Az elmúlt három cikkben tettünk egy meglehetősen nagy kört.
Először Jules Verne és Nellie Bly nyomán körbeutaztuk a Földet (ez önmagában nagy kör), és megnéztük, hogyan vált a bolygó különálló helyek halmazából egyre inkább (kör)bejárható rendszerré. Aztán visszaállítottunk egy órát 1883-ban, és végignéztük, hogyan kellett összehangolni a helyi időket ahhoz, hogy az egyre nagyobb közlekedési és kommunikációs hálózatok összehangoltan működhessenek. Végül végigkövettük, ahogy hajókról leengednek egy távírókábelt az Atlanti-óceán fenekére, és megnéztük, hogyan vált az információ egyre kevésbé függővé annak az eszköznek vagy élőlénynek a sebességétől, amely korábban szállította.
Három külön történetnek indultak, amiket most egymás mellé teszünk. Egyrészt azért, mert lehet, hogy hasonló dolgok történt mindháromban. Másrészt azért, mert még az is lehet, hogy ugyanannak az egyvalaminek a három külön nézőpontjáról írtunk idáig. Ha pedig így van, akkor érdemes megnézni, hogy mi lehet az az egyvalami.
Előre szólunk, hogy menet közben várhatóan filozófiáról is lesz majd szó, de ez ne riasszon el senkit. Igyekszünk mindent közérthető, emberi nyelven megfogalmazni.
Kisebb rendszerek nagyobb rendszere
A tér történetében a helyi vasutak, utak, hajójáratok, kikötők és állomások nem olvadtak össze egyetlen gigantikus közlekedési vállalattá. Megmaradtak különálló rendszereknek, de egyre több ponton kapcsolódtak egymáshoz. Nellie Bly azért tudta 72 nap alatt megkerülni a Földet, mert az egyik rendszer át tudta adni őt a következőnek. „Csak” a menetrendet kellett jól összerakni….
Az időnél hasonló történt. Nem egyetlen világórát szereltek fel valahol Greenwichben, amelyhez onnantól minden ember engedelmesen igazította a zseb-, kar-, torony- és kakukkos óráját. Közös referenciák és szabványok alakultak ki, amelyekhez különböző helyek és rendszerek hozzá tudták igazítani a saját működésüket. A helyi időkből koordinálható világidő-rendszer lett.
Az információnál ugyanezt láttuk. A távíróhálózatokat más távíróhálózatokkal kapcsolták össze, később telefon-, rádió- és műholdas rendszereket építettek, végül pedig megszületett az internet, amely már nevében is hálózatok közötti rendszert jelent. A lényeg nem az volt, hogy minden hálózat ugyanolyan legyen, hanem hogy azok a különböző hálózatok, amik létrejöttek, képesek legyenek valamit átadni egymásnak.
Ez egy közös minta. A világméretűséghez nem feltétlenül egyetlen világméretű rendszer kell, elég, ha a kisebb rendszerek átjárhatóvá válnak egymás számára. És ez valamivel érdekesebb annál, hogy az elmúlt két évszázadban „valahogy minden sokkal gyorsabb lett”.
A korábban viszonylag önállóan működő helyek, idők és információs környezetek egyre kevésbé tudtak egymástól függetlenek maradni. A Föld ugyanakkora maradt, de egyre sűrűbb kapcsolatrendszer alakult ki rajta.
Persze nem egyformán és nem mindenki számára. A nagy távolságokat összekötő közlekedési útvonalak ma is könnyebben elérhetőek egy világvárosból, mint egy elszigetelt faluból, az internethez való hozzáférés sem egyenletes, és politikai, gazdasági vagy technikai határok ma is képesek részeket elválasztani egymástól. A „globális rendszer” ezért nem azt jelenti, hogy minden pont egyformán van bekötve, csak azt, hogy a kapcsolatok már bolygóméretűek lehetnek.
Mielőtt továbbmennénk, beszélnünk kell egy kicsit Kantról.
Szemléleti formák és más furcsaságok
Immanuel Kant 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikájában a teret és az időt az emberi tapasztalás a priori szemléleti formáinak nevezte.
Ez elsőre pont olyan mondat, amelyet hallva vagy olvasva az ember hirtelen sürgős elfoglaltságot talál valahol teljesen máshol. De megpróbáljuk egyszerűbben megfogalmazni – fenntartva, hogy vannak szakértők, akik nálunk pontosabban és részletesebben is el tudják magyarázni a dolgot.
