Rejtett kincsek: A bérgyilkos, aki nem is volt – Amikor egy szerep életre kel
A bérgyilkos, aki nem is volt (eredeti címe egyszerűen: Hit Man) első ránézésre könnyed műfaji játék. Főszerepben Glen Powell és Adria Arjona, valós történet inspirálta, krimi-keretben mesél, poénokkal old, és közben egy igényes romantikus szálat is hoz. A hangulata magával visz, a rendező, Richard Linklater többször bizonyította, hogy ért ehhez, most is létrehoz egy egészen sajátos, szerethető atmoszférát. A film ereje mégis abban van, ahogy egy ember szépen lassan átformálja saját magát. Kellenek hozzá a váratlan lehetőségek, és persze a saját döntései, hogy mit hoz ki a lehetőségekből. De a történet során egy magát nem túl sokra tartó kisemberből valami egészen más lesz. Mindezt épp csak olyan kicsi túlzásokkal, hogy simán el tudod képzelni: akár így is történhetett.
A tanár, aki beugrós ál-bérgyilkos lett
A kiindulópont egyszerű: Gary Johnson (Glen Powell) tanár, okos, visszafogott, és olyan szürke, amennyire csak lehet. Még a diákjai számára is szinte láthatatlan. De egyébként rendben van az életével, nem vágyik többre, számára minden jó úgy, ahogy van. Néha technikusként besegít a rendőrségnek, a háttérből, biztos távolságból. A csapata azzal foglalkozik, hogy egyikük bérgyilkosnak adja ki magát, és potenciális megbízókkal tárgyal, hogy csőbe húzza őket, miközben a csapat lehallgatja a beszélgetéseket.
Aztán egy alkalommal a hivatásos ál-bérgyilkos nem tud elmenni egy találkozóra, Gary pedig – egy kicsit vonakodva ugyan, de – elvállalja, hogy beugrik helyette. És önmagát és kollégáit is meglepi, hogy ez nagyon is fekszik neki. Mint kiderül, elég intelligens és bevállalós ahhoz, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Így hamarosan ő lesz az első számú ál-bérgyilkos a csapatban.
Ezzel egy egészen különös világ nyílik meg előtte. Minden kuncsaftra külön felkészül, mindhez hozzáigazítja az eljátszott figurát, új nevet, új stílust, új hangot hoz létre – vagy hoz felszínre önmagából. És minden egyes felvett szereppel az önmagáról kialakított képet is egyre bővíti. Mert ki mondta, hogy mindig ugyanazt a (városi szürke tanár) szerepet kell játszani? Miért ne lehetne egy időre Nico, a rossz arcú, ballonkabátos kelet-európai bérgyilkos, vagy Tanner, a tetovált texasi vagány, esetleg a különc, vörös hajú Dean, vagy X, aki leginkább Patrick Batemanhez hasonlít az Amerikai Pszichóból?
Ronról, a dögös rosszfiúról már nem is beszélve… akinek a bőrébe bújva indul meg aztán a történet romantikus szála, amikor összehozza a sors Madisonnal (Adria Arjona), az elkeseredett feleséggel, aki inkább özvegy szeretne lenni.
A valódi Gary Johnson
Gary Johnson a való életben is a tárgyalófeleihez igazította a karakterét. (És tényleg volt olyan, hogy egyszer egy gyerek próbálta meg felbérelni, és Atari játékokkal fizetett volna érte.) A valóságban, mint a filmben is, két macskával élt együtt, akiket Id-nek és Ego-nak hívtak. Az, hogy tanárként dolgozik, szintén nem fikció, amivel a karakterének szélsőséges változásait akarták bemutatni. Egyrészt az eredeti Johnson is tanár volt, másrészt pedig az a hozzáállás, amit tanít, végig a szemlélete stabil alapja marad: megfigyel, értelmez és következtet. Ez a hozzáállás határozza meg a munkáját és a személyes döntéseit is. A tanári tapasztalat segíti abban, hogy felismerje mások motivációit, és pontosan reagáljon a helyzetekre, amelyekbe kerül. Mert érti az emberi viselkedés működését. Másrészt abban, ahogy a diákjai reagálnak rá, visszamérhető, mennyit változott az út során.
