon tudtak válogatni közülük.

Mi van, ha megkérdezzük a vámpírt?

Anne Rice 1976-os Interjú a vámpírral című regényének egyik jelentős fordulata az, hogy nézőpontot vált, amikor megkérdezi a vérszívótól: amúgy milyen érzés vámpírnak lenni? Louis nem egyszerű fenyegetés, amelyet kívülről figyelünk. Saját életét meséli el, aki erkölcsi felelősséggel, magánnyal, identitással, halhatatlansággal, bűntudattal és az élet értelmének nehéz kérdésével küzd.

A vámpír így ismét új feladatot kap. Alkalmas lesz olyan kérdések vizsgálatára, amelyek korábban legfeljebb a háttérben bújtak meg, de egyébként valahol mélyen a saját emberi életünk kérdéseire rezonálnak. Mit jelent (örökké) élni? Mit tesz az emberrel – vagy vámpírral – a veszteség? Honnan származik erkölcsi felelősségünk? Mitől marad valaki ugyanaz a személy, akár évszázadokon keresztül? És milyen élet a végtelen élet, ha nincs kivel megosztani?

A vámpír ma már bármi lehet

A 20. század végére aztán felgyorsult az elágazás.

A Buffy, a vámpírok réme világában a vámpír egyszerre maradhat klasszikus szörny, romantikus partner vagy hosszú karakterfejlődésen átmenő morálisan bizonytalan figura. Angel és Spike esetében a korábbi „együttérzésre méltó vámpír” hagyomány már sorozatévadakon keresztül megy tovább. A közönség és a rajongói kultúra pedig maga is részt vesz a jelentések létrehozásában.

A Blade 1998-ban egy másik ágat erősít meg. A vámpír már nemcsak horror- vagy romantikus figura, hanem akcióhős is lehet. Blade félig ember, félig vámpír: megtartja a vámpírok erejét, miközben éppen rájuk vadászik. Az egykori szörny tulajdonságai szuperképességként hasznosíthatók.

A Twilight aztán újabb szelekciót végez. Megtartja a halhatatlanságot, a vért, az emberfeletti képességeket, a veszélyt és a vonzerőt, viszont több hagyományos szabályt egyszerűen félretesz vagy átír. A napfény például nem megöli Edwardot, hanem leleplezi.

Ez azért működhet, mert a régi szabály eddigre már közös kulturális tudásként működik. Az újítás pedig feltételezi, hogy tudjuk, mit írunk át.

A görbe tükör, amiben még a vámpír is látszik

A What We Do in the Shadows világában eljutunk egy újabb érdekes állapotba. Ez egy 2014-es új-zélandi vámpír-mockumentary, Taika Waititi és Jemaine Clement filmje. Dokumentumfilmes stílusban követ néhány együtt lakó vámpírt Wellingtonban, és abból csinál humort, hogy évszázados természetfeletti lényeknek ugyanúgy vannak lakótársi, randizási és hétköznapi problémáik, mint bárki másnak.

A vámpír már annyiszor alakult át, hogy egyszerre több történelmi változata létezhet ugyanabban a műben. Elegáns arisztokrata, középkori szörny, romantikus, energiavámpír és hétköznapi szerencsétlen osztozhat ugyanazon a házon. A poénok nagy része azért működik, mert mi már ismerjük az előző évszázadok kulturális adatbázisát.

A jelenség tehát magával viszi korábbi változatainak emlékét is – ami értő kezekben lehetőséget ad arra, hogy kifigurázzuk azokat, és esetleg magunkra ismerjünk bennük.

Mi áramlott végig?

Ha most visszanézünk az útra, nehéz megmondani, hol található rajta konkrétan „a” vámpír, de még azt is, hogy micsoda a vámpír valójában, ami végigment ezen az úton. Más volt a szerb falusiak képzeletében, mint a hivatalnoki jelentésben, más volt Carmilla vágyaiban és Stoker rendszerében, Lugosi Draculája valószínűleg furcsán tekintene a csillogó bőrű Edwad Cullen öltözködési stílusára, miközben Blade a sötétben a katanájával közeledik feléjük.

Mi minden történt mindeközben?

Összeolvadások: különböző eredetű elemekből új figura állt össze.
Elágazások: ugyanaz az információ más kulturális közegben más irányba indult.
Szelekció: egyes tulajdonságok továbbterjedtek, mások eltűntek.
Új alapok képződtek: Stokerhez vagy Lugosihoz már úgy lehetett visszanyúlni, hogy közben a mögöttük álló források nagy része láthatatlanná vált.
A közvetítő közeg belenyúlt a tartalomba: a folytatásos kiadás, a színpad vagy a film technikai követelménye nem pusztán továbbította a vámpírt, hanem átformálta, új tulajdonságokkal ruházta fel, másokat elhagyott, változtatott rajta.
És visszacsatolások keletkeztek: például a vámpír nevet adott egy valódi állatnak, egy denevérnek, amely később új tulajdonságot adott a vámpírnak.

Ahelyett a kérdés helyett, hogy „micsoda a vámpír”, az a használhatóbb kérdés, hogy mikor micsoda, és milyen körülmények között éppen micsoda. Amikor megpróbáljuk lehántani róla a későbbi rétegeket, nem feltétlenül találunk alattuk egyetlen eredeti változatot, sokkal inkább útvonalakat és elágazásokat, embereket, technológiákat amik átformálták, műveket, amik összegezték a korábbiakat és új kiindulópontként működtek tovább.

A vámpír alakja persze a félelmeinkről, vágyainkról, az élet és a halál kérdéseiről szól. De eközben azt is elmeséli, hogyan működik maga a kulturális emlékezet.

Felhasznált és ajánlott források

Sam George, Bill Hughes (szerk.): The Legacy of John Polidori: The Romantic Vampire and Its Progeny
Manchester University Press, 2026.
Polidori The Vampyre című művének keletkezéséről, Byron hatásáról, a Villa Diodati történetíró játékáról, a The Black Vampyre-ról és az irodalmi vámpír későbbi átalakulásairól.
Cambridge Core – The Legacy of John Polidori

John William Polidori: The Diary of Dr John William Polidori, 1816
Polidori naplója azokról a hetekről, amelyeket Byron társaságában töltött; fontos elsődleges forrás a Villa Diodatiban rendezett történetíró játék és a Frankenstein, illetve a modern irodalmi vámpír keletkezési környezetéhez.
Cambridge University Press – Polidori naplója

Dale Townshend: Romantic Gothic
A Villa Diodati 1816-os történetíró játékáról és annak előzményeiről: a társaság a francia Fantasmagoriana német eredetű rémtörténeteit olvasta, majd ebből a közegből nőtt ki többek között Mary Shelley Frankensteinje, Byron vámpírtöredéke és Polidori The Vampyre-ja.
Cambridge Core – Romantic Gothic

Bram Stoker: Dracula – kutatási jegyzetek és források
Stoker több folklór-, útleírás- és történeti forrásból dolgozott. Fontos előzménye volt többek között Emily Gerard Transylvanian Superstitions című tanulmánya. Jól mutatja, hogy Stoker inkább több korábbi információáramlatot összerendező csomópont volt, mint a vámpírfigura „feltalálója”.
MIT OpenCourseWare – Dracula Reading Guide

Christopher Frayling: Vampyres: Lord Byron to Count Dracula – Stoker kutatási anyagai
Stoker fennmaradt munkajegyzeteinek és felhasznált forrásainak áttekintése, köztük annak története, hogyan találkozott a „Dracula” névvel.
MIT OpenCourseWare – Frayling Reading Guide

F. W. Murnau: Nosferatu: Eine Symphonie des Grauens 1922.
A Dracula engedély nélküli filmadaptációja. Fontos állomás a groteszk filmes vámpírkép és a halálos napfény motívumának történetében. Bram Stoker özvegye, Florence Stoker sikeresen beperelte a produkciót, és a bíróság elrendelte a kópiák megsemmisítését, de a film néhány példánya fennmaradt.
British Film Institute – Nosferatu

Sam George: Phantasmagoria: Polidori’s The Vampyre from theatricals to vampire-slaying kits
In: The Legacy of John Polidori, 2026.
Arról, hogyan változtatta tovább a vámpírt a színpad: a dramatizálás, a színházi látványosság, kellékek és technikai trükkök nem pusztán közvetítették, hanem módosították is a figurát.
Cambridge Core – Phantasmagoria

J. Sheridan Le Fanu: Carmilla 1871–1872.
A Dracula előtti vámpírirodalom egyik kulcsműve: női vámpír, erotikus vonzalom és intim kapcsolat kerül a történet középpontjába.
Project Gutenberg – Carmilla

James Malcolm Rymer / Thomas Peckett Prest: Varney the Vampire; or, The Feast of Blood 1845–1847.
Hatalmas terjedelmű, folytatásokban megjelent penny dreadful, amely fontos állomás lett a vámpír tömegkulturális átalakulásában, és korai példája az agyarszerű vámpírfogak ábrázolásának.
Google Books – Varney the Vampire

Anne Rice: Interview with the Vampire 1976.
A modern „belső nézőpontú” vámpír egyik meghatározó műve: a vámpír már nem pusztán külső fenyegetés, hanem saját erkölcsi, egzisztenciális és identitásproblémákkal rendelkező szereplő.

Milly Williamson: Spike, Sex and Subtext: Intertextual Portrayals of the Sympathetic Vampire on Cult Television
European Journal of Cultural Studies, 2005.
A Buffy, Spike és a modern, együttérzésre is alkalmas vámpírfigura kapcsolatáról, illetve arról, hogyan vesz részt a rajongói kultúra a vámpír jelentésének továbbalakításában.
SAGE Journals – tanulmány

Jammer: Tolkien világa – Hogyan változtatta meg A Gyűrűk Ura a világnézetünket?
A különböző hagyományok összerendezéséről, valamint arról a folyamatról, amikor egy későbbi, nagy hatású rendszer új kulturális kiindulóponttá válik, és részben elfedi saját korábbi forrásait.
Jammer – teljes cikk

Jammer: Az üzenet, ami megelőzte a hajót – Összeér az információ
Az információ terjedését lehetővé tevő hálózatokról és infrastruktúráról – kapcsolódó háttér ahhoz, hogyan válhattak a 18. századi helyi vámpíresetek európai hírré.
Jammer – teljes cikk

The post A vámpír útja – Hogyan változott a vérszívó az évszázadok során? first appeared on JAMMER 2.0.

Az új kérő a Paramount Skydance.

A szereposztás tehát megváltozott, de az alaphelyzet bizonyos szempontból ugyanaz: két hatalmas médiacég kerül egy fedél alá. Ikonikus filmstúdiók, streamingplatformok, tévécsatornák és franchise-ok egyesülnek egyetlen vállalatban. És a kérdés továbbra is az, hogy az összeadódó erőforrásokból több és jobb film születik-e, vagy egyszerűen csak kevesebb ember dönt majd arról, mit nézhetünk.

Pedig a Netflix már majdnem megvette…

2025. december 5-én a Netflix és a Warner Bros. Discovery megkötötte a megállapodást. A terv szerint a Warner először leválasztotta volna a hagyományos televíziós hálózatainak jelentős részét egy külön cégbe, a Netflix pedig megszerezte volna a film- és televíziós stúdiókat, az HBO-t, az HBO Maxot és a Warner hatalmas tartalomkönyvtárát. Az ügylet vállalatértéke 82,7 milliárd dollár volt.

Amikor a tavalyi cikket írtuk erről, akkor nagyon valószínűnek tűnt, hogy ez az üzlet összejön, bár akkor is hozzátettük, hogy az üzletet még vizsgálják a hatóságok, feltételeket szabhatnak hozzá, sőt akár meg is hiúsulhat. Voltak jelek. A Paramount Skydance már 2025 végén megpróbálta megszerezni a teljes Warner Bros. Discoveryt. Először részvényenként 30 dolláros készpénzes ajánlatot tett, amit a Warner vezetése elutasított.

A Paramount azonban nem adta fel, februárban 31 dollárra emelte az ajánlatot. Ekkor fordult meg a történet.

2026. február 26-án a Warner igazgatósága már kedvezőbbnek ítélte a Paramount ajánlatát, másnap felmondta a Netflixszel kötött szerződést. A Paramount pedig kifizette helyette a Netflixnek járó 2,8 milliárd dolláros szakítási díjat. Nem is húzták sokáig az időt, február 27-én aláírták az új megállapodást. A Paramount 31 dollárt fizet minden Warner-részvényért, ami azt jelenti, hogy a WBD egészét mintegy 110 milliárd dolláros vállalatértéken vásárolták meg.

Hollywood egyik legnagyobb stúdiója tehát néhány hónap alatt úgy jutott el a Netflixtől a Paramounthoz, mintha egy romantikus vígjáték utolsó húsz percében hirtelen kiderülne, hogy mégsem azzal kell összeházasodni, akivel az egész filmet végigcsináltuk. (Jó, a romantikus filmekben szakításért sem mindig jár 2,8 milliárd dollár.)

A jelenlegi menetrend szerint a Paramount–Warner egyesülés 2026. október 6-án zárul le. Az amerikai igazságügyi minisztérium júniusban befejezte a versenyjogi vizsgálatát, és arra jutott, hogy a tranzakció várhatóan nem károsítja érdemben a versenyt a streaming, a lineáris televízió vagy a mozifilmes gyártás és forgalmazás területén. Egy külön, amerikai tagállamok által indított per szeptember végén egyezséggel zárult, így ez az akadály is elhárult. Szóval innen már sima ügynek látszik.

Batman, Kirk kapitány és SpongyaBob

A Netflix meghiúsult üzleti terve és a Paramount üzlete között van egy nagyon fontos különbség – azon kívül is, hogy az egyik meghiúsult, a másik végigfutott. A Netflix nem az egész Warner Bros. Discoveryt vásárolta volna meg. A Warner film- és tévéstúdiója, az HBO és a streamingüzlet kellett neki, miközben a hagyományos tévécsatornák jelentős része külön vállalatba került volna. A Paramount ezzel szemben az egész Warner Bros. Discoveryt veszi meg. Így egyetlen vállalatcsoportban találja magát a Paramount Pictures, a Warner Bros., a New Line Cinema, a DC Studios és az HBO; a CBS, a CNN, az MTV, a Nickelodeon, a Comedy Central, a Cartoon Network, a Discovery, a TLC, a Food Network és az Adult Swim; valamint a Paramount+, az HBO Max és a Pluto TV.

És akkor még ott vannak a történetek és a franchise-ok. Néhányat felsorolunk:

Harry Potter.
Batman és a teljes DC-univerzum.
Trónok harca.
Mission: Impossible.
Top Gun.
Star Trek.
SpongyaBob.
Tini Nindzsa Teknőcök.
Transformers.
A Gyűrűk Ura.

Utóbbiaknál persze nem minden esetben arról van szó, hogy a konglomerátum minden elképzelhető jogot kizárólagosan birtokol: Hollywood franchise-jogai ennél rendszerint sokkal kuszábbak. De az biztos, hogy olyan kulturális márkák sora kerül ugyanannak a cégcsoportnak a filmes és televíziós gépezetébe, amelyek külön-külön is komplett vállalkozásokat képesek eltartani.

Hollywood visszavág

A Netflix a Warnerrel valószínűleg egy elképesztően erős streaming- és tartalomvállalattá vált volna.

A Paramount–Warner ennél hagyományosabb médiabirodalom. Van saját filmstúdiója, tévéstúdiója, országos amerikai tévéhálózata, hírcsatornái, kábelcsatornái, streamingplatformjai, sportközvetítési jogai, gyerekcsatornái, moziforgalmazása és hatalmas tartalomkönyvtára.

Tulajdonképpen nem az történt, hogy a streaming végleg megette Hollywoodot – Hollywood inkább megpróbált elég nagyra nőni ahhoz, hogy vissza tudjon ütni. A Paramount maga is azzal indokolja a fúziót, hogy az új vállalat megfelelő méretű globális streamingversenytárs lehet a Netflix, az Amazon és a Disney mellett.

Ez egyben megmutatja, mennyire megfordult a világ. Amikor 2010-ben a Time Warner akkori vezérigazgatója az „albán hadsereghez” hasonlította a Netflix esélyeit arra, hogy veszélyeztesse a hagyományos médiabirodalmakat, még Hollywood nézte le az internetes jövevényt. Most bizonyos értelemben a két hollywoodi óriás azért egyesül, hogy elég nagy legyen hozzá.

Hatmilliárd dollár valahonnan hiányozni fog

A tavalyi cikk egyik kevésbé megnyugtató száma az volt, hogy a Netflix évi 2–3 milliárd dolláros megtakarítást várt a Warner-integrációtól. A Paramount terve ennél jóval nagyobb: a vállalat a fúzió lezárását követő három éven belül évi több mint 6 milliárd dolláros költségszinergiával számol.

A „szinergia” egyébként igazán csodálatos vállalati szó. Sokkal kellemesebben hangzik annál, mint ha kimondanánk, hogy két cégben van két hasonló részleg, és idővel valószínűleg nem lesz szükség mindkettőre.

A Paramount állítása szerint a hatmilliárd nagyobb része nem kirúgásokból és nem a filmgyártás visszavágásából jön majd. Egyesítenék például a streamingtechnológiai rendszereket és felhőszolgáltatásokat, közös vállalati informatikát építenének, csökkentenék a párhuzamos adminisztrációt, beszerzést, marketingköltségeket és ingatlanhasználatot. Csupa ésszerűnek hangzó döntés. David Ellison, a Skydance alapítója és az új Paramount vezetője azt is elismerte, hogy a vállalati háttérfunkciókat „racionalizálni” kell majd, vagyis valamennyi létszámcsökkentés gyakorlatilag elkerülhetetlen.

A Paramount ugyanakkor azt állítja, hogy a tervezett tartalmi megtakarítás a két vállalat összesített tartalomköltésének kevesebb mint tíz százalékát érinti, és ebből semmit sem akarnak a filmes és televíziós stúdiók gyártási kapacitásának csökkentéséből előteremteni.

Ez jól hangzik. És még igaz is lehet. De hatmilliárd dollár nagyon sok pénz, azt valahol érezni fogják.

Egy ekkora összeolvadásnál nemcsak az számít, hogy hány filmet készítenek, hanem az is, hogy hány produkciós cégnek adnak munkát, hány külön fejlesztési csapat dönthet projektekről, hány vezetőnek van lehetősége azt mondani egy furcsa ötletre, hogy „jó, próbáljuk meg”, és hány helyen lehet kopogtatni ugyanazzal a forgatókönyvvel, ha az első helyen nemet mondtak rá. Ezért a kreatív sokszínűséget nem lehet egyszerűen az elkészült filmek számával mérni.

A mozi valószínűleg jól járt

A tavalyi Netflix–Warner cikk egyik legnagyobb kérdése az volt, mi történik a mozikkal. Nem véletlenül. A Netflix történetének jelentős részét arra építette, hogy a filmet ne moziban, hanem otthon nézzük meg. Bár az utóbbi időben nyitottabb lett a hagyományos moziforgalmazás felé, jogos kérdés volt, mi történne a Warnerrel, amely Hollywood egyik legfontosabb mozis stúdiója.

Ebben a történetben azóta meglepően nagy fordulat következett be. A Paramount már az üzlet bejelentésekor azt ígérte, hogy a közös vállalat legalább évi harminc mozifilmet készít majd. Az amerikai tagállamokkal kötött szeptemberi versenyjogi egyezség azonban ennél sokkal tovább ment: az ígéretből konkrét kötelezettség lett.

Az új vállalatnak az első két évben legalább harminc, az azt követő három évben évente legalább harminckét filmet kell amerikai mozikban bemutatnia. Ezek közül évente húsz-huszonegynek legalább kétezer vásznas széles premierrel kell indulnia, és évente legalább négy független filmet is forgalmazniuk kell.

Az elszámolható filmeknek legalább 45 napos mozis ablakot kell kapniuk, és SVOD-streamingre legkorábban a premier után 90 nappal kerülhetnek. A vállalatnak ráadásul évente legalább 300 millió dollárral többet kell amerikai film- és tévégyártásra fordítania, mint amennyit a két cég 2025-ben együtt költött, és öt évig nem zárhatja be vagy adhatja el sem a Paramount, sem a Warner stúdiótelepét.

Hollywood egyik legnagyobb összeolvadását tehát végül többek között azzal a feltétellel engedélyezték, hogy Hollywood továbbra is készítsen filmeket moziba. Ez nekünk, mozirajongóknak, egészen jó hír.

Két streamingből lesz egy?

A Paramount azt sem titkolja, hogy a Paramount+ és az HBO Max technológiai hátterét össze akarja vonni. A költségcsökkentési tervek között konkrétan szerepel a streamingtechnológiai rendszerek „konszolidációja” (ami egy újabb csodás vállalati kifejezés). Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyik napról a másikra megszűnik valamelyik márka.

De azért próbálunk óvatosan fogalmazni – főleg azok után, ami a Netflix-üzlettel történt. Tavaly logikusnak tűnt arról beszélni, hogy idővel hogyan olvadhat bele az HBO a Netflix rendszerébe. Most már tudjuk, hogy egy aláírt, sok tízmilliárd dolláros hollywoodi üzlet sem vehető teljesen készpénznek. Amit közel biztosan tudunk: a Paramount és a Warner streamingtevékenysége közös vállalatba kerül, technológiai és üzleti szinten integrálni akarják, és a cég szeretné a nagyobb méretet arra használni, hogy hatékonyabban versenyezzen a Netflixszel, a Disney-vel és az Amazonnal.

Hogy ebből végül egyetlen szolgáltatás lesz-e, vagy két külön márka közös háttérrel, csomagajánlatok vagy valami egészen más, azt majd akkor érdemes kész tényként leírni, amikor tényleg megtörténik. (A Warner elmúlt néhány éve alapján a streamingplatformok neveinek megjóslása egyébként is rizikós.)