Kant nem azt állította, hogy a tér és az idő két különleges valami, ami valahol a világban lebeg, vagy csak úgy van. Inkább olyasmit mondott, hogy az ember számára minden tapasztalat eleve térbeli és időbeli rendben jelenik meg. Egyszerűen képtelenek vagyunk úgy tapasztalni, elképzelni bármit, hogy abban nincs tér és idő. Képzelj el egy… mit is? Egy kockát? Pontot? Fát? Illatot? Történést? Bármit mondanánk, az már térben és időben jelenik meg a fejünkben.
Ráadásul a tér és idő nem olyasmik, amiket egyszer valamikor megtanultunk a világról, hanem sokkal inkább feltételek – annak feltételei, hogy egyáltalán tapasztalni tudjuk a világot. Az „a priori” itt azt jelenti, hogy „a tapasztalatot megelőző”. Vagyis előbb vannak, mint hogy tapasztalnánk, és ha nincsenek, nem is tapasztalunk.
(A tudat modern kutatása során egyes kutatók azt is feltételezik, hogy az időn és a téren kívül még egy valami szükséges a tapasztaláshoz, ami talán alapvetőbb is az előző kettőnél. Ez pedig maga a tudat, amely nélkül még a tapasztalás sem lenne lehetséges, és térről vagy időről sem tudnánk beszélni, mert nem lenne hol, mivel és kivel. De ebben most nem mélyedünk el, talán egy későbbi alkalommal – vagy az is lehet, hogy inkább meghagyjuk a lehetőségét nálunk sokkal kompetensebbek számára, hogy ezt a vonalat bővebben kifejtsék.)
Persze nem akarunk olyasmibe belecsúszni, amit Kant nem mondott. A vasút természetesen nem integrálta a teret mint a priori szemléleti formát, és az időzónák sem alakították át az ember a priori időszemléletét. Amit az emberiség a történelem során felépített és összehangolt, az az emberi működés a térben és az időben. Közössé tettük azt, ami addig külön-külön volt. Útvonalakat, referenciapontokat, kisebb-nagyobb hálózatokat, térképeket, időszabványokat, menetrendeket és hasonlókat építettünk.
Talán úgy pontosabb, hogy az emberiség nem a teret és az időt egyesítette, hanem önmagát helyezte el egy közös térben és közös időben. Többé-kevésbé közösen.
London déli tizenkettője kapcsolatba került New York reggel hét órájával. Egy tokiói indulás összeilleszthetővé vált egy budapesti érkezéssel. A távoli pontok között már nemcsak elméletileg létezett valamilyen tér- és időbeli viszony: hétköznapi emberi cselekvéseket lehetett rájuk építeni. Ezzel, és az információs hálózatok integrációjával megszületett (vagy legalábbis elkezdett kialakulni) egy olyan szemléleti mód is az emberekben, hogy az egész Föld az otthonunk, nem csupán az, amit a saját szemünkkel látunk belőle.
Ha már Kantnál tartunk, van egy másik gondolat is, amely ugyancsak érdekes lehet a számunkra. Elsőre talán ez is kicsit bonyolultnak fog hangzani, de megteszünk mindent, ami tőlünk telik, hogy érthetővé tegyük.
Ahhoz, hogy a rengeteg különálló inger érzékeléséből és azoknak a fejünkben létrejövő reprezentációból számunkra egyetlen összefüggő tapasztalat legyen, valamilyen módon össze is kell kapcsolnunk őket. Kant ezt a szintézis és a tudat egységének problémáján keresztül tárgyalja: a különböző reprezentációknak ugyanahhoz a tapasztaló alanyhoz kell tudniuk tartozni.
Egyszerűbben: az agyunk nem egyszerűen különálló benyomásokat gyűjt, hanem összekapcsolja őket, hogy egységes tapasztalat legyen belőlük. Ehhez értelemszerűen kell valaki, akiben ezek összekapcsolódnak.
És itt nagyon óvatosan megkockáztatunk felhúzni egy analógiát.
Az emberiségnek, legalábbis eddigi tudásunk alapján, nincs egyetlen közös „én gondolom”-ja. Nem tudjuk azt állítani, hogy nyolcmilliárd ember együtt valamilyen óriási tudatot alkot önálló gondolatokkal és akarattal. Még ha így volna, mi akkor se állíthatnánk ezt biztosra, hiszen szükségképpen a részei volnánk, így nehéz lenne kívülről megfigyelni.