Persze bőven van fikció is a történetben. Az például sosem történt meg, hogy Johnson egy – egyébként igen csinos – ügyféllel összejött volna, hogy aztán mindenféle zűrös helyzeten menjenek keresztül együtt. De a filmbe ez is belefért.
Gary Johnson sajnos nem érte meg a film elkészültét, még a forgatás kezdete előtt, 2022-ben meghalt, 75 éves korában. 1989-től a pályafutása végéig több mint 60 alkalommal bérelték fel, ennyi letartóztatásban segédkezett a rendőrségnek azzal, hogy potenciális ügyfeleket csalt tőrbe.
A forgatás, ahol a karakterépítés volt a középpontban
Linklater állítólag az a fajta rendező, aki családias hangulatot teremt a forgatáson. Az alkotásban együtt dolgozik a stábbal, teret ad az ötleteknek, annak, hogy kipróbáljanak különböző lehetőségeket. Már a forgatókönyvön is együtt dolgoztak Powellel egy Skip Hollandsworth cikk alapján, amely a valódi Garyról szólt. A kollaboráció a különféle karakterek kidolgozásában még inkább működött, afféle kreatív műhelyként. A jelmezes, fodrász, sminkes csapat együtt találta ki az eljátszott figurák megjelenéseit a főszereplővel és a rendezővel, akik pedig minden új jelenetben próbálgatták, melyikük mit tud, hogy viselkedik, hogyan reagál.
Ez a műhelyhangulat átjön a filmet nézve is – mint ahogy minden művön valami különös módon átérződik az, hogy mi volt azokban az emberekben, akik készítették. És ettől a Hit Man afféle feelgood moziként működik.
A romantikus szál
A film romantikus szála azért érdemel talán figyelmet, mert ma már egyre inkább ritkaságszámba megy. Mintha valamikor a 2000-es évek elején elkezdett volna szépen lassan kihalni a szerelem a filmekből. Persze nem teljesen, de azért jellemzően másra irányult a fókusz. Ezért öröm látni olyan műveket, ami két ember között kibomló románc alakulását is bemutatja. Ráadásul a maga természetességében, tehát se nem rózsaszín cukormázban, se nem teljesen leegyszerűsítve, vagy elbagatellizálva. Ráadásul mindezt a történet szerves részeként.
A krimi-szál az alap, ami a keretet adja. A humor finom és nem harsány. És persze a kettős életből származó feszült helyzetek mindig jól működnek, ez a mozi sem kivétel. De a film lelkét (ha van egy filmnek (vagy bármi másnak) lelke egyáltalán) a két főbb szereplő között bontakozó kapcsolat adja, és örülhetünk, hogy van még olyan film, amelyben ez teret kaphat.
Ki vagyok én?
Ha a romantikus szál a film lelke vagy érzelmi része, akkor Gary Johnson fokozatos átalakulása a mentális íve (ha van egy filmnek (vagy bármi másnak) mentális íve egyáltalán). Ahelyett, hogy visszarendeződne az élete a megszokottba, vagy hogy a saját ellentétébe csapna át, Gary fejlődik. A döntésein keresztül, folyamatosan, fokozatosan. A film elején bemutatott és a film végi Gary között érezhető a változás. És nincs túlmagyarázva, nem is kell, mert a változtatás minden lépését végigkövethetjük. Mindezt könnyed hangvétellel, finoman, és minden harsányságot mellőzve.
Több szempontból is „rejtett kincs” a mozi. Egyrészt nincs szüksége óriási csavarra vagy hatalmas akciókra ahhoz, hogy szórakoztasson – másrészt, vagy talán épp ezért, túl nagy figyelmet sem kapott. Pedig üdítő kivétel a tartalom-cunamiban, olyan, aminek emészthető és közérthető üzenete is tud lenni, ha olyan szemmel nézed.
Például az, hogy valahol mindegy, milyen szerepet játszol. Amiről most azt gondolod, hogy az vagy te (egy tanár, mérnök, autószerelő, digitális tartalomkészítő, családanya, vevő a boltban, vagy bármi), végső soron az is csak egy szerep. A kérdés csak az, hogy te játszod, vagy a szerep játszik téged.
A film a Netflixen megnézhető.