Akkor most már csak négyen vannak?

Ha a klasszikus hollywoodi nagy stúdiókat nézzük, igen: újabb szereplő tűnik el önálló központként. A Disney 2019-ben megszerezte a 20th Century Fox jelentős részét (ezért találkozhatott például Deadpool és Wolverine a Marvel többi filmes szereplőjének világával). Most a Paramount és a Warner kerül közös vállalatba (tehát Batman felsugározhatja magát az Enterprise fedélzetére, Ethan Hunt pedig Mordorba mehet megmenteni Harry Pottert, akit a Szauronnal összefogott Megatron tart fogva).

Így a hagyományos nagy hollywoodi stúdiócsoportok között négy egymástól független óriás marad: Disney, Universal, Sony és az új Paramount–Warner csoport.

Csakhogy 2026-ban ez már nem írja le rendesen a filmipart. A Netflix közben a világ egyik legnagyobb film- és sorozatgyártójává vált. Az Amazoné az MGM. Az Apple dollármilliárdokat költ saját filmekre és sorozatokra. Tehát miközben a régi Hollywood koncentrálódik, új szereplők nőttek mellé.

És éppen ez a Paramount egyik érve is: egy nagyobb Paramount–Warner erősebb versenytársa lehet a Netflixnek, az Amazonnak és a Disney-nek.

Ebben van igazság. Csakhogy van benne egy érdekes paradoxon is. A verseny erősítésének egyik módja ezek szerint az, hogy két versenytárs megszűnik egymás versenytársa lenni.

Ami tavaly megváltozott – és ami nem

Ha most újraolvassuk a Netflix–Warner cikket, érdekes mérleget lehet vonni. A legnagyobb tévedés természetesen maga a végkifejlet volt. Nem a Netflixé lett a Warner, nem olvadt össze a Netflix és az HBO. A Warner televíziós hálózatait sem választották le úgy, ahogy az akkori megállapodás tervezte, és a mozikkal kapcsolatos félelmek sem úgy alakultak, ahogy akkor elképzelhetőnek látszott. Az új üzlethez minden korábbinál konkrétabb mozis vállalásokat kötöttek.

De szinte minden alapvető kérdés megmaradt. Tovább folytatódott a médiapiac koncentrációja, még több ismert franchise és tartalom kerül egyetlen vállalat kezébe, még nagyobb költségcsökkentési terv született. Továbbra is kérdés, mit jelent az összeolvadás a kreatív döntések sokféleségére, az alkotók lehetőségeire, az árakra, a streamingre és arra, milyen történetek jutnak el hozzánk.

És mi közünk nekünk ehhez?

Az ilyen üzleteket nagyon könnyű úgy elmesélni, mintha a néző valahol a távolban ülne egy kanapén, és tehetetlenül várná, hogy a milliárdosok mit csinálnak Hollywooddal. A helyzet ennél árnyaltabb egy kicsivel.

Nézőként, vagy másik modern kifejezéssel élve: tartalomfogyasztóként nyilvánvalóan nem ugyanakkora a felelősségünk. Egy stúdióvezető egyetlen döntéssel több százmillió dollár sorsáról dönthet, egy néző pedig legfeljebb arról, melyik filmre vesz jegyet péntek este. Csakhogy több tíz- vagy százmillió ilyen apró döntésből lesz az az adat, amelyből a következő nagy döntést meghozzák. Ha az ismert franchise-ra váltunk jegyet, az is szavazat. Ha az ismeretlen filmet választjuk, az is. Ha csak azért tartunk meg egy streaming-előfizetést, mert kényelmesebb, mint megkeresni máshol azt a néhány filmet, amit tényleg nézni szeretnénk, az is.

Ha panaszkodunk arra, hogy Hollywood már csak folytatásokat és remake-eket készít, majd a hétvégén pontosan azokat nézzük meg, arra a stúdió elégedetten bólintani fog egyet, és készíti a következőt. Valószínűleg nem fog elgondolkodni azon, hogy „milyen érdekes kulturális ellentmondás”, és hosszabb távú következményeit sem biztos, hogy felméri.

Persze ez nem azt jelenti, hogy emiatt érezzük magunkat rosszul, ha Harry Potter mozit nézünk, ez nem erkölcsi kudarc, és nem kötelességünk minden pénteken üzleti stratégiát készíteni a mozijegy vásárlása előtt. De attól még tény, hogy a néző nem csupán elszenvedője, hanem résztvevője annak a rendszernek, amelynek a másik oldalán a tartalomgyártók és forgalmazók állnak.

A szereposztás változott. A történet még nem

Lehet, hogy a néző ebből az egészből végül csak annyit vesz észre, hogy másik logó jelenik meg a film elején, vagy ugyanazon az előfizetésen talál meg még egy sor ismerős címet. De ezen apró változások mögött lassan átrendeződik az egész rendszer. Kevesebb helyen születnek a nagy döntések, egyre nagyobb csomagokban mozognak a jogok, a stúdiók pedig még pontosabban látják, mire kattintunk, mire veszünk jegyet, mit nézünk végig és mit hagyunk ott.

És ebben a néző sem teljesen kívülálló. Bár a fúziókról nem mi döntünk, de a döntéseink folyamatosan visszajeleznek arról, melyik irány éri meg. Ha mindig az ismert franchise nyer, abból lesz több. Ha az új ötletek is megtalálják a közönségüket, annak is lesz súlya. Szóval lehet, hogy az újságok csak arról írnak, hogy megváltozott Hollywood – de ebben a változásban szerepet játszanak a hétköznapi döntéseink és választásaink is.

The post Elkelt a Warner – De nem a Netflixhez kerül first appeared on JAMMER 2.0.

Ez a gondolkodásmód részben a modern fantasy öröksége. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a történetek mögött világok vannak: történelmek, népek, nyelvek, térképek, vallások és egymással összefüggő szabályrendszerek.

Pedig ezekről nem mindig gondolkodtak így az emberek. Vajon milyen lehetett egy mítosz, egy történet azok számára, akik jóval az ilyen egységesített rendszerek előtt találkoztak vele – mondjuk sok száz évvel ezelőtt?

Amikor a történet még mozgott

Egy 10. századi skandináv ember valószínűleg ismert történeteket istenekről, hősökről, szörnyekről és természetfeletti eseményekről. Hallhatott verseket, énekeket, történeteket a szüleitől vagy közösségi alkalmakon, megismerkedhetett velük a helyi hagyományok, ünnepek, szokások és rítusok során.

Amit azonban ő ismert, nem feltétlenül állt össze egyetlen áttekinthető rendszerbe, egy összetett és következetes szabályok alapján működő világba. Sőt, ezeket a történeteket más vidékeken másként mesélték és hitték. És az is lehet, hogy a gyerekeinek egy kicsit ő is másként mesélte tovább. Beleszőtte a saját élettapasztalatát, azt, amit másoktól hallott, és azt, amit kitalált hozzá. És persze az sem biztos, hogy pontosan emlékezett arra, hogy neki annak idején hogyan mesélték.

Az óészaki mitológia kutatása szerint a viking korban ezek a történetek szóbeli hagyományban éltek tovább. Nem létezett egyetlen, mindenki által ismert és elfogadott kanonikus szöveg, amelyhez minden változatot hozzá lehetett volna mérni, és a történetek időben, térben, valamint előadóról előadóra is változhattak. A ma ismert nagy írott források jelentős része jóval később, a keresztény Izlandon keletkezett.

Ebben a közegben a mítosz sokkal inkább folyamatként működött. Egy történetet elmondtak, megjegyeztek, újra elmondtak, és közben átalakítottak. Bizonyos részei eltűntek, más motívumok hozzákapcsolódtak. Egy történet új szerepet kaphatott egy másik környezetben, egy szereplő felbukkanhatott egy másik történetben is, egy fordulat más megoldást kaphatott – vagy éppen elveszíthette a megoldását.

Az akkori ember nem ismerte még a dramaturgia szabályait, hiszen nem rajzfilmeken és filmeken szocializálódott – ezért ezek nem is korlátozták abban, hogy úgy meséljenek valamit tovább, ahogy kedvük tartotta, vagy ahogy helyesnek érezték. Ha egy fordulat nem volt kellőképpen megindokolva, egy szereplő egyszer csak eltűnt a színről és nem jött vissza többet, vagy hiányzott a megnyugtató feloldás a sztori végéről, attól még ugyanúgy terjedhetett, mint a többi. Semmi nem volt kőbe vésve, a mítoszok áramlottak és változtak a maguk természetes módján.

Az írás mint pillanatfelvétel

Az írás megjelenése ebben alapvető változást hozott. A leírt szöveg szükségszerűen rögzít egy állapotot – többek között erre találták ki. Egy szóbeli történet következő előadása eltérhet az előzőtől, viszont egy kézirat ugyanazokat a mondatokat őrzi és adja tovább. Az igaz, hogy lehetőséget ad arra, hogy tovább fennmaradjon és – a nyomtatás elterjedése után – sokakhoz eljusson, de ez azzal is együtt jár, hogy változatlanul marad fenn és ugyanúgy jut el másokhoz. A leírt szöveget másolják, szerkesztik, fordítják és értelmezik, sőt, további szövegekhez is szolgáltathat alapanyagot vagy kiindulási pontot, de mégis létrejön egy stabilabb csomópont, amelyhez későbbi változatok viszonyulhatnak.

Minden leírás pillanatfelvétel. Egy nagy, mozgó, áramló valaminek – szájhagyománynak, gondolatoknak, a változó világnak – egy állapotát rögzítik. Bizonyos szemszögből nézve talán még azt is mondhatjuk, hogy abban a pillanatban, amint valaki leírt valamit, az már el is veszíti a valóságosságát, hiszen a világ közben nem állt meg, továbbfolyt. De talán barátságosabb az a megközelítés, ha azt mondjuk, létrejött egy rendezett információcsomag, ami már maga is az áramlás részévé vált.

Ha már itt tartunk, ez a cikk is egy pillanatfelvétel. Megpróbálunk egy hosszú, mozgó kulturális folyamatból kiemelni néhány összefüggést, majd rögzíteni őket. Mire a szöveg elkészül, remélhetőleg lesz egy viszonylag stabil változata – de ettől maga a folyamat nem áll itt meg, továbbmegy. A fantasy világa is, és lehet, hogy ennek a cikknek az információja is. Eljuthat az olvasóhoz, elindíthat gondolatokat, ötleteket adhat, bármi megtörténhet.

De vissza a mítoszokhoz: nézzük meg a Kalevala történetét!

A Kalevala: amikor sok történetből egy könyv lesz

Elias Lönnrot a 19. században a finn és karjalai szóbeli költészet hatalmas anyagát gyűjtötte össze, majd ebből alakította ki az eposz ma ismert formáját. Persze lehetetlen volt minden akkor létező variációt megörökíteni, ezért válogatott a különböző változatok között. De nem csak szelektált, más módosításokat is eszközölt: összekapcsolt történeteket, szerkesztette a nyelvet, és szereplőket és cselekményeket rendezett egységesebb szerkezetbe.

A Kalevala ezért nemcsak megőrizte az akkor elérhető sztorikat, hanem miközben rendezte őket, alakított rajtuk. A folyamat során a szóbeli történetek könyvvé váltak, és aztán a könyv maga kezdett tovább áramlani.

A fiatal J. R. R. Tolkien számára a Kalevala fontos élmény volt. Talán a legerősebb hatást Kullervo története gyakorolta rá. Kullervo egy elpusztított család túlélője, akit gyerekkorától erőszak és megaláztatás ér. Rabszolgává válik, bosszút áll azokon, akik bántották, majd anélkül kerül kapcsolatba saját nővérével, hogy tudná, hogy ő a testvére. A tragédia végül mindkettejük pusztulásához vezet. A történet több karjalai és ingriai népi énekből állt össze, Lönnrot pedig a Kalevalában erős, összefüggő tragikus ívet formált belőlük.

Tolkien már az 1910-es évek elején saját változatot kezdett írni The Story of Kullervo címen. Évtizedekkel később úgy emlékezett vissza, hogy saját legendáinak egyik legkorábbi csírája éppen ennek a történetnek az átdolgozása volt. A motívum később – erősen átalakulva – Túrin Turambar történetében élt tovább.

Túrin Középfölde Első Korának tragikus hőse: egy Morgoth által megátkozott család sarja, kiváló harcos, akinek életét menekülés, tévedések és pusztító döntések kísérik. Ő is úgy veszi feleségül elveszett húgát, Nienort, hogy egyikük sem ismeri fel a másikat. Amikor kiderül az igazság, Nienor, majd Túrin is öngyilkos lesz. Kullervo alaphelyzete tehát felismerhető maradt, de Tolkien egy jóval nagyobb történelmi és mitológiai rendszerbe építette bele: Túrin sorsa már Morgoth, az emberek és tündék háborúi, elveszett királyságok és Középfölde több nemzedéken átívelő történetének része.

Itt különösen szépen látszik az információ útja: különböző népek különböző énekeiből Lönnrot eposza lett, abból Tolkien saját Kullervója, abból pedig egy új mitológia egyik alapvető tragédiája.

Formálódik Tolkien világa

Persze Középfölde világa nem kizárólag a Kalevalára és Kullervo tragédiájára épült. Tolkienhez egyszerre több, egymástól távoli hagyomány futott be.

Az óészaki mitológia és az izlandi sagák a hősiesség, a végzet és az elveszett múlt érzését adták.

A Beowulfból Tolkien elsősorban azt a módszert vitte tovább, hogy a történet folyton egy nagyobb, részben homályban maradó múltra utal: régi királyokra, elveszett eseményekre és korábbi legendákra, amelyek ettől a világot jóval mélyebbnek érzékeltetik annál, mint amit közvetlenül látunk belőle.

A Sir Gawain and the Green Knight a középangol lovagi és természetfeletti hagyomány egyik közvetlenül kutatott és fordított szövege volt – erről még lesz később szó.

A finn Kalevala nemcsak történetekkel, hanem a finn nyelv hangzásával is erősen hatott rá, miközben a walesi és más germán nyelvek a saját nyelveinek formálásában játszottak szerepet.

Az Arthur-mondakör ugyancsak fontos viszonyítási pont volt, még ha Tolkien kritikusan is közelített hozzá.

Ehhez társult a keresztény gondolkodás, különösen a teremtés, bukás, halál, szabad akarat és hatalom kérdése, valamint a saját első világháborús tapasztalatai, az elveszett nemzedék élménye és az angol tájhoz, illetve az iparosodás okozta átalakulásokhoz fűződő viszonya.

Ezek a források nála nem egymástól elkülönülő motívumok maradtak: különböző korokból, nyelvekből, vallási és történelmi tapasztalatokból érkező elemek kapcsolódtak össze egy új mitológiai rendszerben.

Tolkien a filológus

Tolkien másféle kapcsolatban is állt a régi történetekkel. Filológusként középkori szövegekkel, régi nyelvekkel és azok történeti változásaival foglalkozott. A filológia egyik alapvető feladata annak vizsgálata, hogyan változik egy nyelv az időben, milyen régebbi alakok állhatnak a fennmaradt formák mögött, és milyen történeti kapcsolatokra lehet következtetni a nyelvi maradványokból. Ez elsőre távolinak tűnhet Középföldétől, valójában azonban nagyon közel visz hozzá.

Tolkien kitalált nyelvei nem egyszerűen egymás mellé helyezett mesterséges nyelvek voltak. Történetük volt. Egymással rokonságban álltak, közös korábbi nyelvállapotokból fejlődtek tovább, majd a beszélő közösségek szétválásával különböző irányokban változtak. Tolkien erre is figyelt.

Ha két nyelv közös ősből származik, akkor a két népnek valamikor közös múltja is lehetett. Ha később különböző nyelveket beszélnek, akkor közben valamilyen történelmi folyamatnak kellett végbemennie: vándorlásnak, elszakadásnak, akár háborúknak, hosszú időnek távol egymástól, más közösségekkel való találkozásnak.

Szóval ahol a nyelv megváltozik, szétválik, az a világ változásával is együtt jár. A nyelvek változása a népek történetének változásait követi. Elárulhatja, hogy miért, mikor, hogyan vált szét két nép. Hogy hol és hogyan éltek akkor, amikor még a közös nyelvet beszélték. Hogy mivel találkoztak közben. Mit őriztek meg a közös múltjukból és mi vált le róluk menet közben.

Tolkien világa felépítésében a nyelv és a történet folyamatosan alakította egymást. Carl Hostetter Tolkien nyelveiről szóló áttekintése szerint egy-egy nyelvi probléma Tolkien jegyzeteiben gyakran földrajzi, történelmi vagy akár metafizikai kérdésekhez vezetett. Ettől Középfölde múltja nem egyszerű háttértörténetnek hat. A világ különböző rétegei – nyelvei, történetei, földrajza és mások – úgy kapcsolódnak egymáshoz, mintha valóban hosszú idő alatt alakultak volna ki.

A történet mögött megjelenik a világ

Tolkien ezt a gondolkodást elméleti szinten is megfogalmazta. Az On Fairy-stories című esszéjében a „Secondary World”, vagyis a másodlagos világ létrehozásáról írt. Egy ilyen világ akkor működik, ha belül következetes. Az olvasó nem azért fogadja el, mert minden részét külön lebontják és elmagyarázzák neki, hanem mert az egymással kapcsolatba kerülő elemek következetesen működnek.

Középföldén ezért olyan erős az az érzés, hogy a történet mögött további történetek vannak. A szereplők régi eseményekre utalnak. Dalokat énekelnek rég meghalt alakokról. Romok állnak az utak mentén. A helynevek régebbi nyelvek nyomait őrzik. Egy kardnak története van. Egy nép másképp emlékszik ugyanarra az eseményre, mint egy másik. A világ nemcsak térben terjed ki, hanem időben is.

Talán ez Tolkien egyik legfontosabb hozzájárulása ahhoz, ahogyan ma a fantasyvilágokat elképzeljük: a történet körül olyan sűrű kapcsolatrendszer épül ki, amely önállóan is létező világnak látszik(!). A 10. századi skandináv ember történetei ennél sokkal képlékenyebbek és következetlenebbek voltak. Ha volt is mögöttük valamiféle világkép, az homályos és folyton alakuló lehetett.

A Gyűrűk Ura világa előtt is létezett világépítés, például az E. R. Eddison nevéhez fűződő Zimiamvia / The Worm Ouroboros, saját földrajzzal, kultúrákkal és mitikus történelmi térrel. Azóta pedig számtalan különféle példa látott napvilágot, Terry Pratchett Discworld univerzumától C. S. Lewis Narniáján keresztül a Frank Herbert Dűnéjéig. De vannak olyan világok is, amik teljesen utólag kerültek egy szereplő vagy jelenség köré – például a Predator univerzuma. A Star Wars esetében, bár az első film már sejtet egy összetett világot, Birodalommal, Köztársasággal, Jedi renddel, fura lényekkel, sajátos eszközökkel, bolygókkal és történelemmel, de valójában csak később, a folytatásokkal, sorozatokkal, animációkkal és játékokkal épült (és a mai napig épül) fel ez az univerzum. A franchise gondozói időnként megpróbálnak rendet rakni a rengeteg megszületett anyag és történet között, olyankor eldöntik, mi számít a hivatalos kánon részének, mi esik ki, mit kell átírni és milyen logikai bakugrásokat kell kijavítani, hogy egységes maradjon az egész.

Amikor a világ játszhatóvá válik

A 20. század második felében Tolkien hatása továbbáramlott a modern fantasybe, hatalmas mennyiségű regény, novella jelent meg orkokkal, mágusokkal, kószákkal és más mitológiai-tolkieni teremtményekkel. Aztán az áramlat – népszerűségének és következetes felépítettségének köszönhetően – megjelent a szerepjátékokban. A Dungeons & Dragons sok különböző forrásból építkezett, de Tolkien művei fontos részét jelentették annak a fantasykultúrának, amelyben a játék megszületett.

A szerepjáték egy új lépéssel továbbvitte a másodlagos világ gondolatát. Már nemcsak elmesélt történetek helyszíne volt, hanem be lehetett lépni abba a másik világba. Lehetett benne karaktert létrehozni, utazni, döntéseket hozni, új történeteket generálni. A világ nem egyetlen szerző egyetlen történetéhez tartozott többé, hanem játékosok sokasága kezdett benne új történeteket létrehozni.

Ezzel a történet ismét folyamat lett. Közben azonban megmaradt mindaz, amit a modern fantasyvilágtól elvárunk: térkép, történelem, népek, fajok, mágia, vallások, szabályok, egymással összekapcsolt háttérinformációk.

Ez a forma továbbkerült a számítógépes szerepjátékokba, videojátékokba, filmekbe és sorozatokba. Egyre több ember számára vált természetessé, hogy egy fantasy-történet mögött egy nagyobb, rendszerezett világ áll.

Visszanézünk a múltba

Miközben a régi mítoszok hatottak Tolkienre, Tolkien és az utána kialakuló fantasykultúra hatással lehet arra is, ahogyan ma ezeket a régi mítoszokat elképzeljük. Ha ma „északi mitológiáról” beszélünk, könnyű egyetlen világrendszert látni magunk előtt. Istencsaládokat, térképezhető helyeket, lényeket, kategóriákat, egy jól követhető kozmológiát. A rajzoknak, festményeknek, filmeknek köszönhetően a képzeletünkben ráadásul hasonlóan is jelennek meg mindezek.

Csakhogy az általunk ismert rendszer maga is hosszú közvetítési folyamat eredménye. Szóbeli történetekből kéziratok lettek, a kéziratokat szerkesztették és értelmezték, a 19. század filológusai újrarendezték őket, művészek új változatokat alkottak belőlük, majd mindez bekerült a modern fantasy kulturális körforgásába.