Viszont történetileg létrehoztunk valamit, ami korábban nem létezett ilyen formában: olyan rendszereket, amelyekben az egyik ember tapasztalata egy másik ember tapasztalatának részévé válhat. Nem kell ugyanott lennünk, se ugyanakkor ott lennünk. Sőt, egyre kevésbé feltétel, hogy ugyanahhoz a közösséghez, kultúrához vagy akár nyelvhez tartozzunk. Mégis hatással tud lenni bármely ember tette és tapasztalása bármely másikéra a bolygón. Legalábbis elvileg.
Ez pedig már nem a priori adottság, ez valami, amit az idők során mi magunk hoztunk létre.
A harmadik réteg
A teret és az időt ezért filozófiai értelemben nem érdemes egyszerűen az „információ” mellé tenni, mintha Kant véletlenül elfelejtette volna felsorolni az internetet harmadik a priori szemléleti formaként.
A térben helyezkedünk el és itt helyezünk el minden dolgot, amit ismerünk. Időben történnek velünk a dolgok. A kommunikációs rendszereken keresztül pedig be tud kerülni más emberek tapasztalati világába az, ami az egyik helyen és időben megtörtént. Például egy 1858-ban Londonból elküldött üzenet tizenhat és fél óra alatt megjelent Amerikában. 1967-ben emberek milliói nézték több kontinensen ugyanabban az időben az Our World televíziós műsort. Ma pedig egy telefon kamerájával rögzített esemény perceken belül bekerülhet egymástól több ezer kilométerre élő emberek telefonjára, képernyőjére, információs környezetébe, akik reagálhatnak rá, továbbküldhetik, megváltoztathatják vagy valami teljesen újat építhetnek belőle.
Ettől még nem biztos, hogy közös lesz a tudatunk, de egyre több dolognak lehetünk tudatában arról, ami a világon történik, egyre több közünk lesz egymás tapasztalataihoz.
És itt lép be a képbe Hegel…
Hegel és a visszahatás
Hegelről és munkásságáról sem szeretnénk túlságosan leegyszerűsítő módon beszélni. Könnyű volna úgy leírni, mint az embert, aki valamilyen ködös Világszellemet küldött végig a történelmen, hogy az titokzatos módon megvalósítsa önmagát… de ennél azért érdekesebb a helyzet.
Hegelnél az egyén és az egyéni tudat nem önmagában áll. Egy olyan társadalmi és történeti közegben létezik, amelyet más emberek cselekvései, intézményei és egymáshoz való viszonyai hoztak létre. Az úgynevezett „objektív szellem” egyik értelmezhető jelentése ezeknek a tartós társadalmi mintázatoknak és intézményeknek a világa. Az egyén alakítja őket, de közben már eleve egy általuk alakított világba érkezik.
Ez a Világáram szempontjából ismerős dolog. Létrehozunk egy közlekedési rendszert, amely aztán megváltoztatja, hol tudunk élni és dolgozni. Létrehozunk egy szabványos időrendszert, amely aztán meghatározza, mikor kell munkába mennünk, mikor indul a vonat és mikor kezdődik a videókonferencia. Létrehozzuk az internetet, aztán a következő generáció olyan világban nő fel, amelyben az internet már nem találmány, hanem környezet, és alapjaiban határozza meg a cselekvéseit, döntéseit, gondolkodását.
A közeg alakítja azt, ami áramlik benne. Ami áramlik, az közben alakítja a közeget. A folyó formálja a medret, a megváltozott meder pedig más irányba tereli a vizet.
Hegelhez persze nem az internetet jósolta meg, viszont nagyon komolyan vette azt a gondolatot, hogy az ember által létrehozott történeti világ visszahat arra az emberre, aki létrehozta. Valami ilyesmit látunk itt is működni.
Hálózatok hálózata
A modern hálózattudományban egyre fontosabbá vált az úgynevezett többrétegű hálózatok vizsgálata. Ennek oka egyszerű: a valós világ bonyolult rendszerei ritkán működnek egyetlen hálózatként. Különféle hálózatok kapcsolódnak egymáshoz, és a közöttük lévő függések olyan viselkedéseket hozhatnak létre, amelyeket egyik hálózat külön vizsgálatából sem lehetne megfelelően megérteni.
A mi három történetünk természetesen nem kész matematikai hálózatmodell, de érdekes ebből a szempontból ránézni. Van egy mobilitási réteg, amelyen emberek és tárgyak mozognak. Van egy koordinációs réteg, amely lehetővé teszi, hogy távoli pontokon zajló folyamatokat időben egymáshoz igazítsunk. És van egy információs réteg, amelyen jelek, hírek, tudás, utasítások, képek, hazugságok, zenék és (természetesen) macskás videók mozognak.