Amikor tehát ma visszanézünk, nem ugyanonnan nézünk, mint egy ezer évvel ezelőtti, különös történetet hallgató ember. Mi már azon a szűrőn keresztül látunk, ami közben történt, és amit eddig fogyasztottunk belőle. Azt valószínűleg el sem tudjuk képzelni, hogy mondjuk egy 14. századi kisfiú mit gondolhatott és képzelhetett el, amikor valaki elmesélte neki a Zöld Lovag történetét…

A Zöld Lovag és a hiányzó szabálykönyv

Sir Gawain and the Green Knight. A 14. századi középangol lovagköltemény szerint karácsonykor egy titokzatos zöld lovag jelenik meg Artúr király udvarában, és különös játékot ajánl: bárki lesújthat rá a fejszéjével, ha egy év és egy nap múlva ő is visszaadhatja ugyanazt az ütést. Gawain vállalja a próbát, lefejezi a lovagot. Ő azonban nem hal meg – a szó hagyományos értelmében legalábbis -, hanem egyszerűen felveszi a saját fejét, emlékezteti az ígéretére, és ellovagol. Egy év múlva Gawain elindul megkeresni őt, hogy teljesítse ígéretét, és hagyja, hogy a lovag is rásújthasson a nyakára. Útközben pedig újabb erkölcsi és lovagi próbák elé kerül. A történet egyszerre szól becsületről, félelemről, kísértésről és arról, mennyit érnek az ember által vallott szabályok akkor, amikor valódi a tét.

A költeményből mindössze egyetlen kézirat maradt fenn. Tolkien E. V. Gordonnal tudományos kiadást készített belőle, hosszú ideig tanította, és később saját modern angol fordítását is elkészítette. A történet tehát közvetlenül is része volt annak a régi irodalmi világnak, amellyel Tolkien filológusként dolgozott.

David Lowery 2021-es The Green Knight című filmje pedig továbbalakította. Ráadásul a modern fatasyhoz szokott szem számára egészen szokatlan módon.

Váratlanul felbukkannak benne óriások, egy levágott fej beszél, egy róka megszólal – ezekkel még talán kibékülünk, noha gyakran a dramaturgia szabályaihoz szokott agyunk számára némileg indokolatlanul történnek különös dolgok. De például hogy a zöld lovag micsoda, honnan származik, milyen kategóriába tartozik és milyen szabályok szerint működik, arra nem siet válaszolni a film, és ezen túl is több ponton hagy kérdéseket a nézőben. A történet többértelműsége is megmarad.

Ez furcsa élményt okozhat, mert a modern fantasy gyakran arra tanít bennünket, hogy a világ jelenségeinek van magyarázata. Ha valami különös történik, feltételezzük, hogy valahol létezik hozzá háttértörténet, szabály vagy rendszer.

A Zöld Lovag viszont megengedi, hogy a néző maga döntse el, hogy hogyan értelmezi, amit lát. Sőt, azt is, hogy a titok egyszerűen titok maradjon.

Talán éppen ez ad egy halvány ízelítőt abból, milyen lehetett egy olyan történeti közeg, amelyben a mítosz egyes részeihez nem tartozott teljes enciklopédia – és annak nyomán kialakult elvárás a néző, hallgató elméjében.

A rögzített világ is mozog

Azt mondtuk, a leírt szöveg az áramlás egy pillanatképét rögzíti – de mondjuk éppen a Gyűrűk Ura világánál ebben is van egy csavar. Középfölde, amely ennyire erősen hozzájárult a részletesen felépített fantasyvilág eszményéhez, maga sem volt soha teljesen rögzítve. Tolkien egész életében átírta. Módosította a nyelveit, történeteit, családfáit, és a világ működéséről alkotott elképzeléseit. Korábbi megoldásokat újragondolt, újabb problémákból új történetek keletkeztek. Még már publikált nyelvi formákat is megváltoztatott későbbi kiadásokban.

Carl Hostetter szerint Tolkien számára a saját nyelveinek végleges állapota nem is volt szükséges cél. A világ, amely kívülről szinte monumentálisan rögzített rendszernek látszik, belülről nézve maga is állandó mozgásban volt.

Ezzel együtt is lehet Tolkienre egyfajta (önmagában is mozgó) csomópontként tekinteni. Olyan pontként az információáramlásban, ahol több, korábban külön futó áramlat találkozik, egymásra hat, majd új formában halad tovább. Tolkien esetében régi mítoszok, nyelvek, középkori szövegek, filológiai kutatások, vallási gondolatok és személyes tapasztalatok futottak össze. Ezekből Középföldén egy sajátos, rendkívül következetesen felépített másodlagos világ jött létre: saját történelemmel, földrajzzal, népekkel, nyelvekkel és egymásra épülő mítoszokkal.

Később már nemcsak Tolkien történetei és szereplői hatottak tovább. Maga ez a világépítési forma is mintává vált: az az elképzelés, hogy egy történet mögött egy nála jóval nagyobb, önállóan is működő világ állhat. Ennek nyomai a későbbi fantasyirodalomban és az irodalom más területein, a szerepjátékokban, majd a videojátékok és más médiumok világépítésében is követhetők.

Ebben az esetben tehát a csomópont nem egyszerűen összegyűjtötte és továbbította a hozzá érkező információkat. Több áramlat találkozásából kialakult benne egy új, felismerhető forma (a világépítés), és később már ez a forma is része lett annak, ami továbbáramlott.

Talán éppen ezért lehet érdekes a csomópont fogalma a Világáramban is. Nem minden csomópont működik ugyanígy: lehet olyan, amelyik inkább megőriz, továbbít vagy felerősít valamit. Más esetekben viszont – mint Tolkiennek ebben a történetében – a találkozó áramlatok olyan új elrendeződést hozhatnak létre, amely maga is újabb áramlások kiindulópontjává válik.

Talán általánosabban is így működnek a csomópontok. Az információ egy időre összesűrűsödik bennük, rendeződik, új kapcsolatokba lép, majd ismét szétágazik. A könyv, a szerző, a mű, a műfaj vagy akár egy egész korszak ilyen pont lehet az áramlásban.

És közben minden egyes állomás csak átmeneti rögzítés. Valamit egy időre formába öntünk, elnevezünk, leírunk, rendszerbe rendezünk. Aztán továbbadjuk – és amint továbbadtuk, már meg is kezdődött a következő változat története.

Források és ajánlott olvasmányok

John Lindow: Old Norse Mythology
Oxford University Press, 2021.
Az óészaki mítoszok szóbeli hagyományáról, változó formáiról és arról, hogyan kerültek át a középkori írott forrásokba.
Oxford Academic – Old Norse Mythology

Suomalaisen Kirjallisuuden Seura / Finnish Literature Society: Kalevala – European Heritage Label
A Kalevala létrejöttéről, Elias Lönnrot gyűjtői és szerkesztői munkájáról, valamint arról, hogyan alakultak a különböző népi énekek egységesebb eposszá.
Finnish Literature Society – Kalevala

J. R. R. Tolkien: Letter to W. H. Auden, 7 June 1955
Tolkien saját beszámolója a finn és walesi nyelv hatásáról, a Kalevaláról, valamint arról, hogyan kapcsolódott össze nála a nyelvalkotás és a történetek létrehozása.
The Tolkien Estate – Letter to W. H. Auden

J. R. R. Tolkien: Letter to Christopher Bretherton, 16 July 1964
Tolkien itt nevezi Kullervo tragédiáját saját legendáriuma egyik korai csírájának, és beszél arról is, hogyan alakult tovább ez a történet The Children of Húrin világában.
The Tolkien Estate – Letter to Christopher Bretherton

Carl F. Hostetter: Tolkien’s Invented Languages
Tolkien kitalált nyelveinek fejlődéséről, egymáshoz való viszonyáról és arról, hogyan kapcsolódtak össze Középfölde történetével, földrajzával és mitológiájával.
The Tolkien Estate – Tolkien’s Invented Languages

Tom Shippey: The Monsters and the Critics and Other Essays
Tolkien Beowulf-kutatásáról és arról a „történelmi mélységről”, amelyben egy történet egy nagyobb, részben kimondatlan múltra utal – és amely később A Gyűrűk Urában is fontos eszközzé vált.
The Tolkien Estate – The Monsters and the Critics

Tom Shippey: Translations and scholarly editions of medieval texts
Tolkien középkori filológiai munkáiról, köztük az E. V. Gordonnal 1925-ben kiadott Sir Gawain and the Green Knightról, valamint Tolkien későbbi fordításáról.
The Tolkien Estate – Translations and scholarly editions

Verlyn Flieger: On Fairy-stories
Tolkien „sub-creation” és „Secondary World” fogalmáról, vagyis arról az elképzelésről, hogy a fantasy alkotója belső következetességgel működő másodlagos világot hozhat létre.
The Tolkien Estate – On Fairy-stories

Edward James: Tolkien, Lewis and the explosion of genre fantasy
In: The Cambridge Companion to Fantasy Literature, Cambridge University Press, 2012.
Tolkien és C. S. Lewis szerepéről a modern fantasy műfajának kialakulásában és széles körű elterjedésében.
Cambridge University Press – Tolkien, Lewis and the explosion of genre fantasy

Amber Dunai: Adapting Ambiguity in David Lowery’s The Green Knight
Adaptation, Oxford University Press, 2022.
A Sir Gawain and the Green Knight többértelműségéről és arról, hogyan vitte tovább ezt David Lowery 2021-es filmadaptációja.
Oxford Academic – Adapting Ambiguity in David Lowery’s The Green Knight

The post Hogyan változtatta meg a Gyűrűk Ura a világnézetünket? first appeared on JAMMER 2.0.

A Gremlins 3 bemutatóját eredetileg 2027-re tervezték, de most úgy áll a helyzet, hogy többet kell várnunk rá: 2028. októberéig. Columbus, az első Gremlins forgatókönyvírója ezúttal rendezőként és producerként tér vissza, Spielberg továbbra is executive producer lesz. Hivatalos történet és szereposztás egyelőre nincs. Azt sem tudjuk tehát, hogy Gizmo pontosan milyen bajba kerül majd 2028-ban.

Azt viszont tudjuk, hogy egyszer már komoly felfordulást okozott Hollywoodban. Olyannyira, hogy részben neki köszönhető egy teljesen új filmes korhatár megszületése.

Egy szőrmók, három szabály

Az eredeti Gremlins első pillantásra (legalábbis ha kicsit hunyorítunk ennél az első pillantásnál) szinte tökéletes családi karácsonyi filmnek látszik. Van benne havas amerikai kisváros, szerethető főhős, különc feltaláló apa, karácsonyi ajándék és természetesen Gizmo, aki úgy néz ki, mintha valaki kifejezetten azzal a céllal tervezte volna, hogy néhány hónappal később minden gyerek szobájában legyen belőle egy plüssfigura.

A használati utasítás ugyan kissé szokatlan. Ne érje erős fény, ne legyen vizes, és bármi történjék, éjfél után ne kapjon enni. És persze nem sokáig sikerül betartani a szabályokat… a békés kisváros pedig hamarosan úgy néz ki, mintha a Muppet Show szereplői átigazoltak volna a horror műfajába.

De ez tényleg gyerekbarát változat – már ahhoz képest, hogy eredetileg milyen film lett volna a Szörnyecskék.

Az eredeti script

Joe Dante visszaemlékezése szerint Spielberg akkoriban egy alacsony költségvetésű horrorfilmet keresett az induló Amblin Entertainment számára. Columbus a Szörnyecskéket saját ötletéből írta, a könyv Spielberg kezébe került, és megtetszett neki. Ekkor még nagyon nem úgy nézett ki a sztori, mint egy játékfigurák eladására optimalizált családi film.

Columbus évekkel később elmesélte, hogy az eredeti forgatókönyvben a szörnyecskék megölték volna Billy kutyáját, az anyját lefejezik, Billy pedig meglátja a fejét legurulni a lépcsőn. És a végén Gizmo maga alakult volna Stripe-pá, a szörnyek vezérévé.

Szóval ehhez képest a végleges film már igazán barátságosnak mondható. Még akkor is, ha időnként szörny kerül a turmixgépbe vagy a mikrohullámú sütőbe.

A könyv fejlesztése során Spielberg vetette fel, hogy mi lenne, ha Gizmo megmaradna Billy szerethető társának, Stripe pedig külön lény lenne. Apró forgatókönyvi változtatásnak tűnik, de valószínűleg az egész Szörnyecskék egyik legfontosabb döntése volt. Gizmo ugyanis ettől lett több egyszerű előjátéknál a szörnyek megjelenéséhez. A film ugyanazon lénytípus két végletét mutathatta meg: a mogwai lehet valami, amit ösztönösen meg akarunk ölelni – és ugyanebből a lényből születhet valami, ami késsel üldöz minket a konyhában.

A cukiság és a szörnyeteg között néha csak egy késő esti nassolás a különbség.

Csakhogy ezt gyerekek is nézték

1984-ben az amerikai mozifilmek korhatárrendszerében volt egy kisebb probléma. Nem létezett PG-13. Volt G, PG és R. A PG nagyjából azt jelentette, hogy bizonyos tartalmak miatt ajánlott a szülői felügyelet, az R esetében viszont a 17 év alatti nézők csak felnőtt kíséretében nézhették a moziban. A kettő között semmi.

Ez addig működött, amíg meg nem jelent néhány olyan film, amely nyilvánvalóan nem volt R kategóriás felnőttfilm, de egyre nehezebb volt azt is állítani róluk, hogy problémamentesen megfelelnek a PG-nek.

1984 tavaszán és nyarán pedig rögtön két ilyen film érkezett, és mindkettőn ott volt Steven Spielberg neve. Az első az Indiana Jones és a végzet temploma volt – az a film, amelyben többek között bogarakat és hűtött majomagyvelőt esznek, gyerekeket dolgoztatnak egy föld alatti bányában, és egy ember mellkasából puszta kézzel kitépik a még dobogó szívét.

PG.

Néhány héttel később jött a Szörnyecskék.

Szintén PG.

Muppet Show mikrohullámú sütővel

A Gremlins körüli probléma ráadásul nemcsak az volt, hogy erőszakos, hanem az is, hogy milyen filmben volt erőszakos. A néző kapott egy Steven Spielberg nevével reklámozott karácsonyi filmet, egy elképesztően aranyos főszereplőt és egy csomó vicces kis lényt… aztán Billy anyja elkezdte különféle háztartási készülékekkel lemészárolni őket. És akkor még nem beszéltünk Kate karácsonyi történetéről, hogy az apja Mikulásnak öltözve megpróbált lemászni a kéményen, beszorult, meghalt, és csak napokkal később találták meg.

Roger Ebert, az USA egyik legismertebb filmkritikusa már a film 1984-es bemutatásakor külön kitért arra, hogy a Szörnyecskék néhány jelenete meglepően kemény egy olyan filmhez képest, amelyre gyerekek tömegeit vitték el.

A vita gyorsan túlnőtt magán a filmen, amben segített az Indiana Jones kaland is. Mit kell csinálni egy olyan filmmel, amely túl durva a PG-hez, de túl enyhe az R-hez?

Spielberg felhívta Jack Valentit

A PG-13 létrejöttének történetéből az évtizedek alatt számtalan leegyszerűsített változat született, de a korabeli beszámolók alapján a Gremlins és az Indiana Jones és a végzet temploma valóban központi szerepet játszott benne. 1984 júniusában már nyilvánosan arról folyt a vita, szükség lenne-e egy új kategóriára a PG és az R között. A Washington Post június 22-i tudósítása külön kiemelte Spielberget, akinek rendezőként A végzet templomához, executive producerként pedig a Szörnyecskékhez volt köze.

Spielberg később úgy emlékezett vissza, hogy a két film miatt kapott kritikák után felhívta Jack Valentit, az amerikai filmkorhatár-rendszert működtető MPAA vezetőjét azzal, hogy valami kellene a PG és az R közé. Szerinte PG-13 vagy PG-14. Valenti végül az előbbit választotta, és az új kategória 1984. július 1-jén életbe is lépett.

Az egész történet egyik legjobb részlete pedig az időzítés. A Szörnyecskék június 8-án már bekerült az amerikai mozikba, vagyis mire Hollywood megoldotta a problémát, addigra már PG besorolással futott, és azon nem is lehetett változtatni.

A Gremlins tehát részben segített létrehozni egy korhatárt, amelyet ő maga soha nem kaphatott meg. Az első PG-13-as film, amely ténylegesen eljutott a mozikba, az 1984 augusztusában bemutatott Red Dawn lett.

Gizmóék addigra már elvégezték a munkájukat.

A második rész rátett még egy lapáttal

Egy sikeres hollywoodi film után általában hamar készül folytatás is, a Szörnyecskék esetében ez hat évig tartott. (Még mindig jobb, mint az Űrgolyhók esete.) Joe Dante rendező ugyanis nem különösebben lelkesedett azért, hogy egyszerűen újra elmeséljék ugyanazt a történetet. Amikor végül visszatért, olyan fokú alkotói szabadságot kapott, amellyel ritkán találkozni egy nagy stúdiónál, különösen ha folytatásról van szó.

Az eredmény az 1990-es Gremlins 2: The New Batch. Ha az első film a horror és a karácsonyi családi vígjáték különös keveréke volt, a második már szinte alig kontrollált káosz. A szörnyek között most már van intelligens, denevérszerű, pókszerű, elektromos, női, és gyakorlatilag mindenféle, ami az íróknak eszükbe juthatott.

A film közben saját elődjét is folyamatosan kineveti. Még a mogwaik híres szabályait is. Mert ugye mit is jelent pontosan az, hogy éjfél után nem szabad etetni őket? Mikor lehet újra? Mi történik egy repülőgépen, amely átlép egy időzónát? És mi van, ha a mogwai lenyel valamit, ami korábban ragadt a fogai közé? És így tovább.

Sőt egy ponton a szörnyek még magát a filmet is látszólag tönkreteszik a vetítőben.

Aztán egy ideig semmi…

A mozisorozat ugyan 1990 után hosszú időre megállt, de a Szörnyecskék világa az utóbbi években újra elkezdett visszaszivárogni a köztudatba. 2023-ban mutatták be a Gremlins: Secrets of the Mogwai című animációs sorozatot. Ez nem a mozifilmek folytatása, hanem előzménytörténet: az 1920-as években, Sanghajban játszódik, és a fiatal Sam Wing – vagyis az első film idős kínai bolttulajdonosának – első találkozását meséli el Gizmóval.

A sorozat aztán második évadot is kapott Gremlins: The Wild Batch címen, amelyben a történet már San Franciscóba és az amerikai Nyugatra jutott. Joe Dante tanácsadó producerként kapcsolódott a produkcióhoz.

Vagyis mire a harmadik mozifilmet hivatalosan bejelentették, Gizmo valójában már visszatért, csak rajzfilmfiguraként.

Mit hoz 2028?

A Szörnyecskék ma már maga is annak a nyolcvanas évekbeli popkultúrának a része, amelyből Hollywood rendszeresen próbál újabb filmeket, sorozatokat és franchise-okat előásni. (Stranger Things.)

Gizmo tökéletesen alkalmas erre. Még mindig felismerhető, még mindig aranyos, plüssként továbbra is eladható. A három szabályra pedig valószínűleg akkor is emlékszik az ember, ha húsz éve nem látta a filmet.

Éppen ezért nagyon könnyű lenne olyan Gremlins 3-at készíteni, amely másfél-két órán keresztül azt mutatja, mennyire szeretjük az első Gremlinst… de erre építeni azért kockázatos lenne. Az első film azért vált érdekessé és kultikussá, mert egyszer csak berakott egy szörnyet a mikrohullámú sütőbe. A második pedig azért, mert gyakorlatilag szétszedte az elsőt, ahelyett, hogy reprodukálta volna.

Mit csináljon a harmadik?

Chris Columbus korábban arról beszélt, hogy Spielberggel több lehetséges forgatókönyvön dolgoztak, de nem akartak kizárólag azért új Szörnyecskék-filmet készíteni, mert ennek a névnek még mindig van kereskedelmi értéke. Ez biztató hozzáállás. Valószínűleg nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy sikerül-e újra szépnek és cukinak ábrázolni Gizmót. (Az eddigi hírek alapján alapvetően praktikus effektekben gondolkodnak az alkotók, vagyis CGI helyett bábokkal keltenék életre a lényeket, aminek örülünk. Biztos cuki lesz.) Hanem hogy tudnak-e valami olyasmit csinálni vele, amit egyáltalán nem várnánk tőle.

The post A horror is lehet cuki – Visszatérnek a Szörnyecskék first appeared on JAMMER 2.0.

A világhírű detektív a svájci Reichenbach-vízesésnél csapott össze nemezisével, Moriarty professzorral. A két férfi a mélybe zuhant, és egyikük sem került elő élve. A történet végén Dr. Watson, Holmes hűséges barátja és krónikása búcsút vett tőle.

A valóságban eközben annyi történt, hogy Sir Conan Doyle le akarta zárni a detektív kalandjait, mert más történetekkel szeretett volna foglalkozni. Sherlock Holmes azonban addigra túlságosan népszerűvé vált ahhoz, hogy az olvasók egyszerűen elfogadják az elvesztését. A közönség tiltakozott, a kiadók pedig továbbra is szerettek volna új Holmes-történeteket. Doyle végül engedett: tíz évvel később, 1903-ban Az üres ház című novellában visszahozta a detektívet, és megmagyarázta, hogyan élhette túl a végzetesnek hitt találkozást.

Ez már önmagában két szálon futó történet – egy szál a valóságban, egy a képzeletben -, és egészen szoros a kapcsolat a két szál között. De azért gondoljunk csak bele egy kicsit jobban, mi történt! Egy író kitalált egy nyomozót, akinek a történeteit annyira megszerették az olvasók, hogy már a saját alkotója sem tudott megszabadulni tőle. Sherlock Holmes kilépett az egyes novellák kereteiből, és önálló életre kelt a közönség képzeletében, önálló (bár az írótól ekkor még nem független) jelenséggé vált.

És ez a jelenség azóta is köszöni szépen, jól van. Sorra készülnek a feldolgozások, újabb és újabb történetek készülnek, bővül a környezete és az ismeretségi köre (van már sorozat az ifjú Sherlockról, de még húgáról, Enola Holmes-ról is születnek filmek).

Sőt, ha már a haláláról esett szó: a Sky 2026 májusában jelentette be, hogy 2027-ben érkezik a hatrészes The Death of Sherlock Holmes sorozat, Rafe Spall főszereplésével. A sztori szerint egy svájci asszony és kisfia egy alig élő, emlékezetét vesztett angol férfit talál egy jeges hegyi patakban. Amikor a faluban gyilkosság történik, az idegen különös következtetési képességei révén ismét nyomozni kezd. Miközben egy másik ember sorsát próbálja tisztázni, lassanként saját múltjának rejtélyével is szembesül.

A sorozat Conan Doyle történeteinek egyik üresen maradt időszakát dolgozza fel. Holmes ugyanis a történet belső időrendje szerint 1891-ben tűnt el, és 1894-ben tért vissza. A két esemény között eltelt három évről csak keveset tudunk.

Egyébként már az eredeti novellában sem látta senki Holmes halálát: Watson a helyszínen talált nyomok alapján következtetett arra, hogy barátja Moriartyval együtt a vízesésbe zuhant. Doyle később éppen ezt a körülményt használta fel a detektív visszatérésének megmagyarázására.

A készülő sorozat tehát nemcsak újabb feldolgozása egy régi történetnek. Egy több mint 130 éves irodalmi rejtélyből készít újabb nyomozást.

De hogyan vált Sherlock Holmes ennyire népszerűvé? Mi volt olyan különleges benne, hogy az olvasók nem akarták elengedni, és a történetei még ma is újabb történeteket szülnek?

Ehhez előbb vissza kell mennünk abba a világba, amelyben a detektív megszületett.

A valódi nyomozók világa

Annak is története van, hogyan lett épp egy nyomozó népszerű novellák főhőse.

A 19. században nagyot változott a világ. Persze előtte is és azóta is, de mintha a változás ekkor kezdett volna léptéket váltani. (Néhány ilyen nagyobb változásról, mint például a közlekedési infrastruktúra világméretű hálózattá fejlődéséről vagy az időmérés globális egyeztetéséről írtunk korábban.) Ebben a században egyebek mellett a nagyvárosok is látványos növekedésnek indultak, a modern rendőrségi intézmények nagyot fejlődtek, és – elsősorban a sajtónak köszönhetően – kezdett megnőni a bűnügyek iránti közérdeklődés. Mindezeknek hatása lett abban, hogy a nyomozók szerepe kezdett megváltozni. A törvények betartatása, a bűnöző elfogása és felelősségre vonása továbbra is fontos volt a társadalom számára, de emellett egyre nagyobb jelentőséget kapott az is, hogy legyenek olyan képzett és értelmes szakemberek, akik képesek feltárni, hogy pontosan mi történt, ki vett részt benne, és milyen bizonyítékok támasztják alá a feltételezéseket.

E történet egyik különös szereplője Eugène-François Vidocq volt. Vidocq élete több kalandregényre elegendő alapanyagot biztosított: párbajozott, verekedett, belépett a hadseregbe, de nem volt mintakatona, úgyhogy megszökött a hadbíróság elől, de még így is kis híján guillotine alatt végezte, tevékenykedett útonállóként, csempészként, hamisítóként, többször volt börtönben, többször megszökött… és így tovább. Még kalózkodott is. Bűnözői múltja után azonban a francia bűnüldözés szolgálatába állt. A gyakorlati tapasztalata megvolt hozzá. Ő alapította meg és vezette a Brigade de Sûreté-t, a civilruhás nyomozóegységet. A bűnözők világáról szerzett ismereteit, informátorait és az álruhás nyomozást is felhasználta a munkájában. A nevéhez kötik többek között a rendőrségi személyi nyilvántartások fejlesztését, a ballisztika korai rendőrségi alkalmazását és a láb- és cipőnyomokról készített gipszlenyomatok használatát. Amit még a CSI: A helyszínelők is használtak. (Például: CSI S06E04.)

Ja, és magánnyomozást is vállalt.

1828–1829-ben megjelent, irodalmi közreműködéssel készült emlékiratai nagy sikert arattak. Vidocq élettörténete és nyomozói alakja több későbbi irodalmi szereplőre is hatott. Vidocq közvetlen barátságot ápolt Balzac-kal, az ő alakja szolgált mintául az Emberi színjáték Vautrinjának, és Émile Gaboriau Lecoq nevű detektívjének. De Poe novelláiban is felfedezhető az emlékiratai hatása. Később pedig filmek is készültek róla, a leghíresebbet Pitof rendezte és Gerard Depardieu játszotta a címszerepet.

A valódi nyomozók módszerei és történetei így bekerültek az irodalomba. A szerzők azonban nem egyszerűen megörökítették a rendőrségi munkát, hanem olyan elemeit emelték ki, amelyekből önálló történeteket lehetett építeni.

1841-ben Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellájában már maga a következtetés folyamata került a középpontba. A történet főszereplője, C. Auguste Dupin olyan rejtélyt old meg, amellyel a rendőrség nem boldogul. Poe novellája a modern detektívtörténet egyik alapművévé vált.

A következő évtizedekben más szerzők is továbbfejlesztették a műfajt, majd 1887-ben megjelent Sherlock Holmes.

Conan Doyle nemcsak a korábbi detektívtörténetekből merített. Holmes megfigyelési és következtetési módszerét részben egykori orvostanára, Joseph Bell inspirálta, aki apró külső jelekből próbált következtetni az emberek foglalkozására, életmódjára és más jellemzőire. Az irodalomban így találkozott a valódi nyomozók tapasztalata, a korabeli tudományos gondolkodás és az írói képzelet.

És megszületett egy különösen érdekes történetmesélési forma. Egy bűncselekmény után csak elszórt információk maradnak. A nyomozó ezekből próbálja rekonstruálni azt, hogy mi történt. A részletek kezdetben összefüggéstelennek tűnnek, majd a megfigyelések és következtetések révén lassan kirajzolódik belőlük egy történet. Az olvasó pedig nemcsak azt figyelheti, hogy mi történik a szereplőkkel, hanem azt is, hogyan jutnak el a rendelkezésükre álló információktól a megfejtésig.

Ez a kulturális átalakulás a valódi nyomozásra is hatással volt.

Amikor a kitalált nyomozó a valódi rendőrségnek ad ötleteket

1910-ben Edmond Locard francia kriminalista létrehozta a lyoni rendőrség kriminalisztikai laboratóriumát. Locard a bűncselekmények helyszínén megmaradó apró anyagmaradványok vizsgálatának egyik úttörője volt. A módszereihez azonban nemcsak a korabeli tudomány szolgáltatott inspirációt.

1924-ben megjelent Policiers de roman et policiers de laboratoire című könyvében valódi és kitalált nyomozók módszereit vetette össze. Különösen nagyra értékelte Sherlock Holmest, aki különféle tudományos ismereteket kapcsolt össze a bűncselekmények felderítése érdekében. Locard maga is elismerte, hogy a lyoni laboratórium porvizsgálati munkáját – Hans Gross kriminalisztikai írásai mellett – Conan Doyle történetei is inspirálták.

Vagyis a valóságban kialakult nyomozási módszerek bekerültek az irodalomba, ahol az írói képzelet új formában kapcsolta össze őket. Az irodalomban megjelenő ötletek pedig visszakerültek a valódi szakemberek gondolkodásába. A Holmes-ról szóló történetek képesek voltak új nézőpontokat adni azoknak, akik a valóságban foglalkoztak bűnüldözéssel.

Ez már önmagában érdekes információáramlási folyamat. Ám miközben a tudomány és az irodalom egymásra hatott, a nyomozás egy másik átalakuláson is keresztülment: népszerű szórakozássá vált.

A nyomozásból tömegszórakozás lesz

Miért éppen a nyomozás? Miért nem valamelyik másik szakmából született ennyire népszerű irodalmi műfaj? A tanár, a bányamérnök, az expedícióvezető is legalább ilyen izgalmas szakmák lehettek. Vagy a távírász. Az orvos életeket mentett, a mérnök csodálatos dolgokat épített, az újságíró tényeket kutatott fel és juttatott el az olvasókhoz…

A válasz egyik része valószínűleg a nyomozás természetében rejlik. Egy rejtélyes esemény, aminek nem ismerjük az okait. Első pillantásra összefüggéstelennek tűnő információk. Fokozatosan feltáruló kapcsolatok. Végül egy magyarázat, amely értelmet ad a történteknek. Ez önmagában is alkalmas arra, hogy fenntartsa az érdeklődésünket. A bűncselekmények pedig további tétet adnak a történetnek: nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt, hanem arra is, hogy sikerül-e megtalálni a felelőst.

De a nyomozás népszerűségének kialakulásához ennél azért többre volt szükség. A 19. században a modern rendőrség fejlődése, a városiasodás, a tömegsajtó és a könyvkiadás együttesen alakította át a bűnüldözés társadalmi szerepét.

Haia Shpayer-Makov történész a brit nyomozók sajtóbeli ábrázolását vizsgálva bemutatta, hogyan változott meg a detektívek megítélése a 19. század közepétől az első világháborúig. A titkos módszerekkel dolgozó rendőrökkel szembeni kezdeti bizalmatlanság mellett fokozatosan kialakult a nyomozó mint közismert, már-már hősként bemutatott képe. Ebben pedig a sajtónak meghatározó szerepe volt. A valós bűnügyekről szóló hírek és a kitalált detektívtörténetek egymást erősítve növelték a nyomozás iránti érdeklődést.

A fejlődő sajtópiac közben újabb lehetőségeket teremtett a történetek terjesztésére. A visszatérő detektívfigurákból rendszeresen fogyasztható kulturális termék lett: minden újabb bűnügy újabb történetet kínált, miközben a közönség már ismerte és várta a főszereplőt.

Sherlock Holmes 1891-től megjelenő, önállóan is olvasható Strand Magazine-novellái különösen jól mutatják ennek a modellnek a működését. A detektív történeteinek kereskedelmi sikere az írót és a lapkiadót is további folytatások készítésére ösztönözte.

És innen már könnyebben megérthetjük, hogyan történhetett meg az, amivel cikkünket kezdtük. Conan Doyle nem egyszerűen egy regényhőst ölt meg (vagy próbált eltenni láb alól). Egy olyan kulturális szereplő történetét próbálta lezárni, akinek már kialakult a saját közönsége, és akinek újabb kalandjaihoz gazdasági érdekek is kapcsolódtak. A közönség, a könyvkiadás és a történetmesélés egymásra ható folyamatai olyan népszerűvé tették Holmes alakját, hogy a történetek már nem kizárólag az író eredeti tervei szerint alakultak.

A detektív pedig hamarosan kilépett a könyvek lapjairól is.

A nyomozó meghódítja a képernyőt

A mozgókép új lehetőségeket kínált a nyomozás bemutatására. A nézők már nemcsak olvashattak a nyomokról és a következtetésekről, hanem maguk is megfigyelhették a helyszíneket, a szereplők viselkedését és vallomásait, és a különböző bizonyítékokat. Sherlock Holmes számos filmes és televíziós feldolgozást ért meg, és a karakter népszerűsége az újabb nemzedékekben is fennmaradt. Eljátszotta Roger Moore, Ian McKellen, Christopher Lee is. Egy felmérés alapján a nézők Jeremy Brettet tartják a legjobbnak (a képen a bal alsó sarokban), aki 42 Holmes-történetben alakította a legendás nyomozót.

Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes című filmje Robert Downey Jr. főszereplésével az akciófilmek világához közelítette a detektívtörténetet. A BBC 2010-ben indult Sherlock sorozata pedig Benedict Cumberbatch főszereplésével a modern Londonba helyezte Holmest, ahol a nyomozásban már a digitális technológia is szerepet kapott.

De a nyomozás története természetesen nem korlátozódik Holmes kalandjaira. A filmipar számos híres nyomozót termelt ki magából, eredeti ötletekkel és csavarokkal, és újrahúzott, jól bevált korábbi megoldásokkal.

A Columbo például különös fordulatot vitt a klasszikus detektívtörténetbe: az epizódok jelentős részében már az elején megtudjuk, ki követte el a gyilkosságot. A rejtély így nem az, hogy ki a tettes, hanem az, hogy a nyomozó hogyan fogja leleplezni. A néző több információval rendelkezik, mint a főszereplő, és azt figyeli, hogyan jut el Columbo is ugyanahhoz a tudáshoz.

A 2000-ben indult CSI: A helyszínelők más irányból közelített a nyomozáshoz. A sorozat a tudományos bűnüldözés eszközeit állította a középpontba: az apró anyagmaradványok, a DNS és a laboratóriumi vizsgálatok segítségével a legjelentéktelenebbnek látszó részletek is fontos információkká válhattak.

Ez azért egy szép láncolat. Vidocq tapasztalatai megjelentek az irodalomban, Poe továbbformálta a detektívtörténetet, Conan Doyle Sherlock Holmesában pedig a korábbi irodalmi hagyomány a kor tudományos gondolkodásával találkozott. Holmes módszerei később Locard kriminalisztikai gondolkodására is hatottak. A modern kriminalisztika persze számtalan más forrásból fejlődött tovább, de ebben az információáramlásban tényleg kirajzolódik egy út Vidocq világától egészen a CSI képernyőn látott laboratóriumaiig.

A nyomozós elemek közben más műfajokban is megjelentek. Indiana Jones például nem detektív, de Az utolsó kereszteslovag című filmben történelmi dokumentumokból és tárgyi nyomokból próbálja megtalálni a Szent Grált. A nyomozás itt nem bűncselekmény felderítésére, hanem a múlt egy rejtélyének megfejtésére irányul.

Dr. House diagnózist próbál felállítani jelekből, tünetekből, ellentmondásokból, következtetésekből. Ráadásul David Shore tudatosan Sherlock Holmesból indult ki House figurájánál. (Ez egy különösen szép „áramkör”: Conan Doyle Holmest részben Joseph Bell orvos megfigyelési módszereiről mintázta, majd egy évszázaddal később David Shore, a Dr. House írója tudatosan merített Holmes alakjából.)

Az információk megszerzésére és összekapcsolására épülő történetmesélés tehát jóval túlterjedt a hagyományos krimi keretein.

És a képernyőn látott nyomozás idővel újabb kapcsolatokat alakított ki a valósággal is.

A CSI népszerűsége nyomán például felmerült, hogy a sorozat nézői a valódi bírósági eljárásokban is olyan tudományos bizonyítékokat várhatnak el, amilyenekkel a televízióban találkoznak. Aki ismeri a sorozatot, ismeri a jelenséget is. Egy ATM biztonsági kamerája előtt elhúzó kocsi szélvédőjén tükröződő járókelő napszemüvegében tükröződő autó rendszámának megállapítása a valóságban nem annyira lehetséges, a legjobban feltrénelt AI sem képes kitalálni egy olyan rendszámot, amelyet a kamera eleve technikailag nem rögzíthetett.

Az úgynevezett „CSI-hatást” amerikai kutatók is vizsgálták. Egy 2006-os, 1027 esküdtszéki részvételre behívott személy bevonásával végzett kutatás ugyan jelentős elvárásokat talált a tudományos bizonyítékok iránt, de nem mutatott ki egyértelmű kapcsolatot ezek és a konkrét bűnügyi sorozatok nézése között. A szerzők szerint a jelenség hátterében a technológiai és kulturális környezet általánosabb változásai is állhatnak.

Vagyis ismét ugyanazzal a kérdéssel találkozunk: hogyan hatnak egymásra a valóságban kialakuló módszerek és a róluk szóló kulturális alkotások?

Eközben azonban történt egy másik fontos változás is. Megjelent az igény arra, hogy a közönség maga is felcsapjon nyomozónak. Na nem feltétlenül igazából, de játékból mindenképpen.

Amikor a történetből játék lesz

A klasszikus detektívtörténeteknek már eleve volt egy játékos tulajdonságuk. Az író elhelyezte a nyomokat, az olvasó pedig megpróbálhatta a detektívvel együtt, vagy előtte megfejteni a rejtélyt. A 20. század első felében a rejtvényszerű detektívregényekben különösen fontossá vált az az elv, hogy az olvasónak is rendelkezésére kell állnia a megoldáshoz szükséges információknak. A történet végén így nemcsak megtudhattuk, mi történt, hanem azt is ellenőrizhettük, helyesen következtettünk-e.

Innen már csak egy lépés volt, hogy valaki a rejtélyek megfejtését részben átengedje magának az olvasónak.

1936-ban Dennis Wheatley és J. G. Links Murder Off Miami címmel különös kiadványt jelentetett meg. A könyv egy kitalált gyilkossági ügy nyomozati aktáját tartalmazta: tanúvallomásokat, fényképeket, leveleket, sőt még hajszálakat és más tárgyi bizonyítékokat is. Az olvasó feladata az volt, hogy ezekből az információkból maga oldja meg az ügyet. A megfejtést egy lezárt részben helyezték el, amelyet csak a nyomozás befejezése után szabadott felnyitni. A kiadványból több mint 80 ezer példányt adtak el Nagy-Britanniában, és a műfaj azóta is él.

Néhány évvel később, 1949-ben megjelent a Cluedo, amely a nyomozást a társasjátékok világába is eljuttatta.

Anthony Pratt, a játék kitalálója zenészként korábban olyan társasági eseményeken is dolgozott, ahol a vendégek eljátszott gyilkossági rejtélyekben vettek részt. Ezt az élményt alakította át olyan táblás játékká, amelyben a résztvevőknek ki kell deríteniük, ki, hol és milyen fegyverrel követte el a gyilkosságot. A Cluedóban a nyomozás összetett tevékenységéből elsősorban az információk megszerzése és a lehetőségek kizárása maradt meg. De a játékosok nem egyszerűen egy feladatlapot oldanak meg. Az információk megoszlanak közöttük, és egymással kapcsolatba lépve kell megszerezniük a megfejtéshez szükséges ismereteket.

A játéktervezők később a nyomozás más elemeit is játékmechanikává alakították. Az 1980-as évek elején megjelent Sherlock Holmes Consulting Detective játékban már egy egész városban kereshetünk nyomokat. Térképet, újságokat és címjegyzéket használunk, tanúkat keresünk fel, és magunk döntjük el, merre folytassuk a nyomozást. Az információkat itt már nemcsak értelmezni kell, hanem aktívan meg is kell keresni.

(Akit bővebben érdekel a nyomozós társasjátékok története, annak a Mindclash Games blogbejegyzését ajánljuk.)

A videojátékok pedig még tovább bővítették a lehetőségeket.

A 2018-as Return of the Obra Dinn például egy legénység nélkül előkerült hajó történetének rekonstruálását bízza a játékosra. Nem pusztán egyetlen bűnöst kell megtalálnunk, hanem az utasok és a legénység sorsát kell megállapítanunk a rendelkezésünkre álló információk alapján.

A 2019-es Outer Wilds pedig már egy sci-fi kalandjáték, amelyben egy időhurokba került naprendszer rejtélyeit tárjuk fel. A játékos számára a legfontosabb előrelépést nem egy újabb fegyver vagy felszerelés megszerzése jelenti, hanem az a tudás, amelyet a korábbi felfedezéseiből magával visz.

A nyomozás mára számtalan különböző játékformában jelenik meg: találkozhatunk vele rejtvényújságokban, társasjátékokban, videojátékokban, szabadulószobákban és élő szerepjátékokban is. Az egyes játékok eltérő élményt kínálnak, de valami közös bennük: olyan információs rendszert hoznak létre, amelyben a játékosoknak kell felismerniük az összefüggéseket.

És ezzel elérkeztünk egy különösen érdekes kérdéshez. Mi történik az emberrel, amikor nemcsak megfigyeli a nyomozást, hanem maga is részt vesz benne?

Mit tanulunk a játékból?

Hegedűs Robin játéktervező és -fejlesztő 2025-ben megjelent A Nagy Játék – avagy a társasjátékok társadalmi meghatározottságáról című tanulmányában a játékok és az őket létrehozó társadalmak közötti összefüggéseket vizsgálja. A tanulmány szerint a különböző korszakok és kultúrák gondolkodási mintái a játékokban is megjelenhetnek. A játéktervezők a saját környezetükből merítenek, a létrejövő játékok pedig különböző értékeket, viselkedési formákat és társadalmi kapcsolatokat állíthatnak a középpontba.

Hegedűs Robin azt írja, a játékok szabályai és működése nem független attól a társadalomtól, amelyben népszerűvé válnak. A sakk és a go eltérő világ- és emberképet közvetíthet, a hidegháború idején a sakk a politikai rendszerek szimbolikus versenyterévé vált, a pókerben a kockázatvállaló, konkurenseit figyelő kapitalista vállalkozó logikája ismerhető fel, a modern kooperatív játékok terjedése pedig akár a csapatmunka felértékelődésével is párhuzamba állítható. Még az egyedül játszható társasjátékok gyors terjedését is lehet úgy értelmezni, mint a társadalmi atomizálódás egyik lenyomatát.

A nyomozós játékokban is megfigyelhetjük, mennyire eltérő módokon lehet ugyanazt a tevékenységet szabályokká alakítani. A Cluedóban a játékosok egymással versenyeznek a megoldás megtalálásáért. A Sherlock Holmes Consulting Detective viszont közösen is játszható: a résztvevők megoszthatják egymással a megfigyeléseiket és a következtetéseiket. A különböző játékmenet másfajta viselkedést és gondolkodást is igényel. Az egyik játékban arra kell figyelnünk, milyen információkat tudunk megszerezni a többiektől, a másikban arra is, hogyan tudjuk a saját ismereteinket megosztani, és miként kapcsolhatjuk össze a különböző játékosok gondolatait.