Ezek egymással összefüggésben, együtt fejlődtek. A gyors közlekedés szükségessé tette az idő pontosabb összehangolását, az idő összehangolásához kommunikációs hálózatokat használtak. A közlekedés működtetése egyre inkább információs rendszerektől függött, az információs rendszerek fizikai kábeleket, energiaellátást, gyárakat, hajókat és adatközpontokat igényelnek. A rétegek egymásba kapaszkodtak.
A végeredmény tehát nem három különálló globális hálózat, hanem sok, egymással is összekapcsolódó hálózat közös rendszere.
Mi mind egyéniségek vagyunk
Az internet történetében találtunk ehhez egy különösen érdekes részletet. Az internet architektúrájáról szóló egyik alapdokumentum egészen nyíltan fogalmaz: a heterogenitás elkerülhetetlen, ezért a rendszernek ezt támogatnia kell. Különféle gépek, hálózatok és technológiák lehetnek részei ugyanannak az internetnek, anélkül, hogy belül ugyanúgy működnének. A közös kommunikációhoz viszont olyan protokollok kellenek, amelyeket mindkét oldal ért.
Ez technikai tervezési elv, de nehéz ellenállni egy óvatos, embereket érintő analógiának… és hát nem is akarunk ellenállni neki.
Az emberi társadalom integrációjához sem feltétlenül az szükséges, hogy minden ember ugyanolyan legyen, sőt. Lehetünk különbözőek, különböző nyelvekkel, kultúrákkal, történetekkel, gondolkodásmódokkal és célokkal, miközben képesek vagyunk kapcsolatot létrehozni egymással. Ha az emberiség egyre inkább közös rendszerben működik, érdekes kérdés, hogyan tudnak az egymástól különböző emberek és közösségek úgy kapcsolódni egymáshoz, hogy közben megőrzik a sajátosságaikat.
…Jó, persze a közös nyelv nem TCP/IP, ahogy egy ember sem router vagy számítógép, az analógiát nem érdemes addig nyúzni, amíg beadja a felmondását. De a működés egyik eleme hasonló: a kommunikációhoz nem azonosság kell, hanem valamilyen közösen értelmezhető protokoll vagy csatlakozási felület.
Ez lehet egy nyelv, amit minden fél ért. Ha nem, lehet fordítás. Lehet közös tudományos jelölésrendszer, mértékegység, szabvány, jogi keret, zenei notáció vagy akár egy egyszerű, ismerős kézmozdulat.
Jó, az emberiség társadalmi problémáit valószínűleg nem fogjuk jobb protokollokkal megoldani… de azért ne dobjuk el teljesen a hasonlatot. A három korábbi történetből legalább annyi látszik, hogy az integráció nem szükségképpen uniformizáció, nem kell mindent ugyanolyanná tenni, hogy köztük kapcsolat legyen. A világ közlekedési rendszere úgy vált globálissá, hogy a helyi rendszerek nem lettek egyformák, az internet úgy, hogy a hálózatok nem lettek egyformák. Lehetséges tehát olyan egység, amelyben a részek megőrzik különbségeiket.
Az azonosságnál talán fontosabb tulajdonság a kompatibilitás.
Amikor megjelenik valami, amit senki sem tervezett
Régi ismerősünk, az emergencia bukkan fel ismét. A mosh pitről szóló cikkben már találkoztunk vele. A tömegnek nincs központi irányítója, senki nem számolja ki előre minden résztvevő mozgását, mégis létrejöhetnek a teljes rendszer szintjén felismerhető mintázatok: örvények, áramlások, sűrűsödések, hullámok. Egyetlen ember sem örvény, az örvény a kapcsolatokból jön létre.
Az emergencia fogalmának több, filozófiailag eltérő értelmezése létezik, ezért nem érdemes vele varázsszóként dobálózni. Mi most itt olyan magasabb szintű mintázatokat értünk alatta, amelyek az alkotóelemek kölcsönhatásaiból alakulnak ki, az alkotóelemek egyenként nem tartalmazzák őket, és amelyeket a rendszer szintjén érdemes leírni.