Itt azonban érdemes különbséget tennünk a játék tematikája és működési mechanizmusa között. Mindkettő hatással lehet a játékosra, de különféleképpen. A tematika ismereteket adhat és taníthat: egy történelmi környezetben játszódó nyomozós játék során például sokat megtanulhatunk egy korszakról, egy városról vagy a korabeli bűnüldözésről. A játék mechanikája ezzel szemben viselkedési, gondolkodási gyakorlat – és mint ilyen, bizonyos készségek, képességek használatára készteti a játékosokat. Amit a játékban tennünk kell a célok eléréséhez, azt gyakoroltatja, tanítja a mechanika. Ha információkat kell rendszerezni, következtetéseket levonni, különböző lehetőségeket mérlegelni, úgy ezeket a műveleteket a játék során folyamatosan gyakoroljuk. Ha az együttműködés vezet sikerhez a játékban, az ehhez szükséges kompetenciák javulhatnak.

A játékban fejlesztett képességek elvileg az élet más területein is alkalmazhatóak… de azért nem ennyire fekete-fehér a dolog. Lehetünk jobb problémamegoldók az életben, ha megtanulunk ügyesen nyomozni egy társasjátékban, de ez nem megy automatikusan. A társasjátékok tanulási és kognitív hatásait vizsgáló kutatások több területen találtak kedvező eredményeket, de a hatás a játék típusától, a vizsgált készségtől és a résztvevőktől is függ.

Az biztos, hogy lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk, milyen következményekkel járhatnak a saját döntéseink, milyen könnyű félreértelmezni egy információt, vagy milyen sokat számíthat, ha mások is hozzáteszik a saját megfigyeléseiket a közös gondolkodáshoz. A játék során újraalkotjuk a nyomozást, miközben a résztvevők egymásra ható döntéseiből egy olyan történet bontakozhat ki, amelyet már nem kizárólag az író vagy a játéktervező irányít. A játékosok maguk is részeseivé válnak az információáramlásnak.

És amikor már nem játszunk?

A nyomozás azonban nem ér véget, amikor becsukjuk a könyvet, kikapcsoljuk a televíziót vagy visszatesszük a társasjátékot a dobozába. A mai világban folyamatosan olyan információkkal találkozunk, amelyeknek nem ismerjük a teljes hátterét. Egy videó, amelyről nem tudjuk, hol készült. Egy hír, amelynek különböző forrásai egymásnak ellentmondó állításokat tartalmaznak. Egy ismeretlen eredetű fénykép, amelyet valaki bizonyítékként használ fel egy történet alátámasztására. Ilyen helyzetekben magunk is nyomozni kezdhetünk. Megpróbáljuk felkutatni az eredeti forrásokat, összevetjük a rendelkezésünkre álló információkat, ellenőrizzük a részleteket, és ezek alapján igyekszünk rekonstruálni, mi történhetett valójában.

Hasonló módszereket alkalmaznak a nyilvánosan hozzáférhető információkra épülő, úgynevezett nyílt forrású vizsgálatokban is. A Bellingcat független nyomozókollektíva nyilvánosan hozzáférhető digitális információkból – például fotókból, videókból, műholdképekből és adatbázisokból – próbál eseményeket rekonstruálni és állításokat ellenőrizni, miközben a módszereit is nyilvánossá teszi. Egy 2014-es útmutatójuk részletesen bemutatja, hogyan lehet egy interneten megjelent videó helyszínét az épületek, az utak és más látható tereptárgyak alapján azonosítani. Hasonló megfigyelési és következtetési készségekre épül a GeoGuessr játék is, amelyben Street View-képek apró részleteiből kell azonosítani a helyszínt – a 2026-os világbajnokságot a magyar Debre Szabolcs Attila nyerte meg Berlinben.

Ezek a módszerek természetesen nem csak a detektívregényekből vagy a társasjátékokból születtek. Az információk összegyűjtése, értelmezése és az azokból való következtetés jóval régebbi, általános emberi tevékenység. Valószínűleg abból fakad, hogy születésünkkel nem kaptuk meg automatikusan a világ (és saját magunk) működésének kézikönyvét, így kénytelenek vagyunk megfigyelésekből, mások megfigyeléseiből, próbálkozásokból, kommunikációval és következtetésekkel megérteni azt, amik vagyunk és ami bennünket körülvesz. Ez az alapvető igény bennünk viszont valószínűleg jóval régebbi, mint a nyomozás mint szakma vagy kulturális műfaj.

A nyomozás kulturális története azonban különösen érdekessé teszi ezt a kapcsolatot. A valóságban létező tevékenységből regények, filmek és játékok születtek, amelyek közismertté tették a nyomozó alakját, és újabb formákban mutatták be a világ megismerésének ezt a sajátos módját. A nyomozás így nemcsak egy szakma maradt, hanem olyan kulturális szereppé vált, amelybe egy történet vagy játék segítségével bárki belehelyezkedhet.

És ennek van egy fontos következménye. Amikor nyomozós játékot játszunk, rendszerint tudjuk, hogy a rejtélynek van megoldása. A játéktervező ismeri az igazságot, és úgy alakítja ki a szabályokat és a rendelkezésünkre álló információkat, hogy legyen lehetőségünk eljutni hozzá. (Egy igazán jó Twin Peaks játék mondjuk megtörhetné ezt a szokást, lehetne olyan rejtély, aminek nincs egyértelmű megfejtése…)

A valóság azonban sajnos nem így működik. Előfordulhat, hogy fontos információk hiányoznak és el is veszhetnek. Vagy átalakulhatnak, felismerhetetlenné, elérhetetlenné válhatnak. Egy tanú tévedhet, egy bizonyíték félrevezető lehet, vagy több különböző magyarázat is összeegyeztethető lehet a rendelkezésünkre álló adatokkal. Néha pedig egyszerűen nem tudjuk megállapítani, mi történt.

Ezt a különbséget különösen fontos szem előtt tartanunk egy olyan világban, ahol egyre több információhoz férünk hozzá, és egyre könnyebben állíthatunk össze belőlük különböző történeteket. A nyomozás nem pusztán arról szól, hogy összekapcsoljuk a részleteket. Arról is, hogy ellenőrizzük, valóban olyan kapcsolat van-e közöttük, amilyet feltételezünk.

A történet, amely soha nem ér véget

1893-ban Arthur Conan Doyle megpróbálta lezárni Sherlock Holmes történetét. Nem sikerült. A detektív életben maradt az olvasók képzeletében, majd újabb regények, filmek, sorozatok és játékok szereplőjeként tért vissza. A kalandjai közben egy sokkal régebbi emberi tevékenység, a nyomozás is újabb és újabb formákat öltött.

A valós nyomozási módszerekből történetek születtek. A történetek visszahatottak a valóságra, miközben a sajtó, a tudomány, a technológia és a szórakoztatóipar fejlődése egyre több emberhez juttatta el őket.

A nyomozásból játék lett, amelyben az emberek már nemcsak követhették, hanem maguk is kipróbálhatták a nyomokból való következtetést.

A különböző kulturális és technológiai áramlatok találkozása közben a nyomozás már nemcsak rendőrségi tevékenységként közismert: olyan gondolkodási és történetmesélési mintává vált, amely az újságírástól és a tudományos kutatástól a filmeken és játékokon át a hétköznapi információellenőrzésig sokféle területen felismerhető.

Talán éppen azért tudott a nyomozás ennyire mélyen beépülni a kultúránkba, mert valami olyasmit tesz láthatóvá és átélhetővé, amit mindannyian folyamatosan csinálunk: megpróbáljuk megérteni a világot a rendelkezésünkre álló információkból. És amikor a részletekből végre összeáll egy történet, a világ egy darabja hirtelen érthetőbbé válik.

Persze nem minden történet igaz, amit az információkból össze tudunk állítani…

…de éppen ezért nyomoznunk mindig tovább.

Felhasznált és ajánlott források

Sky Group: The Death of Sherlock Holmes – hivatalos bejelentés 2026. május 7.

A 2027-re tervezett sorozat történetéről, alkotóiról és szereplőiről.

Sky Group – hivatalos bejelentés

Andrew Dickson: Arthur Conan Doyle’s Sherlock Holmes

British Library.

Sherlock Holmes irodalmi megszületéséről, népszerűségéről, haláláról és visszatéréséről.

British Library – teljes írás

Haia Shpayer-Makov: From Menace to Celebrity: The English Police Detective and the Press, c. 1842–1914

Historical Research, 2010, 83(222), 672–692.

A valódi nyomozók társadalmi megítélésének változásáról és a sajtó szerepéről.

Oxford Academic – tanulmány és absztrakt

Our Environment in Miniature: Dust and the Early Twentieth-Century Forensic Imagination

Bulletin of the History of Medicine, 2013.

A modern kriminalisztika és a detektívirodalom kapcsolatáról, különös tekintettel Edmond Locard és Sherlock Holmes kölcsönhatására.

PubMed Central – teljes tanulmány

Hegedűs Robin: A Nagy Játék – avagy a társasjátékok társadalmi meghatározottságáról

Kultúra és Közösség, 2025/1., 115–126. o.

A társadalmi gondolkodásmódok játékmechanikákban való megjelenéséről, az együttműködésről és a játékok lehetséges társadalmi hatásairól.

OSZK – teljes tanulmány

Robin Hegedűs: The World of Investigation Games

Mindclash Games, 2026. augusztus 15.

A nyomozós társasjátékok előzményeiről, fejlődéséről és különböző játékmechanikáiról.

Mindclash Games – teljes írás

Donald E. Shelton, Young S. Kim, Gregg Barak: A Study of Juror Expectations and Demands Concerning Scientific Evidence: Does the „CSI Effect” Exist?

Vanderbilt Journal of Entertainment & Technology Law, 2006–2007.

A bűnügyi televíziós sorozatok és a tudományos bizonyítékokkal kapcsolatos esküdtszéki elvárások közötti feltételezett kapcsolat empirikus vizsgálata.

Vanderbilt Egyetem – teljes tanulmány

Shota Noda, Kentaro Shirotsuki, Mutsuhiro Nakao: The Effectiveness of Intervention with Board Games: A Systematic Review

BioPsychoSocial Medicine, 2019.

A társasjátékok oktatási, kognitív és társas hatásairól szóló empirikus kutatások áttekintése.

PubMed Central – teljes tanulmány

Eliot Higgins: A Beginner’s Guide to Geolocating Videos

Bellingcat, 2014. július 9.

Internetes videófelvételek helyszínének azonosításáról, a nyilvános információk összevetéséről és az állítások ellenőrzéséről.

Bellingcat – teljes útmutató

The post Sherlock Holmes feltámadt – Hogyan lett a nyomozás kulturális jelenség? first appeared on JAMMER 2.0.

A folytatás 2027. április 23-án érkezik az amerikai mozikba, „Spaceballs: The New One címmel”. A negyvenéves vicc tehát végre valóra válik, és már csak egyetlen kérdés maradt: maradt-e még bármi, amit ki lehet figurázni a Star Warson?

Az Erő legyen veled! A pénz meg velünk.

Az eredeti Űrgolyhók 1987-ben még viszonylag könnyű célpontot talált magának. A Star Wars-trilógia már meghódította a világot, hőseit mindenki ismerte, és a hozzá kapcsolódó játékfigurák, űrhajómodellek és egyéb termékek is ott sorakoztak a boltok polcain. És még nem volt belőle olyan rengeteg, mint most.

Mel Brooks fogta az egész, messzi-messzi-messzi-messzi galaxist, kissé átrendezte, a feje tetejére állította, majd visszaadta a nézőknek. Darth Vaderből Sötét Sisak lett, akinek akkora fejfedőt sikerült készíteni, hogy időnként a levegővétel is nehézséget okozott. A Millennium Falcon helyét egy repülő lakóautó vette át, a legendás fénykardpárbajban pedig kiderült, hogy a harcosok családi kapcsolatai még a Star Warsban megszokottnál is bonyolultabbak.

Ráadásul Brooks a Star Wars mögött működő filmipart is bevonta a játékba. Yogurt, a bölcs mester például egy egész ajándékboltot mutatott be, ahol az Űrgolyhók világához kapcsolódó termékeket árulták. A film valódi bevételi forrása ugyanis – magyarázta – a „moichendising„, vagyis a filmhez kapcsolódó termékek értékesítése.

Például Spaceballs: A lángszóró.
Spaceballs: A musical.
Spaceballs: A pénz.
És egyebek.

A jelenet mögött ráadásul egy valódi megállapodás állt. Brooks egyeztetett George Lucasszal, aki támogatta a paródia elkészítését, de kikötötte, hogy a Star Wars-termékekre túlságosan hasonlító Űrgolyhók-játékfigurák nem kerülhetnek kereskedelmi forgalomba. Brooks elfogadta a feltételt, és inkább beleírta a filmbe az egész ajándékboltot, így aztán Yogurt olyan termékeket reklámozott, amelyeket a nézők a valóságban nem vásárolhattak meg. Sajnos. Vagy talán inkább szerencsére.

Spaceballs: A rakétavető.

Most vagyunk a mostban!

A filmben meglepően sok hasonlóan meta-jelenet található. De meg kell emlékeznünk az egyik legmetább jelenetről, mert filmtörténeti jelentőségű… vagy nem, nem tudjuk, de nagyon vicces, az biztos.

Ebben a jelenetben Sötét Sisak és Sandurz ezredes egy videókazettát vesz elő, hogy megtalálják az előlük menekülő hősöket. Csakhogy a kazettán nem egy biztonsági kamera felvétele látható, hanem maga az Űrgolyhók című film VHS változata. Pontosan az, amelyet mi is nézünk. Sandurz előretekeri a felvételt, amíg el nem jutnak ahhoz a jelenethez, amelyben éppen a kazettát nézik. A képernyőn feltűnik Sötét Sisak és Sandurz, amint egy képernyőn Sötét Sisakot és Sandurzot nézik, akik egy képernyőn…

A jelenet nemcsak a negyedik falat bontja le (vagyis azt a képzeletbeli határt, amely elválasztja a film világát a nézőétől), de ráadásul a jelenben reflektál önmagára. A szereplők magát a filmet használják arra, teljesen természetes módon, hogy megtudják, mi történik benne. (Talán a Miért éppen Alaszka? című sorozatban volt hasonló sztori, ahol a forgatókönyvet olvasták a szereplők, de ez már nagyon régen volt, nem emlékszünk pontosan.)

Egy ilyen poénhoz még fénykard sem kell. Elég egy videómagnó, néhány jól megírt mondat és Mel Brooks elképesztő játékossága.

A Sisak visszatér

A készülő folytatás egyik legnagyobb meglepetése, hogy az eredeti szereplőgárda jelentős része is visszatér. Bill Pullman ismét Lone Starrt, Daphne Zuniga Vespa hercegnőt, Mel Brooks pedig Yogurtot és Skroob elnököt alakítja. Producerként is részt vállalt a melóban, de a rendezést ezúttal a nála legalább fél évszázaddal fiatalabb Josh Greenbaumra (Kivert kutyák, Will & Harper) bízta.

Az új szereplők közül különösen érdekes Lewis Pullman, Bill Pullman fia, aki a filmben is az eredeti főhős gyermekét alakítja.

A legnagyobb visszatérés azonban kétségkívül Rick Moranisé.

A nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legnépszerűbb vígjátékszínésze felesége 1991-es halála után fokozatosan háttérbe vonult Hollywoodból, hogy két gyermekének nevelésére összpontosíthasson. Nem hagyott fel teljesen a színészettel, de a nagyjátékfilmes szerepeket hosszú időre maga mögött hagyta.

Most viszont ismét felveszi Sötét Sisakot.

A 2026-os San Diegó-i Comic-Conon ráadásul már meg is lepte a közönséget: jelmezbe öltözött rajongók között rejtőzött, majd egyszer csak megjelent a színpadon a többi szereplő mellett. Aki esetleg azt hitte, hogy Sötét Sisak végleg eltűnt a galaxisból, annak ideje újragondolnia a dolgot.

Egy messzi-messzi galaxis, negyven évvel később

Az Űrgolyhók bemutatása óta persze a Star Wars is jócskán megváltozott, és hát úgy az egész világ is. Az eredeti három mozifilmből előzménytrilógia, folytatástrilógia, önálló filmek, animációs sorozatok és élő szereplős televíziós produkciók egész univerzuma nőtt ki. Azóta azt is megtanultuk, hogy a galaxisban a családi kapcsolatok még annál is bonyolultabbak lehetnek, mint amilyennek 1987-ben gondoltuk. A halál pedig nem feltétlenül végleges akadálya annak, hogy valaki visszatérjen egy következő részben.

Egy ilyen világban Sötét Sisaknak sem okozhat különösebb nehézséget a visszatérés. Legfeljebb előbb meg kell néznie három előzménysorozatot VHS-en, hogy megtudja, pontosan mi is történt vele az elmúlt negyven évben.

Az új Űrgolyhók hivatalos történetismertetője mindenesetre máris azzal indít, hogy Sötét Sisak valahogy visszatért. A történetben Lone Starr és Vespa fiának, Starburst hercegnek kell felkutatnia az eredeti film legendás szereplőit, hogy szembenézzenek egy újabb galaktikus fenyegetéssel.

Az alaphelyzet tehát ismerős, de hát a Star Wars azóta maga is többször visszatért a korábbi hősökhöz, új nemzedékeknek adta tovább a stafétabotot, és saját múltját is a történetei részévé tette. Az új Űrgolyhóknak így nemcsak egy sokkal nagyobb galaxist kell kifiguráznia, hanem egy olyan filmsorozatot és a köré épült világot is, amelynek alkotói és rajongói már maguk is szívesen játszanak a régi történetekkel, visszatérő motívumokkal és jól ismert karakterekkel.

De talán éppen ebben rejlik a lehetőség. Mi történik például, ha Sötét Sisak találkozik a saját fiával, aki szintén Sötét Sisaknak öltözik, mert már az apja is csak egy korábbi gonosztevő újragondolt változata volt? Vagy ha a galaxis megmentése előtt az egész társaságnak tisztáznia kell, hogy az új kaland pontosan melyik idővonalon játszódik? És vajon mikor derül ki, hogy Yogurtnak is van egy ikertestvére, akiről nem is tudott?

A pénz már megvan

Az Űrgolyhók folytatásának mindenesetre már most van egy olyan poénja, amelyhez még forgatókönyv sem kellett: az, hogy elkészült.

Visszatérnek a régi hősök, érkezik az új nemzedék, és az egész vállalkozás egyik legfontosabb vonzereje éppen az, hogy ismét találkozhatunk azokkal a szereplőkkel, akiket negyven évvel ezelőtt megszerettünk. A kérdés már csak az, sikerül-e olyan új poénokat találniuk, amelyek miatt negyven év múlva is szívesen emlékszünk majd erre a filmre.

Az Erő (és Sötét Sisak) legyen velük. A pénz, úgy tűnik, már megvan.

The post Űrgolyhók 2: A pénzt megtalálták. De mit lehet még kifigurázni a Star Warson? first appeared on JAMMER 2.0.

Először Jules Verne és Nellie Bly nyomán körbeutaztuk a Földet (ez önmagában nagy kör), és megnéztük, hogyan vált a bolygó különálló helyek halmazából egyre inkább (kör)bejárható rendszerré. Aztán visszaállítottunk egy órát 1883-ban, és végignéztük, hogyan kellett összehangolni a helyi időket ahhoz, hogy az egyre nagyobb közlekedési és kommunikációs hálózatok összehangoltan működhessenek. Végül végigkövettük, ahogy hajókról leengednek egy távírókábelt az Atlanti-óceán fenekére, és megnéztük, hogyan vált az információ egyre kevésbé függővé annak az eszköznek vagy élőlénynek a sebességétől, amely korábban szállította.

Három külön történetnek indultak, amiket most egymás mellé teszünk. Egyrészt azért, mert lehet, hogy hasonló dolgok történt mindháromban. Másrészt azért, mert még az is lehet, hogy ugyanannak az egyvalaminek a három külön nézőpontjáról írtunk idáig. Ha pedig így van, akkor érdemes megnézni, hogy mi lehet az az egyvalami.

Előre szólunk, hogy menet közben várhatóan filozófiáról is lesz majd szó, de ez ne riasszon el senkit. Igyekszünk mindent közérthető, emberi nyelven megfogalmazni.

Kisebb rendszerek nagyobb rendszere

A tér történetében a helyi vasutak, utak, hajójáratok, kikötők és állomások nem olvadtak össze egyetlen gigantikus közlekedési vállalattá. Megmaradtak különálló rendszereknek, de egyre több ponton kapcsolódtak egymáshoz. Nellie Bly azért tudta 72 nap alatt megkerülni a Földet, mert az egyik rendszer át tudta adni őt a következőnek. „Csak” a menetrendet kellett jól összerakni….

Az időnél hasonló történt. Nem egyetlen világórát szereltek fel valahol Greenwichben, amelyhez onnantól minden ember engedelmesen igazította a zseb-, kar-, torony- és kakukkos óráját. Közös referenciák és szabványok alakultak ki, amelyekhez különböző helyek és rendszerek hozzá tudták igazítani a saját működésüket. A helyi időkből koordinálható világidő-rendszer lett.

Az információnál ugyanezt láttuk. A távíróhálózatokat más távíróhálózatokkal kapcsolták össze, később telefon-, rádió- és műholdas rendszereket építettek, végül pedig megszületett az internet, amely már nevében is hálózatok közötti rendszert jelent. A lényeg nem az volt, hogy minden hálózat ugyanolyan legyen, hanem hogy azok a különböző hálózatok, amik létrejöttek, képesek legyenek valamit átadni egymásnak.

Ez egy közös minta. A világméretűséghez nem feltétlenül egyetlen világméretű rendszer kell, elég, ha a kisebb rendszerek átjárhatóvá válnak egymás számára. És ez valamivel érdekesebb annál, hogy az elmúlt két évszázadban „valahogy minden sokkal gyorsabb lett”.

A korábban viszonylag önállóan működő helyek, idők és információs környezetek egyre kevésbé tudtak egymástól függetlenek maradni. A Föld ugyanakkora maradt, de egyre sűrűbb kapcsolatrendszer alakult ki rajta.

Persze nem egyformán és nem mindenki számára. A nagy távolságokat összekötő közlekedési útvonalak ma is könnyebben elérhetőek egy világvárosból, mint egy elszigetelt faluból, az internethez való hozzáférés sem egyenletes, és politikai, gazdasági vagy technikai határok ma is képesek részeket elválasztani egymástól. A „globális rendszer” ezért nem azt jelenti, hogy minden pont egyformán van bekötve, csak azt, hogy a kapcsolatok már bolygóméretűek lehetnek.

Mielőtt továbbmennénk, beszélnünk kell egy kicsit Kantról.

Szemléleti formák és más furcsaságok

Immanuel Kant 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikájában a teret és az időt az emberi tapasztalás a priori szemléleti formáinak nevezte.

Ez elsőre pont olyan mondat, amelyet hallva vagy olvasva az ember hirtelen sürgős elfoglaltságot talál valahol teljesen máshol. De megpróbáljuk egyszerűbben megfogalmazni – fenntartva, hogy vannak szakértők, akik nálunk pontosabban és részletesebben is el tudják magyarázni a dolgot.

Kant nem azt állította, hogy a tér és az idő két különleges valami, ami valahol a világban lebeg, vagy csak úgy van. Inkább olyasmit mondott, hogy az ember számára minden tapasztalat eleve térbeli és időbeli rendben jelenik meg. Egyszerűen képtelenek vagyunk úgy tapasztalni, elképzelni bármit, hogy abban nincs tér és idő. Képzelj el egy… mit is? Egy kockát? Pontot? Fát? Illatot? Történést? Bármit mondanánk, az már térben és időben jelenik meg a fejünkben.

Ráadásul a tér és idő nem olyasmik, amiket egyszer valamikor megtanultunk a világról, hanem sokkal inkább feltételek – annak feltételei, hogy egyáltalán tapasztalni tudjuk a világot. Az „a priori” itt azt jelenti, hogy „a tapasztalatot megelőző”. Vagyis előbb vannak, mint hogy tapasztalnánk, és ha nincsenek, nem is tapasztalunk.

(A tudat modern kutatása során egyes kutatók azt is feltételezik, hogy az időn és a téren kívül még egy valami szükséges a tapasztaláshoz, ami talán alapvetőbb is az előző kettőnél. Ez pedig maga a tudat, amely nélkül még a tapasztalás sem lenne lehetséges, és térről vagy időről sem tudnánk beszélni, mert nem lenne hol, mivel és kivel. De ebben most nem mélyedünk el, talán egy későbbi alkalommal – vagy az is lehet, hogy inkább meghagyjuk a lehetőségét nálunk sokkal kompetensebbek számára, hogy ezt a vonalat bővebben kifejtsék.)

Persze nem akarunk olyasmibe belecsúszni, amit Kant nem mondott. A vasút természetesen nem integrálta a teret mint a priori szemléleti formát, és az időzónák sem alakították át az ember a priori időszemléletét. Amit az emberiség a történelem során felépített és összehangolt, az az emberi működés a térben és az időben. Közössé tettük azt, ami addig külön-külön volt. Útvonalakat, referenciapontokat, kisebb-nagyobb hálózatokat, térképeket, időszabványokat, menetrendeket és hasonlókat építettünk.

Talán úgy pontosabb, hogy az emberiség nem a teret és az időt egyesítette, hanem önmagát helyezte el egy közös térben és közös időben. Többé-kevésbé közösen.

London déli tizenkettője kapcsolatba került New York reggel hét órájával. Egy tokiói indulás összeilleszthetővé vált egy budapesti érkezéssel. A távoli pontok között már nemcsak elméletileg létezett valamilyen tér- és időbeli viszony: hétköznapi emberi cselekvéseket lehetett rájuk építeni. Ezzel, és az információs hálózatok integrációjával megszületett (vagy legalábbis elkezdett kialakulni) egy olyan szemléleti mód is az emberekben, hogy az egész Föld az otthonunk, nem csupán az, amit a saját szemünkkel látunk belőle.

Ha már Kantnál tartunk, van egy másik gondolat is, amely ugyancsak érdekes lehet a számunkra. Elsőre talán ez is kicsit bonyolultnak fog hangzani, de megteszünk mindent, ami tőlünk telik, hogy érthetővé tegyük.

Ahhoz, hogy a rengeteg különálló inger érzékeléséből és azoknak a fejünkben létrejövő reprezentációból számunkra egyetlen összefüggő tapasztalat legyen, valamilyen módon össze is kell kapcsolnunk őket. Kant ezt a szintézis és a tudat egységének problémáján keresztül tárgyalja: a különböző reprezentációknak ugyanahhoz a tapasztaló alanyhoz kell tudniuk tartozni.

Egyszerűbben: az agyunk nem egyszerűen különálló benyomásokat gyűjt, hanem összekapcsolja őket, hogy egységes tapasztalat legyen belőlük. Ehhez értelemszerűen kell valaki, akiben ezek összekapcsolódnak.

És itt nagyon óvatosan megkockáztatunk felhúzni egy analógiát.

Az emberiségnek, legalábbis eddigi tudásunk alapján, nincs egyetlen közös „én gondolom”-ja. Nem tudjuk azt állítani, hogy nyolcmilliárd ember együtt valamilyen óriási tudatot alkot önálló gondolatokkal és akarattal. Még ha így volna, mi akkor se állíthatnánk ezt biztosra, hiszen szükségképpen a részei volnánk, így nehéz lenne kívülről megfigyelni.

Viszont történetileg létrehoztunk valamit, ami korábban nem létezett ilyen formában: olyan rendszereket, amelyekben az egyik ember tapasztalata egy másik ember tapasztalatának részévé válhat. Nem kell ugyanott lennünk, se ugyanakkor ott lennünk. Sőt, egyre kevésbé feltétel, hogy ugyanahhoz a közösséghez, kultúrához vagy akár nyelvhez tartozzunk. Mégis hatással tud lenni bármely ember tette és tapasztalása bármely másikéra a bolygón. Legalábbis elvileg.

Ez pedig már nem a priori adottság, ez valami, amit az idők során mi magunk hoztunk létre.

A harmadik réteg

A teret és az időt ezért filozófiai értelemben nem érdemes egyszerűen az „információ” mellé tenni, mintha Kant véletlenül elfelejtette volna felsorolni az internetet harmadik a priori szemléleti formaként.

A térben helyezkedünk el és itt helyezünk el minden dolgot, amit ismerünk. Időben történnek velünk a dolgok. A kommunikációs rendszereken keresztül pedig be tud kerülni más emberek tapasztalati világába az, ami az egyik helyen és időben megtörtént. Például egy 1858-ban Londonból elküldött üzenet tizenhat és fél óra alatt megjelent Amerikában. 1967-ben emberek milliói nézték több kontinensen ugyanabban az időben az Our World televíziós műsort. Ma pedig egy telefon kamerájával rögzített esemény perceken belül bekerülhet egymástól több ezer kilométerre élő emberek telefonjára, képernyőjére, információs környezetébe, akik reagálhatnak rá, továbbküldhetik, megváltoztathatják vagy valami teljesen újat építhetnek belőle.

Ettől még nem biztos, hogy közös lesz a tudatunk, de egyre több dolognak lehetünk tudatában arról, ami a világon történik, egyre több közünk lesz egymás tapasztalataihoz.

És itt lép be a képbe Hegel…

Hegel és a visszahatás

Hegelről és munkásságáról sem szeretnénk túlságosan leegyszerűsítő módon beszélni. Könnyű volna úgy leírni, mint az embert, aki valamilyen ködös Világszellemet küldött végig a történelmen, hogy az titokzatos módon megvalósítsa önmagát… de ennél azért érdekesebb a helyzet.

Hegelnél az egyén és az egyéni tudat nem önmagában áll. Egy olyan társadalmi és történeti közegben létezik, amelyet más emberek cselekvései, intézményei és egymáshoz való viszonyai hoztak létre. Az úgynevezett „objektív szellem” egyik értelmezhető jelentése ezeknek a tartós társadalmi mintázatoknak és intézményeknek a világa. Az egyén alakítja őket, de közben már eleve egy általuk alakított világba érkezik.

Ez a Világáram szempontjából ismerős dolog. Létrehozunk egy közlekedési rendszert, amely aztán megváltoztatja, hol tudunk élni és dolgozni. Létrehozunk egy szabványos időrendszert, amely aztán meghatározza, mikor kell munkába mennünk, mikor indul a vonat és mikor kezdődik a videókonferencia. Létrehozzuk az internetet, aztán a következő generáció olyan világban nő fel, amelyben az internet már nem találmány, hanem környezet, és alapjaiban határozza meg a cselekvéseit, döntéseit, gondolkodását.

A közeg alakítja azt, ami áramlik benne. Ami áramlik, az közben alakítja a közeget. A folyó formálja a medret, a megváltozott meder pedig más irányba tereli a vizet.

Hegelhez persze nem az internetet jósolta meg, viszont nagyon komolyan vette azt a gondolatot, hogy az ember által létrehozott történeti világ visszahat arra az emberre, aki létrehozta. Valami ilyesmit látunk itt is működni.

Hálózatok hálózata

A modern hálózattudományban egyre fontosabbá vált az úgynevezett többrétegű hálózatok vizsgálata. Ennek oka egyszerű: a valós világ bonyolult rendszerei ritkán működnek egyetlen hálózatként. Különféle hálózatok kapcsolódnak egymáshoz, és a közöttük lévő függések olyan viselkedéseket hozhatnak létre, amelyeket egyik hálózat külön vizsgálatából sem lehetne megfelelően megérteni.

A mi három történetünk természetesen nem kész matematikai hálózatmodell, de érdekes ebből a szempontból ránézni. Van egy mobilitási réteg, amelyen emberek és tárgyak mozognak. Van egy koordinációs réteg, amely lehetővé teszi, hogy távoli pontokon zajló folyamatokat időben egymáshoz igazítsunk. És van egy információs réteg, amelyen jelek, hírek, tudás, utasítások, képek, hazugságok, zenék és (természetesen) macskás videók mozognak.

Ezek egymással összefüggésben, együtt fejlődtek. A gyors közlekedés szükségessé tette az idő pontosabb összehangolását, az idő összehangolásához kommunikációs hálózatokat használtak. A közlekedés működtetése egyre inkább információs rendszerektől függött, az információs rendszerek fizikai kábeleket, energiaellátást, gyárakat, hajókat és adatközpontokat igényelnek. A rétegek egymásba kapaszkodtak.

A végeredmény tehát nem három különálló globális hálózat, hanem sok, egymással is összekapcsolódó hálózat közös rendszere.

Mi mind egyéniségek vagyunk

Az internet történetében találtunk ehhez egy különösen érdekes részletet. Az internet architektúrájáról szóló egyik alapdokumentum egészen nyíltan fogalmaz: a heterogenitás elkerülhetetlen, ezért a rendszernek ezt támogatnia kell. Különféle gépek, hálózatok és technológiák lehetnek részei ugyanannak az internetnek, anélkül, hogy belül ugyanúgy működnének. A közös kommunikációhoz viszont olyan protokollok kellenek, amelyeket mindkét oldal ért.

Ez technikai tervezési elv, de nehéz ellenállni egy óvatos, embereket érintő analógiának… és hát nem is akarunk ellenállni neki.

Az emberi társadalom integrációjához sem feltétlenül az szükséges, hogy minden ember ugyanolyan legyen, sőt. Lehetünk különbözőek, különböző nyelvekkel, kultúrákkal, történetekkel, gondolkodásmódokkal és célokkal, miközben képesek vagyunk kapcsolatot létrehozni egymással. Ha az emberiség egyre inkább közös rendszerben működik, érdekes kérdés, hogyan tudnak az egymástól különböző emberek és közösségek úgy kapcsolódni egymáshoz, hogy közben megőrzik a sajátosságaikat.

…Jó, persze a közös nyelv nem TCP/IP, ahogy egy ember sem router vagy számítógép, az analógiát nem érdemes addig nyúzni, amíg beadja a felmondását. De a működés egyik eleme hasonló: a kommunikációhoz nem azonosság kell, hanem valamilyen közösen értelmezhető protokoll vagy csatlakozási felület.

Ez lehet egy nyelv, amit minden fél ért. Ha nem, lehet fordítás. Lehet közös tudományos jelölésrendszer, mértékegység, szabvány, jogi keret, zenei notáció vagy akár egy egyszerű, ismerős kézmozdulat.

Jó, az emberiség társadalmi problémáit valószínűleg nem fogjuk jobb protokollokkal megoldani… de azért ne dobjuk el teljesen a hasonlatot. A három korábbi történetből legalább annyi látszik, hogy az integráció nem szükségképpen uniformizáció, nem kell mindent ugyanolyanná tenni, hogy köztük kapcsolat legyen. A világ közlekedési rendszere úgy vált globálissá, hogy a helyi rendszerek nem lettek egyformák, az internet úgy, hogy a hálózatok nem lettek egyformák. Lehetséges tehát olyan egység, amelyben a részek megőrzik különbségeiket.

Az azonosságnál talán fontosabb tulajdonság a kompatibilitás.

Amikor megjelenik valami, amit senki sem tervezett

Régi ismerősünk, az emergencia bukkan fel ismét. A mosh pitről szóló cikkben már találkoztunk vele. A tömegnek nincs központi irányítója, senki nem számolja ki előre minden résztvevő mozgását, mégis létrejöhetnek a teljes rendszer szintjén felismerhető mintázatok: örvények, áramlások, sűrűsödések, hullámok. Egyetlen ember sem örvény, az örvény a kapcsolatokból jön létre.

Az emergencia fogalmának több, filozófiailag eltérő értelmezése létezik, ezért nem érdemes vele varázsszóként dobálózni. Mi most itt olyan magasabb szintű mintázatokat értünk alatta, amelyek az alkotóelemek kölcsönhatásaiból alakulnak ki, az alkotóelemek egyenként nem tartalmazzák őket, és amelyeket a rendszer szintjén érdemes leírni.

Ha már itt tartunk, a különböző hálózatok összekapcsolódásából ráadásul olyan jelenségek is kialakulhatnak, amelyeket egyik hálózat külön vizsgálatából sem értenénk meg. Például egy város úthálózata egy fizikai hálózat, egy navigációs applikáció „efölött” egy információs réteg. Ha sok autós követi ugyanazt az appot, és mondjuk dugó esetén ugyanazt a kerülőutat találják meg, néhány esetben előfordulhat, hogy a kerülőút fog beállni, míg a korábban elzárt út felszabadul. Az, akinek nincs appja, gyanútlanul megy a forgalomban ott, ahol elvileg dugónak kellene lennie (bár ő erről nem tud), míg akik a kerülőutat választották, bosszankodva araszolnak egy szűk egyirányú utcában. Ilyenkor a jelenség már nem érthető meg csak az utak vagy csak az app vizsgálatából – a kettő együtt alkotja a rendszert.

Innen már adódhat néhány valamivel komolyabb kérdés.
Mi történik, ha emberek milliárdjai, vállalatok, intézmények, gépek és algoritmusok olyan sűrű kapcsolatrendszerben működnek, amelyben folyamatosan reagálnak egymásra?
Létrejöhetnek-e olyan rendszerszintű folyamatok, amelyeket egyik résztvevő sem tervezett meg?

Tulajdonképpen erre már rengeteg hétköznapi példánk van. Senki nem vezényli le központilag, hogy egy kifejezés mikor válik divatossá, miért pont akkor és miért pont az. Nincs olyan személy, aki egyedül eldönti, mitől lesz egy videó virális. Sőt, utólag is gyakran nehéz rekonstruálni, hogy hogyan lett valami felkapott. Ha már említettük, általában egy forgalmi dugót sem akar senki direkt létrehozni. A piaci pánik sem feltétlenül azért történik, mert egyetlen ember megtervezte.

Sok szereplő helyi döntéseiből összeállhat egy magasabb szinten felismerhető folyamat. Innen nézve az igazán merész kérdés nem is az, hogy kialakul-e valamiféle „globális tudat”, hanem valami ilyesmi: lehetséges-e, hogy az összekapcsolt emberiség szintjén már olyan emergens folyamatok jönnek létre, amelyeket senki sem tervezett, mégis az egész rendszert alakítják?

A bolygóméretű gondolat

A korábbi évszázadokban már mások is eljutottak hasonlóan nagy léptékű kérdésekhez, nem csak mi és Hegel. (Nagyon menő együtt, egy mondatban említeni magunkat Hegellel.) Hogy csak egy példát említsünk, ott van a nooszféra fogalma: annak elképzelése, hogy az emberi gondolkodás és tevékenység bolygóméretűvé válik. Többen többféle megközelítésből vizsgálták ezt a lehetőséget. Pierre Teilhard de Chardin elképzelése inkább spirituális irányba tolódott el, Vlagyimir Vernadszkij pedig különösen az emberiség és a tudomány bioszférát átalakító, geológiai jelentőségét hangsúlyozta, és voltak még más nézőpontok is.

Ma már tudjuk, hogy az emberi tevékenység valóban bolygóméretű hatásokat képes létrehozni. Ebből azonban még mindig nem következik egy bolygóméretű elme létezése, de egy rendszer tud rendszer lenni anélkül is, hogy az tudatos volna. (Hacsak nem tudatosítja valaki, hogy létezik…) Egy városnak sincs feltétlenül személyisége csak azért, mert vannak benne utak, kommunikációs csatornák, emberek és visszatérő mintázatok, ahogy a mosh pitnek sincsenek önálló gondolatai, mégis történnek benne olyan dolgok, amelyek az egyes résztvevők szintjén nem léteznek.

A döntő változás talán a visszacsatolás

Képzeljük el, hogyan terjedhetett egy hír néhány száz évvel ezelőtt. Valahol történik valami, valaki értesül róla, elmondja egy másik embernek, az elmegy máshová, ott továbbadja, és így tovább. Az információ szépen halad a közvetítők útján. Lehet, hogy közben változik, hatással van azokra, akik kapcsolatba kerülnek vele, és lehet egészen hosszú is ez a lánc, de alapvetően egy irányba halad – legalábbis a visszajelzés sokkal lassabban és nehezebben juthatott vissza oda, ahonnan a hír elindult.

Egy globálisan összekapcsolt világban viszont könnyen bezárulhat a kör. Valahol történik valami, az információ akár azonnal eljuthat a világ távolabbi pontjaira, ahol emberek reagálnak rá. A reakcióik döntéseket és újabb eseményeket indítanak el, ezekről újabb információ keletkezik. Az pedig visszajuthat oda, ahol az eredeti folyamat elindult, és megváltoztathatja annak további alakulását.

Ha elterjed a hír, hogy üzemanyaghiány van, pedig van benzin, az emberek elindulnak feltankolni, és valóban kialakulhat az üzemanyaghiány – ami arra is kihat, aki terjeszteni kezdte a hírt. Egy közösségimédia-bejegyzés gyorsan kap pár lájkot, amire az algoritmus úgy reagál, hogy még több embernek mutatja meg, így még több reakciót kap, amitől még többen fogják látni, bármi oka is volt annak, hogy kezdetben megsorozták a lájkokkal. Egy film mellékkaraktere mémmé válik, népszerűbb lesz a főszereplőknél is, ez természetesen eljut a stúdióhoz is, és már készül is a spinoff.

A folyamat egyre inkább visszafordul önmagára. Nemcsak információ áramlik, hanem visszacsatolás jön létre.

Ilyen visszacsatolások természetesen korábban is léteztek. A kereskedelem, háborúk, járványok, vallások és kulturális divatok története tele van velük. Ami megváltozott, az a lehetséges visszacsatolások sebessége, sűrűsége és földrajzi kiterjedése. Innen nézve talán azt is mondhatjuk – már mint következtetést, nem mint mérhető történeti törvényt –, hogy felgyorsult a történelem visszacsatolási sebessége. Egy helyi történés egyre rövidebb idő alatt válhat egy távoli döntés feltételévé, a távoli döntés pedig visszahatással lehet az eredeti helyre.

Szépen lassan kezd súlyt kapni az a mondat, amellyel a Világáramot elindítottuk: az áramlások találkoznak, hatnak egymásra, erősítik, gyengítik és formálják egymást. Közben kiderült az is, hogy a találkozások közege maga is bolygóméretűvé vált az idők során.

Ennek azért vannak kellemetlen következményei is

Az eddigiek alapján könnyű és vidám volna, ha arra juthatnánk, hogy minden szuper: összekapcsoltuk a világot, mostantól mindenki mindent tud, megértjük egymást és világbéke. De sajnos ezt a funkciót valaki elfelejtette bekapcsolni. Valószínűleg az emberiség felejtette el.

Attól, hogy egy információ eljut valahová, még nem biztos, hogy igaz, hasznos vagy fontos. A kommunikációs hálózatok ugyanúgy továbbíthatnak tényeket, mint tévedéseket vagy szándékosan hamis állításokat. Ezt már az előző cikkben is láttuk. Egy 2018-ban a Science-ben publikált vizsgálat például mintegy 126 ezer, 2006 és 2017 között Twitteren terjedő, tényellenőrzők által igaznak vagy hamisnak minősített hírláncot elemzett. A vizsgált adatállományban a hamis hírek messzebbre, gyorsabban, mélyebbre és szélesebb körben terjedtek, mint az igazak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy „a hazugság mindig gyorsabb az igazságnál” minden kommunikációs rendszerben, azt viszont jól mutatja, hogy a terjedési siker és az igazságtartalom két külön tulajdonság.