Ha már itt tartunk, a különböző hálózatok összekapcsolódásából ráadásul olyan jelenségek is kialakulhatnak, amelyeket egyik hálózat külön vizsgálatából sem értenénk meg. Például egy város úthálózata egy fizikai hálózat, egy navigációs applikáció „efölött” egy információs réteg. Ha sok autós követi ugyanazt az appot, és mondjuk dugó esetén ugyanazt a kerülőutat találják meg, néhány esetben előfordulhat, hogy a kerülőút fog beállni, míg a korábban elzárt út felszabadul. Az, akinek nincs appja, gyanútlanul megy a forgalomban ott, ahol elvileg dugónak kellene lennie (bár ő erről nem tud), míg akik a kerülőutat választották, bosszankodva araszolnak egy szűk egyirányú utcában. Ilyenkor a jelenség már nem érthető meg csak az utak vagy csak az app vizsgálatából – a kettő együtt alkotja a rendszert.
Innen már adódhat néhány valamivel komolyabb kérdés.
Mi történik, ha emberek milliárdjai, vállalatok, intézmények, gépek és algoritmusok olyan sűrű kapcsolatrendszerben működnek, amelyben folyamatosan reagálnak egymásra?
Létrejöhetnek-e olyan rendszerszintű folyamatok, amelyeket egyik résztvevő sem tervezett meg?
Tulajdonképpen erre már rengeteg hétköznapi példánk van. Senki nem vezényli le központilag, hogy egy kifejezés mikor válik divatossá, miért pont akkor és miért pont az. Nincs olyan személy, aki egyedül eldönti, mitől lesz egy videó virális. Sőt, utólag is gyakran nehéz rekonstruálni, hogy hogyan lett valami felkapott. Ha már említettük, általában egy forgalmi dugót sem akar senki direkt létrehozni. A piaci pánik sem feltétlenül azért történik, mert egyetlen ember megtervezte.
Sok szereplő helyi döntéseiből összeállhat egy magasabb szinten felismerhető folyamat. Innen nézve az igazán merész kérdés nem is az, hogy kialakul-e valamiféle „globális tudat”, hanem valami ilyesmi: lehetséges-e, hogy az összekapcsolt emberiség szintjén már olyan emergens folyamatok jönnek létre, amelyeket senki sem tervezett, mégis az egész rendszert alakítják?
A bolygóméretű gondolat
A korábbi évszázadokban már mások is eljutottak hasonlóan nagy léptékű kérdésekhez, nem csak mi és Hegel. (Nagyon menő együtt, egy mondatban említeni magunkat Hegellel.) Hogy csak egy példát említsünk, ott van a nooszféra fogalma: annak elképzelése, hogy az emberi gondolkodás és tevékenység bolygóméretűvé válik. Többen többféle megközelítésből vizsgálták ezt a lehetőséget. Pierre Teilhard de Chardin elképzelése inkább spirituális irányba tolódott el, Vlagyimir Vernadszkij pedig különösen az emberiség és a tudomány bioszférát átalakító, geológiai jelentőségét hangsúlyozta, és voltak még más nézőpontok is.
Ma már tudjuk, hogy az emberi tevékenység valóban bolygóméretű hatásokat képes létrehozni. Ebből azonban még mindig nem következik egy bolygóméretű elme létezése, de egy rendszer tud rendszer lenni anélkül is, hogy az tudatos volna. (Hacsak nem tudatosítja valaki, hogy létezik…) Egy városnak sincs feltétlenül személyisége csak azért, mert vannak benne utak, kommunikációs csatornák, emberek és visszatérő mintázatok, ahogy a mosh pitnek sincsenek önálló gondolatai, mégis történnek benne olyan dolgok, amelyek az egyes résztvevők szintjén nem léteznek.
A döntő változás talán a visszacsatolás
Képzeljük el, hogyan terjedhetett egy hír néhány száz évvel ezelőtt. Valahol történik valami, valaki értesül róla, elmondja egy másik embernek, az elmegy máshová, ott továbbadja, és így tovább. Az információ szépen halad a közvetítők útján. Lehet, hogy közben változik, hatással van azokra, akik kapcsolatba kerülnek vele, és lehet egészen hosszú is ez a lánc, de alapvetően egy irányba halad – legalábbis a visszajelzés sokkal lassabban és nehezebben juthatott vissza oda, ahonnan a hír elindult.
Egy globálisan összekapcsolt világban viszont könnyen bezárulhat a kör. Valahol történik valami, az információ akár azonnal eljuthat a világ távolabbi pontjaira, ahol emberek reagálnak rá. A reakcióik döntéseket és újabb eseményeket indítanak el, ezekről újabb információ keletkezik. Az pedig visszajuthat oda, ahol az eredeti folyamat elindult, és megváltoztathatja annak további alakulását.