Közben az információ mennyisége is új problémát hozott létre. Egy UC San Diego-i kutatás már 2008-ban napi mintegy 100 ezer szóra és 34 gigabájtnyi adatra becsülte az átlagos amerikai információfogyasztását – a munkahelyi információ nélkül. (Ez nem 34 gigabájt megjegyzett tudást jelent, a becslés az elfogyasztott médiatartalmak adatmennyiségére vonatkozik.) Másfél évtizeddel később kutatók már úgy fogalmaznak: naponta több információnak vagyunk kitéve, mint amennyit képesek vagyunk feldolgozni. Az információs túlterhelés pedig figyelmi, érzelmi és döntési problémákkal függhet össze.

Régen az egyik nagy kérdés az volt, hogyan szerezzünk információt. Ma egy másik kérdés legalább ilyen fontos: hogyan válasszuk ki a számunkra szükséges információt a szinte végtelen mennyiségből?

A szűk keresztmetszet részben áthelyeződött az információ továbbításáról az emberi figyelemre. (Még pontosabban a figyelem fókuszára. A figyelem működésének egy külön cikket szánunk.) És ahol a figyelem erőforrás, ott megjelenik a verseny érte.

Az online információs rendszerek mesterségesek, emberek és algoritmusok alapján működik, így manipulálható is. A YouTube például külön szabályzatban tiltja a nézettség, a lájkok és a feliratkozók számának mesterséges növelését. A Facebook pedig évek óta próbálja felismerni és visszaszorítani azokat a bejegyzéseket, amelyek mesterségesen próbálnak reakciókat kicsikarni a felhasználókból. Már önmagában az, hogy ilyen szabályokra szükség van, mutatja, hogy ha a láthatóságot részben a hálózati reakciók döntik el, megéri megpróbálni mesterségesen előállítani ezeket a reakciókat.

A hálózat tehát nemcsak az információt viszi, a hálózat működéséről szóló információ is visszakerül a hálózatba, és megpróbáljuk felhasználni arra, hogy befolyásoljuk a következő áramlást. Ami ugye szintén visszacsatolás.

A kapcsolat sérülékenységgel is együtt jár

Van még egy kellemetlen tulajdonsága az összekapcsolódásnak. Ha rendszerek egymástól függnek, akkor nemcsak segíteni tudják egymást, de a hibákat is továbbadhatják.

Az egymástól függő hálózatokat vizsgáló kutatások régóta foglalkoznak azzal, hogyan indulhat el kaszkádszerű meghibásodás egyik rendszerből a másikba. A klasszikus modellekben például egy elektromos hálózat hibája kommunikációs rendszert érinthet, annak kiesése pedig tovább ronthatja az elektromos rendszer működését.

Ami összekapcsol bennünket, az tehát egyben közös sérülékenységet is teremthet. A közlekedési hálózat nemcsak embereket és árukat mozgat, hadseregeket is. A kommunikációs hálózat nemcsak tudást visz, hazugságokat is. A pénzügyi rendszer nemcsak a befektetéseket segíti, hanem a gazdasági zavarokat is továbbíthatja egyik szereplőtől a másikig. Ráadásul minél több rendszert kapcsolunk össze, annál több útvonalon haladhat tovább egy-egy következmény.

A világáram nemcsak kellemes dolgokat sodor. Egy információ vagy esemény ugyanannak a folyamatnak a részeként különböző emberek számára egészen eltérő következményekkel járhat. Ami az egyik helyen új lehetőséget teremt, máshol nehézséget okozhat.

Egy hálózatban, külön világokban

1967-ben az Our World című műsor egyik különlegessége az volt, hogy több kontinensen emberek tömegei nagyjából ugyanabban a pillanatban ugyanazt a műsort nézték. Közös információs esemény volt, az emberek másnap valószínűleg ugyanarról beszélgettek a buszon, az iskolában, a kocsmában.

A mai internet technikailag sokkal integráltabb ennél, az élményünk mégsem feltétlenül közösebb, sőt. Ugyanazon a világhálón vagyunk, de nem ugyanazt látjuk. Más embereket követünk, más algoritmus válogat nekünk, más nyelven olvasunk, más közösségekhez tartozunk. Ugyanaz az esemény más képpel, más kommentárral, más előtörténettel és más jelentéssel érkezhet meg hozzánk. A rengeteg információból más információs buborék épül fel körénk.

Ezért érdemes különválasztani néhány dolgot. A közös infrastruktúra más, mint a közös információ. A közös információ más, mint a közös értelmezés. A közös élmény pedig még mindig nem feltétlenül jelent egységélményt. Lehetünk technikailag minden korábbinál szorosabban összekapcsolva, és közben emberileg úgy érezhetjük, hogy soha nem voltunk ennyire messze egymástól.

A kettő között nincs ellentmondás. Talán ugyanannak a rendszernek két következménye.

(Egy kicsi kitartást kérünk még az olvasótól, mert most jön még csak az igazán izgalmas rész – lassan kezdenek összeérni a szálak.)

Amikor a rendszer visszahat önmagára

Térjünk vissza egy pillanatra az emergenciához. A mosh pitben a sok egyéni mozgásból kialakulhat egy közös mintázat, például egy örvény. Csakhogy ha az örvény már létrejött, az visszahat az egyes résztvevők mozgására is. Az újonnan érkezők már egy kialakult mozgásba kapcsolódnak be, miközben a saját mozgásukkal tovább alakítják azt. Az emergens jelenség tehát nem feltétlenül egy folyamat végterméke, hanem maga is újabb folyamatok kiindulópontjává válhat.

Ez persze nem új találmány. Egy közösség szokásai is az emberek cselekvéseiből alakulnak ki, majd az újabb generációk már ezekhez a szokásokhoz igazodva nőnek fel. A közösség tagjai alakítják a kultúrát, a kultúra pedig alakítja a közösség tagjait.

Csakhogy az előző három cikkben éppen azt követtük végig, hogyan váltak az ilyen kölcsönhatások egyre kevésbé helyhez kötötté. Az egyik helyen kialakuló folyamat egyre több másik folyamatot érhet el és alakíthat át, azok következményei pedig egyre gyorsabban juthatnak vissza a kiindulópontjukhoz.

A tér, az idő és az információ integrációjával nemcsak a kapcsolatok száma és sebessége nőtt meg. A kölcsönös alakítás lehetősége is bolygóméretűvé vált.

Amikor a siker megváltoztatja a következő játék szabályait

Vegyünk egy hétköznapibb példát. Egy film megjelenik a mozikban vagy valamelyik streamingplatformon. A közönség reagál rá: megnézi, értékeli, beszél róla, esetleg mémeket készít belőle. A visszajelzések eljutnak a készítőkhöz és a forgalmazókhoz, akik ezek alapján újabb döntéseket hoznak. Ha például egy bizonyos típusú film váratlanul nagy érdeklődést vált ki, elképzelhető, hogy más stúdiók is hasonló történeteket kezdenek fejleszteni.

Ezzel azonban már nemcsak egy korábbi film sikerére reagálnak, hanem megváltoztatják azt is, hogy a közönség a következő alkalommal milyen filmek közül választhat. A közönség pedig ezekre az új filmekre reagál, ami további döntéseket indít el.

Egy idő után kialakulhatnak olyan trendek, amelyekhez a készítők és a nézők egyaránt alkalmazkodnak, noha eredetileg senki sem tervezte meg őket.

És itt jön egy érdekes csavar.

A stúdióknak nem feltétlenül az a céljuk, hogy megváltoztassák a teljes filmkultúrát. Egy-egy produkció sikerét, a befektetések megtérülését vagy a vállalat működésének fenntartását tartják szem előtt. Ha egy ismert történet folytatása kiszámíthatóbb befektetésnek tűnik egy teljesen új ötletnél, az befolyásolhatja a döntéseiket. Ha a figyelemért folyó versenyben egy gyorsan előállítható, egyszerűbb tartalom is képes jelentős közönséget elérni, akkor gazdaságilag vonzóvá válhat az ilyen produkciók készítése. Vagy ha olcsóbban lehet sok kisebb produkciót elkészíteni, és elég, ha közülük néhány lesz sikeres, akkor könnyen lehet, hogy ebbe az irányba mozdulnak el.

A folyamat így akár önmagát is erősítheti. Egyre több tartalom versenyez a figyelmünkért, a készítők pedig újabb módszereket keresnek, hogy érvényesüljenek ebben a versenyben. Ez a bevált receptek gyakoribb újrahasznosításához, de korábban elképzelhetetlen alkotói együttműködésekhez és új műfajok születéséhez is vezethet.

Azt tehát nem állíthatjuk, hogy a visszacsatolás szükségszerűen egy bizonyos irányba viszi a kultúrát. Az viszont érdekes, hogy a rendszer működése nemcsak azt alakítja, hogy az emberek mit választanak, hanem azt is, hogy a következő alkalommal miből választhatnak.

És ez már jóval túlmutat a filmeken.

Amikor mindenki a saját dolgát csinálja

A filmeknél látott működés más területeken is megjelenhet. A különböző rendszerek résztvevői többnyire elsősorban a saját lehetőségeiket és céljaikat tartják szem előtt, nem az egész rendszert, amelynek részei.

Egy vállalat például olcsóbban gyárthatja és adhatja el a termékeit, de ha ezzel közben szennyezi a környezetet, akkor ami a vállalatnak nyereség, az másoknak és a természetnek veszteség lehet. A megváltozott környezet pedig idővel visszahat a gazdaságra is: az erőforrások elérhetőségére, a termelési lehetőségekre, az árakra és az emberek döntéseire. A kör itt is bezárul.

Az ilyen kölcsönhatások ráadásul nem feltétlenül ugyanott és ugyanakkor jelentkeznek, ahol a kiváltó döntések megszülettek. Egyes visszacsatolások percek alatt lezajlanak, mások évekkel vagy évtizedekkel később válnak érzékelhetővé.

Ahogy a különböző rendszerek egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, az egyik területen bekövetkező változás egyre több másik terület működését is befolyásolhatja. A gazdaság hat a környezetre, a környezet változása a gazdaságra. A gazdasági folyamatok alakítják a technológiai fejlődést, az új technológiák pedig megváltoztatják a termelés, a kommunikáció és a társadalmi együttműködés lehetőségeit. A sok különálló folyamat nem egyetlen közös cél felé halad, mégis egyre több ponton válik egymás feltételévé.

Ebből pedig valami érdekes következik: az emberiség közös tevékenységéből olyan világméretű folyamatok indulhatnak el, amelyek később a mi életünket és lehetőségeinket is alakítják – anélkül, hogy ezt bárki előre eltervezte volna. Nem szükséges hozzá közös akarat vagy központi irányítás, még csak az sem, hogy a résztvevők ugyanazt akarják, elég, ha a döntéseikből kialakuló folyamatok képesek visszahatni a következő döntéseinkre.

Ettől kezdve pedig már nem egyszerűen az a kérdés, hogyan alakítjuk a világot, hanem az is, hogyan alakít bennünket az a világ, amelyet közösen létrehoztunk.

Amikor a rendszer saját magáról szerez információt

Az emberiség persze nemcsak részt vesz ezekben a folyamatokban, hanem meg is figyelheti őket. Információt gyűjthetünk a saját működésünkről, vizsgálhatjuk a különböző rendszerek kölcsönhatásait, és megpróbálhatjuk megérteni, milyen összefüggések állnak a megfigyelt jelenségek mögött.

Gondoljunk például az éghajlatkutatásra. A Föld különböző pontjain végzett mérések, a műholdak adatai és a számítógépes modellek segítségével olyan összefüggéseket is vizsgálhatunk, amelyeket egyetlen ember a saját közvetlen tapasztalatai alapján nem tudna átlátni. A kutatásból származó információ pedig visszakerülhet az emberi döntésekbe. Az éghajlatról szerzett ismereteink például befolyásolhatják, hogyan termelünk energiát, milyen technológiákat fejlesztünk, hogyan építjük a városainkat, vagy milyen gazdasági döntéseket hozunk. Ezek a döntések aztán ismét hatnak a környezetre, amelynek változásait tovább mérhetjük és vizsgálhatjuk. Ezzel egy újabb visszacsatolási lehetőség jelenik meg.

Korábban arról beszéltünk, hogy a sok különálló emberi cselekvésből kialakuló folyamatok visszahatnak az emberek következő cselekvéseire, most viszont lépjünk eggyel tovább. A saját működésünkről szerzett tudásunkat arra is felhasználhatjuk, hogy megváltoztassuk magát a működést. Nemcsak alkalmazkodunk a kialakuló folyamatokhoz, hanem megpróbálhatjuk felismerni, milyen kölcsönhatások hozzák létre őket, majd tudatosan módosíthatjuk ezek feltételeit.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy képesek lennénk az egész rendszert átlátni vagy irányítani. Egyetlen ember sem ismeri a világ összes gazdasági, társadalmi, kulturális és környezeti folyamatát, a kutatók is csak bizonyos összefüggéseket tudnak feltárni, és a legjobb modellek sem képesek minden következményt előre jelezni, az egész rendszer, ami a világunkat jelenti, meglehetősen sokrétű és eléggé összetett.

Arról nem is beszélve, hogy a megfigyelésünk maga is a rendszer része. A megfigyelő tehát nem feltétlenül állhat kívül azon, amit megfigyel. A világáramról szerzett információ maga is a világáram része.

Egy rendszer megpróbálja megérteni önmagát

És talán itt jutunk el ahhoz a következtetéshez, amely felé a három korábbi történetünk vezetett. A világméretű közlekedési, időkoordinációs és kommunikációs hálózatok kialakulásával nem egyszerűen lehetővé vált, hogy egyre több ember kerüljön kapcsolatba egymással, hanem olyan, egymásba kapcsolódó rendszerek jöttek létre, amelyekben a sok különálló emberi cselekvésből globális folyamatok alakulhatnak ki. Ezek a folyamatok visszahatnak az emberekre, és megváltoztatják a következő cselekvéseik lehetőségeit.

Az emberiség azonban nemcsak elszenvedője vagy résztvevője lehet ezeknek a folyamatoknak, hanem információt is gyűjthet róluk, felismerhet bizonyos összefüggéseket, és az így megszerzett tudás segítségével megpróbálhatja módosítani a saját működését. Mintha a rendszer képessé válna arra, hogy saját működésének egyre nagyobb részét megfigyelje, és a megfigyelések eredményeit visszaforgassa önmaga alakításába.

Azt továbbra sem állítjuk, hogy az emberiség egyetlen tudattá vált volna, vagy hogy a globális rendszernek saját akarata lenne. A megfigyelést továbbra is emberek, kutatócsoportok és intézmények végzik, akik ráadásul nem is mindig értenek egyet egymással. Inkább arról van szó, hogy az emberiség egyre jobban képes megfigyelni és megérteni a saját közös működését, és az így szerzett tudással alakítani is azt.

Ez pedig visszavezet bennünket Kant és Hegel gondolataihoz. Kantnál az emberi tapasztalás alapvető kereteit vizsgáltuk, Hegelnél azt, hogyan alakítják az emberek a közös történeti világukat, amely aztán visszahat rájuk. Most pedig mintha ugyanezt a kölcsönös alakítást látnánk bolygóméretű összefüggésekben.

A kérdés így már nem pusztán az, hogyan alakítjuk a világot, hanem az is, hogy a saját közös működésünkről megszerzett tudásunkkal hogyan alakíthatjuk tovább önmagunkat – és a világunkat.

És most merre tovább?

Hogy mindez milyen irányba vezet, azt nem tudjuk előre megmondani. A világ összekapcsolódásával azonban a döntéseink következményei egyre kevésbé maradnak ott és akkor, ahol és amikor meghoztuk őket. Egy helyi gazdasági döntés hatása megjelenhet a világ másik felén, egy ma elindított folyamat pedig évtizedekkel, de akár évszázadokkal később is alakíthatja más emberek életét. Ezek a következmények aztán visszahathatnak ránk, vagy olyanokra, akik még meg sem születtek.

Ha kizárólag a saját közvetlen érdekeinket és a rövid távon érzékelhető eredményeket vesszük figyelembe, könnyen előfordulhat, hogy olyan közös folyamatokat indítunk el vagy erősítünk fel, amelyek hosszabb távon egészen más eredményre vezetnek, mint amit szerettünk volna. És ha mindenki csak a saját közvetlen környezetére figyel, a teljes rendszer működése olyan irányba sodródhat, amelyet valójában senki sem tervezett.

De mi történik, ha a gondolkodásunk is követi azt a térbeli és időbeli változást, amelyen a világunk már keresztülment? Ha egy döntés előtt nemcsak azt kérdezzük meg, hogy milyen következményekkel jár számunkra itt és most, hanem azt is, hogy milyen hatásai lehetnek máshol, más emberek életében, vagy akár évtizedekkel később?

Ehhez persze nem kell minden döntésünk előtt a teljes bolygó jövőjét kiszámolnunk. A pszichihistória egyelőre a science-fiction kategóriájába tartozik. De megpróbálhatunk túllátni a saját közvetlen érdekeinken, és számításba venni azokat a távolabbi összefüggéseket is, amelyekről ma már információt szerezhetünk.

És itt ér össze igazán a három korábbi történetünk.

A közlekedési hálózatok lehetővé tették, hogy fizikailag elérjük a világ távoli pontjait. Az idő összehangolása lehetővé tette, hogy a különböző helyeken zajló tevékenységeinket közös rendszerben szervezzük. A kommunikációs hálózatok pedig olyan eszközt adtak a kezünkbe, amellyel a saját cselekvéseink távoli következményeiről is információt szerezhetünk, és mások tapasztalatait is figyelembe vehetjük. A tér és az idő integrációjával kitágult a cselekvéseink lehetséges hatóköre. Az információ integrációja pedig lehetőséget ad arra, hogy a gondolkodásunk hatóköre is kövesse ezt a változást.

Talán éppen ebben rejlik a globális gondolkodás egyik legérdekesebb lehetősége: nemcsak abban, hogy az egész bolygót egyetlen összekapcsolt rendszerként láthatjuk, hanem abban is, hogy amikor döntéseket hozunk, megpróbálhatjuk figyelembe venni a rendszer távolabbi részeit és hosszabb távú működését is.

Hogy ezzel a lehetőséggel mit kezdünk, az már egy másik történet. És alighanem annak is lesznek egészen váratlan következményei.

Felhasznált és ajánlott források

Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft)
1781; második, átdolgozott kiadás: 1787.
A tér és az idő mint a priori szemléleti formák, valamint az egységes emberi tapasztalat feltételeiről.
Stanford University – a transzcendentális esztétika angol szövege

Andrew Janiak: Kant’s Views on Space and Time
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Kant tér- és időfelfogásának filozófiatörténeti értelmezéséről, valamint az a priori szemléleti formák jelentéséről.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk

Paul Redding: Georg Wilhelm Friedrich Hegel
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Hegel szellemfelfogásáról, az egyén és a társadalmi-történeti környezet kölcsönhatásairól, valamint az objektív szellem fogalmáról.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk

Timothy O’Connor: Emergent Properties
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Az emergencia különböző értelmezéseiről, a részek kölcsönhatásából kialakuló rendszerszintű tulajdonságokról és azok visszahatásának filozófiai kérdéseiről.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk

Stefano Boccaletti és munkatársai: The Structure and Dynamics of Multilayer Networks
Physics Reports, 2014.
A többrétegű hálózatok működéséről, a különböző hálózatok összekapcsolódásáról és az ebből kialakuló rendszerszintű jelenségekről.
ScienceDirect – teljes tanulmány

Brian Carpenter (szerk.): Architectural Principles of the Internet – RFC 1958
Internet Architecture Board, 1996.
Az internet működésének alapelveiről, különösen az eltérő felépítésű hálózatok közös protokollokon keresztüli együttműködéséről.
RFC Editor – teljes dokumentum

Sergey V. Buldyrev és munkatársai: Catastrophic Cascade of Failures in Interdependent Networks
Nature, 2010.
Az egymástól függő hálózatokban kialakuló, egymást erősítő meghibásodásokról és az összekapcsolódó rendszerek sérülékenységéről.
Nature – teljes tanulmány

Masoud Mansoury és munkatársai: Feedback Loop and Bias Amplification in Recommender Systems
Proceedings of the 29th ACM International Conference on Information & Knowledge Management, 2020.
Az ajánlórendszerek és a felhasználói viselkedés közötti visszacsatolásokról, valamint a népszerű tartalmak előnyének felerősödéséről.
ACM Digital Library – tanulmány

Soroush Vosoughi, Deb Roy, Sinan Aral: The Spread of True and False News Online
Science, 2018.
Az igaz és hamis hírek online terjedésének különbségeiről, több mint százezer Twitteren terjedő hírtörténet vizsgálata alapján.
PubMed – tanulmány

Roger E. Bohn, James E. Short: How Much Information? 2009 Report on American Consumers
University of California, San Diego, 2009.
Az amerikai médiafogyasztás mennyiségéről. A kutatók 2008-ban napi átlagosan mintegy 100 500 szóra és 34 gigabájtnyi adatra becsülték az egy főre jutó médiafogyasztást, a munkahelyi információ nélkül.
University of California, San Diego – kutatási jelentés (PDF)

Protect Our Environment from Information Overload
Nature Human Behaviour, 2024.
Az információs túlterhelésről, az emberi figyelem korlátairól és arról, hogyan befolyásolja az információs környezet az emberi gondolkodást és döntéshozatalt.
Nature Human Behaviour – teljes cikk

IPCC: Climate Change 2023 – Synthesis Report
Intergovernmental Panel on Climate Change, 2023.
Az emberi tevékenység globális éghajlati hatásairól, a természeti és társadalmi rendszerek kölcsönhatásairól, valamint a bolygóméretű folyamatok tudományos megfigyeléséről.
IPCC – összefoglaló jelentés

The post Amikor összeért a világ – Út a globális gondolkodáshoz first appeared on JAMMER 2.0.

Csakhogy ez az üzenet nem szállt hajóra, hanem az Írország és Új-Fundland között lefektetett távírókábelen érkezett meg Amerikába. És éppen erről az új kommunikációs csatornáról szólt.

„A királynő gratulálni kíván az elnöknek e nagy nemzetközi vállalkozás sikeres befejezéséhez, amely iránt a királynő a legmélyebb érdeklődést tanúsította. A királynő meg van győződve arról, hogy az elnök vele együtt buzgón reméli: az elektromos kábel, amely immár összeköti Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, újabb kapoccsá válik a két nemzet között, amelyek barátsága közös érdekeiken és kölcsönös megbecsülésükön alapul. A királynő nagy örömmel él ezzel a közvetlen kapcsolattal az elnökkel, és ismét kifejezi neki jókívánságait az Egyesült Államok jólétéhez.”

A 98 szóból álló üzenet továbbítása mai szemmel nézve elképesztően lassú volt: körülbelül tizenhat és fél óráig tartott. A kábel pedig néhány hét múlva el is romlott. Technikai szempontból az első transzatlanti távírókapcsolat meglehetősen rövid életű sikertörténet volt.

Valami azonban visszafordíthatatlanul megváltozott. Egy információ átkelt az Atlanti-óceánon anélkül, hogy egy embernek, levélnek vagy hajónak végig kellett volna vinnie az útvonalon.

Addig a pillanatig az információ sebessége alapvetően annak a dolognak a sebességétől függött, amely hordozta. Az ember elmondta a másik embernek, a futár elvitte az üzenetet, a levél postakocsin utazott, az újságot vonatra vagy hajóra tették, a galamb elrepült a lábára erősített papirossal. Lehetett jobb utakat építeni, gyakrabban váltani lovakat, gőzhajókat vagy vasutakat használni, vitaminnal etetni a postagalambokat – de az információ mindig együtt mozgott valamivel fizikailag is.

A távíróval ez a kapcsolat kezdett szétszakadni.

Amikor az üzenet még utazott

Az emberi közösségek történetének nagy részében az információ helyhez és hordozóhoz kötődött. A beszéddel átadott információ addig jutott, ameddig a hang terjedt. Ha messzebbre kellett elvinni, valakinek meg kellett jegyeznie, elmennie majd továbbmondania. Az írás lehetővé tette, hogy az üzenet bizonyos értelemben függetlenné váljon a közlőjétől, akár túl is élje azt, és fizikailag is elmozduljon tőle – de ehhez továbbra is mozgatni kellett azt a valamit, amire írva volt.

A levél ebből a szempontból hordozható információ volt. A szervezett postahálózatok már egészen más nagyságrendet jelentettek. Nem feltétlenül egyetlen futár vitte végig az üzenetet, hanem állomások, útvonalak és továbbító pontok rendszere adta egymásnak.

A nyomtatás pedig újabb változást hozott: ugyanazt az információt már nagy példányszámban lehetett sok emberhez eljuttatni.

De a működés alapja továbbra sem változott. Valaminek el kellett jutnia A pontból B pontba. Ha egy londoni ember meg akarta tudni, mi történt New Yorkban, előbb valamilyen fizikai hordozónak kellett átkelnie az Atlanti-óceánon. Az esemény már megtörtént, de London számára még nem létezett mint hír. A világ távoli részei ezért nemcsak térben voltak messze egymástól. Információs értelemben is különböző jelenekben éltek.

Gyorsabban, mint az ember

Az első látványos kísérletek ennek meghaladására még nem elektromosak voltak. Az ember már jóval az elektromosság előtt próbált gyorsabban üzenni annál, mint ahogy egy futár haladhatott: füstjelekkel, jelzőtüzekkel, dobokkal, zászlókkal, optikai távírókkal. Ezek közös trükkje az volt, hogy nem maga az üzenetet hordozó tárgy tette meg az egész utat, hanem a jel más csatornán (vizuálisan vagy akusztikusan) adódott tovább egyik ponttól a másikig.

A 18. század végétől Európa több részén szemaforos optikai távíróhálózatok épültek. Tornyok sora továbbított vizuális jeleket egymásnak: egy állomás leolvasta az előző jelét, majd beállította ugyanazt a következő számára. Jó időben egy üzenet így sokkal gyorsabban haladhatott, mint bármelyik futár.

Ez már érdekes működésbeli váltás. Nem ugyanaz a tárgy utazott végig az útvonalon. Az információt minden állomás újra létrehozta, majd továbbadta. Azért azt meg kell jegyezni, hogy egészen sok állomás kellett ahhoz, hogy a jel továbbítható legyen, és így is korlátozott volt az, hogy hová juthat el az információ, hiszen ki kellett hozzá építeni a megfelelő infrastruktúrát.

Az elektromos távíró ezt a folyamatot tette nagyságrendekkel gyorsabbá és rugalmasabbá. A 19. század közepére egyre több város között húzódtak távíróvezetékek. Az Egyesült Államokban az 1850-es évek elején még több mint ötven különálló távírótársaság működött, a következő évtized során ezekből egyre nagyobb rendszerek álltak össze. 1861 októberében elkészült az első amerikai transzkontinentális távíróvonal is. Ettől kezdve egy üzenet már töredéke alatt tehette meg a kontinensnyi távolságot annak az időnek, amelyre egy lovasnak vagy postakocsinak szüksége lett volna.

A távíró tehát nem egyszerűen gyorsabb posta volt, hanem az információ működése változott meg. Az üzenetet kódolták, jelként továbbították, majd a másik oldalon újra értelmezhető üzenetté alakították. Az eredeti papírlapnak nem kellett sehova mennie.

Az információ levált a hordozó mozgásáról.

Egy kábel az óceán alatt

Innen nézve válik igazán fontossá 1858. Szárazföldön a távíró már bizonyította, hogy az elektromos jel gyorsabban képes információt továbbítani, mint ahogy ember vagy jármű utazhat. Az Atlanti-óceán azonban továbbra is hatalmas fizikai szakadékot jelentett. A transzatlanti kábel ezt a szakadékot próbálta áthidalni. A kábel, amelyet fából készült hajók fektettek az óceán mélyére. Például az Agamemnon, a brit Királyi Haditengerészet 1852-ben vízre bocsátott hadihajója. Ahhoz, hogy közel 800 tonna kábelt el tudjon szállítani, ki kellett szerelni 91 ágyúját, valamint számos belső válaszfalát és rakományát. További több száz tonna kábel a fedélzetre került.

Az első működő kapcsolat rövid életű volt, néhány hét után megszakadt, és éveken át nem sikerült újra tartós összeköttetést létrehozni. 1866-ban azonban a Great Eastern kábelhajó új vezetéket fektetett Írország és Új-Fundland között, és ettől kezdve már tartós transzatlanti távírókapcsolat működött.

A változás léptékét nehéz mai fejjel érzékelni. Korábban az Atlanti-óceán túlsó oldaláról érkező hírek sebességét a hajók sebessége határozta meg – és az időjárás. Egy európai eseményről Amerikában csak hetekkel, napokkal később lehetett tudni. A távírókábel működésével ugyanennek az információnak már nem kellett átkelnie az óceánon abban az értelemben, ahogyan egy embernek át kellett kelnie rajta.

A tér ugyanakkora maradt, az információ számára mégis összezsugorodott – időben.

DONE

Tizenegy évvel az első transzatlanti kábel után, 1869. május 10-én egy másik hálózat történetében is fontos esemény történt. Ahogy a tér integrációjáról szóló cikkünkben is olvasható: a Utah területén fekvő Promontory Summitnál találkozott a kelet felől épülő Union Pacific és a nyugatról érkező Central Pacific vasút. Elkészült az első amerikai transzkontinentális vasút. Nézzük meg, mi történt az információ integrációja szempontjából!

Az ünnepségen egy közönséges vassíntüskét és a kalapácsot bekötötték a transzkontinentális távíróhálózatba. Amikor a kalapács a tüskéhez ért, az áramkör rövidre zárt, és az elektromos jelet az ország más részeire továbbították, ahol így szinte élőben követhették a kalapácsütéseket. Amikor a munka elkészült, W. N. Shilling, a Western Union távírásza elküldte az üzenetet:

D-O-N-E.

Kész.

Ebben az egyetlen jelenetben két különböző integráció találkozik. Az egyik hálózaton ettől kezdve vonatok, emberek és tárgyak haladhattak végig a kontinensen. A másikon az erről szóló információ futott végig szinte azonnal.

Ráadásul az információs hálózat megelőzte a közlekedésit: az első transzkontinentális távíró már 1861-ben elkészült. Mire a vasúti sínek összeértek, a kontinens két partja kommunikációs értelemben nyolc éve kapcsolatban állt egymással.

A tér fizikai és információs hálózatai ettől kezdve egyre szorosabban épültek egymásra.

Nem egyetlen vonal – információs hálózatok

Ahhoz, hogy globálissá váljon az információs rendszer, egy távíróvezeték önmagában még kevés. Nem elég gyorsan továbbítani az üzenetet, a különálló rendszereknek egymással is kapcsolatba kell kerülniük.

Ugyanez történt korábban a közlekedéssel. Amikor Nellie Bly 1889-ben elindult, hogy megkerülje a Földet, nem létezett egyetlen világméretű közlekedési rendszer, amely felvette New Yorkban, majd hetvenkét nappal később ugyanoda visszatette. Vonatok, gőzhajók, kikötők és helyi közlekedési rendszerek adták át egymásnak. Attól vált a bolygó bejárhatóvá, hogy a kisebb hálózatok között olyan szinten kiépült az összeköttetés, hogy az végül összeért.

Az információ történetében ugyanez kezdett történni. A helyi távíróvonalakat országos rendszerek kötötték össze. Az országos hálózatokat kontinenseken átvezető vonalak. A kontinenseket tenger alatti kábelek. Egyre kevésbé az volt a kérdés, hogy létezik-e gyors kapcsolat két pont között, inkább az lett a kérdés, hogy az egyik rendszer képes-e továbbadni az információt a következőnek.

Szélesedő lehetőségek

A telefon újabb fontos változást hozott. A távíró alapvetően a betűk kódolt továbbítására épült. A telefon már magát a hangot alakította elektromos jellé. A távoli ember nem egy távírász által leírt szöveget kapott, hanem a másik ember beszédét hallotta.

A rádió ehhez újabb szerveződési formát tett hozzá. A vezetékes rendszerekben jellemzően meghatározott pontok között zajlott kommunikáció. A rádióadás viszont egyszerre nagyon sok vevőhöz juthatott el, nem kellett minden hallgatóhoz külön vezetéket húzni. Ezzel az információ térbeli terjedésének új formája jelent meg: a műsorszórás.

A televízió ugyanezt képpel egészítette ki, a kommunikációs műholdak pedig lehetővé tették, hogy az ilyen jelek kontinensek között is szinte azonnal mozogjanak.

1962. július 23-án a Telstar műhold segítségével létrejött az első élő transzatlanti televíziós közvetítés. Öt évvel később, 1967. június 25-én az Our World című műsorban már több kontinens élő televíziós kapcsolásait kötötték össze. A világ különböző pontjain emberek milliói lényegében ugyanabban az időben nézték ugyanazt a műsort. Ez hatalmas esemény volt, gondos tervezést igényelt, és olyasvalami volt, ami egy közös élménnyel összekötötte a világot.

Ez újabb változást hozott abban, mit jelent a távolság. A levél korában egy távoli esemény napokkal vagy hetekkel később érkezett meg hozzánk információként. A távíróval percekkel vagy órákkal később tudhattunk róla. A műholdas televízióval már közel ugyanabban a pillanatban láthattuk. A Föld különböző pontjain élő emberek „információs jelene” egyre nagyobb területen kezdett átfedni egymással.

A hálózatok hálózata

Az internet történetére hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint a következő nagy kommunikációs találmányra, pedig ebből a sztoriból nézve talán más az igazán érdekes benne. 1969 végére az ARPANET első változata négy számítógépet kapcsolt össze, ami önmagában még csak egy újabb, mai szemmel nézve aprócska hálózat volt. (Akkori szemmel nézve viszont óriási áttörés.)

A következő években azonban megjelent egy komolyabb probléma. Nemcsak számítógépeket kellett egymással összekötni, hanem különböző elvek szerint működő hálózatokat is. Léteztek vezetékes csomagkapcsolt rendszerek, rádiós hálózatok és műholdas kapcsolatok. Ezen dolgozott többek között Robert Kahn és Vint Cerf, két amerikai számítógéptudós, akiknek munkájából később megszületett az internet egyik alapja, a TCP/IP protokollrendszer. A lényeg nem az volt, hogy minden hálózat egyformává váljon, hanem hogy képesek legyenek egymásnak továbbadni az információt.

Végül ez lett az internet egyik alapelve. A különálló hálózatok önállóak maradhatnak, miközben közös protokollok segítségével információt adhatnak át egymásnak. Kahn eredeti alapelvei között szerepelt az is, hogy az egyes hálózatoknak nem kell belsőleg átalakulniuk ahhoz, hogy csatlakozzanak, és nincs szükség egyetlen globális működtető központra sem.

Innen nézve maga az internet szó is elég pontos: inter-network, azaz hálózatok közötti. Nem egyetlen hatalmas hálózat nyelte el a kisebbeket, hanem sok különböző hálózat vált képessé arra, hogy továbbadja egymásnak az információt. És itt különös módon ugyanoda jutunk, ahová Nellie Bly utazásánál. Őt sem egyetlen rendszer vitte körbe a Földön, hanem különféle rendszerek adták át egymásnak, földön, vízen, vasúton – ahogyan az adatokat, információkat is kisebb-nagyobb rendszerek közvetítik egymás között, UTP-kábelen, optikán, rádióhullámokon.

Ugyanabban a folyamatban

Van egy további izgalmas különbség a televízió és az internet között. Egy világméretű televíziós közvetítés közös információs pillanatot teremthet, emberek százmilliói nézhetik egyszerre ugyanazt. Ez önmagában is egyfajta egységes közösségi élmény, van miről írni, beszélni utána, mindenki tudja, miről van szó. Több ilyen pillanat is volt a televíziózás történetében, olimpiai közvetítések, Live Aid koncertek, vagy akár – egészen másként – a 9/11 élménye.

De a nézők a tévé képernyője előtt ülve többnyire nézők maradnak. A hálózati kommunikációban az emberek pedig maguk is a folyamat aktív résztvevőivé válhatnak.

Egy eseményről élőben lehet közvetíteni, így az szinte azonnal felkerülhet egy hálózatra. Mások megoszthatják, kommentálhatják, új információval egészíthetik ki, ellenőrizhetik, kiforgathatják vagy más kontextusba helyezhetik. Ezek a változatok újabb hálózatokba kerülhetnek tovább, és újabb emberek reagálhatnak rájuk.

Az információ már nem egyszerűen eljut A pontból B pontba, hanem áramlás közben változik. Más információkkal találkozik, megerősödik, háttérbe szorul, átalakul, új jelentést kap. A korábban egymástól nagyrészt elkülönült információs környezetek egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültek. Egy esemény, kép, gondolat vagy állítás ma nagyon rövid idő alatt egymástól több ezer kilométerre élő emberek információs környezetének részévé válhat.

Ami áramlik

Ez az egész szép és jó – azonban mindennek nincs automatikusan pozitív következménye. Maga az információs rendszer egy – magában is folyamatosan változó – keretrendszer, ami nem tesz különbséget igaz és hamis között. Ugyanazon az optikai kábelen haladhat kutatási eredmény, időjárási adat, családi fénykép, propaganda, banki tranzakció, zsarolás, segítségkérés, átverés vagy macskás videó.

Maga az integráció csak azt teszi lehetővé, hogy messzebbre, gyorsabban, több rendszer között mozoghasson az információ – de hogy mi az az információ, az egy másik kérdés. Így igaz, hogy egy óriási felfedezés híre gyorsabban terjedhet el, de egy tévedés vagy hazugság is. Egy helyi politikai esemény azonnal hatással lehet más országok közéletére. Egy virálissá vált helyi videóból bármikor globális jelenség lehet – 5 percre. A hálózat nem válogat aszerint, hogy mi áramlik rajta, csak összeköti a pontokat.

Összeér az információ

Az információ történetében persze nagy szerepe van annak is, hogy egyre gyorsabban voltunk képesek üzenetet küldeni egyre nagyobb távolságok felé. De nagyobb fordulatot jelentett az, hogy az információ mozgása fokozatosan levált annak a fizikai hordozónak a mozgásáról, amely korábban szállította. Aztán a gyors kommunikációs vonalak rendszerekké kapcsolódtak. Végül maguk a különálló rendszerek is egyre átjárhatóbbá váltak egymás számára. A 19. századi távíró még két távoli pont között teremtett szinte azonnali kapcsolatot, a 21. századi interneten már hálózatok milliárdnyi eszköze adja tovább egymásnak folyamatosan az információt.

Az információ összeérése ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy ma beszélhetünk valakivel a Föld másik oldalán, hanem azt, hogy a korábban nagyrészt különálló információs folyamatok egyre inkább ugyanannak a bolygóméretű rendszernek a részeivé váltak.

Eddig három történetet követtünk. Először a térét: hogyan kapcsolódtak össze a helyi közlekedési rendszerek egy bolygóméretben használható hálózattá. Aztán az időét: hogyan kellett ezek működéséhez összehangolni a korábban egymástól független helyi időket. Most pedig az információét: hogyan váltak képessé a távoli pontok arra, hogy egyre gyorsabban hassanak egymásra. A következő kérdés innen már adja magát.

Biztos, hogy három különálló történetet látunk? Vagy ugyanannak az átalakulásnak három különböző oldalát?

Felhasznált és ajánlott források

Library of Congress: First Transatlantic Telegraph Cable Sent
Az 1858-as első transzatlanti távírókábel története, Viktória királynő és James Buchanan elnök üzenetváltása, valamint korabeli dokumentumok és térképek.
Library of Congress – First Transatlantic Telegraph Cable Sent

The Henry Ford: Galvanometer Used to Receive Queen Victoria’s Message to President James Buchanan, 1858
A Viktória királynő által küldött 98 szavas távirat és annak mintegy 16,5 órás továbbítási ideje; az üzenet vételéhez használt eredeti műszer múzeumi dokumentációja.
The Henry Ford – Queen Victoria’s Transatlantic Message

Smithsonian Institution Libraries: The Underwater Web – The Chappe Semaphore
Claude Chappe 1792-ben kialakított szemaforos optikai távírórendszeréről, a toronyállomások működéséről és az elektromos távírót megelőző nagy távolságú jelátvitelről.
Smithsonian Institution Libraries – The Chappe Semaphore

Institution of Engineering and Technology: The Transatlantic Telegraph Cables 1865–1866
Az első transzatlanti kábel problémái, az 1865-ös kísérlet és az 1866-ban létrejött tartós kapcsolat története, valamint a Great Eastern szerepe. Jó összehasonlítást ad arra is, hogyan változott meg az Atlanti-óceán két partja közötti hírek sebessége.
IET – The Transatlantic Telegraph Cables 1865–1866

U.S. National Park Service: The Transcontinental Telegraph
Az Egyesült Államok első transzkontinentális távíróvonalának 1861-es elkészültéről és arról, hogyan előzte meg az információs összeköttetés a transzkontinentális vasutat.
National Park Service – The Transcontinental Telegraph

U.S. National Park Service: Four Special Spikes – Golden Spike National Historical Park
Az 1869. május 10-i Promontory Summit-i esemény részletes története: a távíróáramkörbe kapcsolt kalapács és sín, valamint a transzkontinentális vasút elkészültét jelző „D-O-N-E” üzenet.
National Park Service – Four Special Spikes

NASA: Telstar Opened Era of Global Satellite Television
A Telstar–1 kommunikációs műhold és az 1962-ben létrejött első élő transzatlanti televíziós kapcsolatok története.
NASA – Telstar Opened Era of Global Satellite Television

European Broadcasting Union: 100 Years of Media Technology
Az 1962-es Telstar-közvetítés és az 1967-es Our World története. Az utóbbi volt az első élő, világméretű műholdas televíziós műsor, amely több kontinens adásait kapcsolta össze.
EBU – 100 Years of Media Technology

European Broadcasting Union: The Technical History of Eurovision
Technikai háttér az 1967. június 25-i Our World közvetítéshez: kommunikációs műholdak, több mint egymillió kilométernyi kapcsolat és több ezer közreműködő segítségével létrehozott világméretű élő televíziós rendszer.
EBU – The Technical History of Eurovision

Barry M. Leiner, Vinton G. Cerf, David D. Clark, Robert E. Kahn és mások: A Brief History of the Internet
Internet Society, 1997.
Az internet történetének különösen értékes összefoglalása, részben maguktól a fejlesztőktől. Az ARPANET első négy gépes hálózatától Robert Kahn és Vint Cerf munkáján át bemutatja az „open architecture networking” alapelvét: különböző hálózatok úgy kapcsolódhatnak össze, hogy közben saját belső működésüket megtarthatják.
Internet Society – A Brief History of the Internet

Vint Cerf: A Brief History of the Internet & Related Networks
Az internet egyik létrehozójának saját történeti összefoglalója. Különösen az 1973-ban elindított „Internetting” projekt szempontjából fontos: a cél kifejezetten különböző csomagkapcsolt hálózatok összekapcsolása volt.
Internet Society – A Brief History of the Internet & Related Networks

Computer History Museum: Internet History – 1970s
Az ARPANET, a rádiós PRNET és a műholdas SATNET eltérő rendszereinek összekapcsolási problémájáról, valamint Kahn és Cerf TCP-re vezető munkájáról. Jól mutatja, miért nem egyszerűen „nagyobb hálózat”, hanem hálózatok hálózata lett az internet.
Computer History Museum – Internet History: 1970s

The post Az üzenet, ami megelőzte a hajót – Összeér az információ first appeared on JAMMER 2.0.