Ha elterjed a hír, hogy üzemanyaghiány van, pedig van benzin, az emberek elindulnak feltankolni, és valóban kialakulhat az üzemanyaghiány – ami arra is kihat, aki terjeszteni kezdte a hírt. Egy közösségimédia-bejegyzés gyorsan kap pár lájkot, amire az algoritmus úgy reagál, hogy még több embernek mutatja meg, így még több reakciót kap, amitől még többen fogják látni, bármi oka is volt annak, hogy kezdetben megsorozták a lájkokkal. Egy film mellékkaraktere mémmé válik, népszerűbb lesz a főszereplőknél is, ez természetesen eljut a stúdióhoz is, és már készül is a spinoff.
A folyamat egyre inkább visszafordul önmagára. Nemcsak információ áramlik, hanem visszacsatolás jön létre.
Ilyen visszacsatolások természetesen korábban is léteztek. A kereskedelem, háborúk, járványok, vallások és kulturális divatok története tele van velük. Ami megváltozott, az a lehetséges visszacsatolások sebessége, sűrűsége és földrajzi kiterjedése. Innen nézve talán azt is mondhatjuk – már mint következtetést, nem mint mérhető történeti törvényt –, hogy felgyorsult a történelem visszacsatolási sebessége. Egy helyi történés egyre rövidebb idő alatt válhat egy távoli döntés feltételévé, a távoli döntés pedig visszahatással lehet az eredeti helyre.
Szépen lassan kezd súlyt kapni az a mondat, amellyel a Világáramot elindítottuk: az áramlások találkoznak, hatnak egymásra, erősítik, gyengítik és formálják egymást. Közben kiderült az is, hogy a találkozások közege maga is bolygóméretűvé vált az idők során.
Ennek azért vannak kellemetlen következményei is
Az eddigiek alapján könnyű és vidám volna, ha arra juthatnánk, hogy minden szuper: összekapcsoltuk a világot, mostantól mindenki mindent tud, megértjük egymást és világbéke. De sajnos ezt a funkciót valaki elfelejtette bekapcsolni. Valószínűleg az emberiség felejtette el.
Attól, hogy egy információ eljut valahová, még nem biztos, hogy igaz, hasznos vagy fontos. A kommunikációs hálózatok ugyanúgy továbbíthatnak tényeket, mint tévedéseket vagy szándékosan hamis állításokat. Ezt már az előző cikkben is láttuk. Egy 2018-ban a Science-ben publikált vizsgálat például mintegy 126 ezer, 2006 és 2017 között Twitteren terjedő, tényellenőrzők által igaznak vagy hamisnak minősített hírláncot elemzett. A vizsgált adatállományban a hamis hírek messzebbre, gyorsabban, mélyebbre és szélesebb körben terjedtek, mint az igazak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy „a hazugság mindig gyorsabb az igazságnál” minden kommunikációs rendszerben, azt viszont jól mutatja, hogy a terjedési siker és az igazságtartalom két külön tulajdonság.
Közben az információ mennyisége is új problémát hozott létre. Egy UC San Diego-i kutatás már 2008-ban napi mintegy 100 ezer szóra és 34 gigabájtnyi adatra becsülte az átlagos amerikai információfogyasztását – a munkahelyi információ nélkül. (Ez nem 34 gigabájt megjegyzett tudást jelent, a becslés az elfogyasztott médiatartalmak adatmennyiségére vonatkozik.) Másfél évtizeddel később kutatók már úgy fogalmaznak: naponta több információnak vagyunk kitéve, mint amennyit képesek vagyunk feldolgozni. Az információs túlterhelés pedig figyelmi, érzelmi és döntési problémákkal függhet össze.
Régen az egyik nagy kérdés az volt, hogyan szerezzünk információt. Ma egy másik kérdés legalább ilyen fontos: hogyan válasszuk ki a számunkra szükséges információt a szinte végtelen mennyiségből?
A szűk keresztmetszet részben áthelyeződött az információ továbbításáról az emberi figyelemre. (Még pontosabban a figyelem fókuszára. A figyelem működésének egy külön cikket szánunk.) És ahol a figyelem erőforrás, ott megjelenik a verseny érte.
Az online információs rendszerek mesterségesek, emberek és algoritmusok alapján működik, így manipulálható is. A YouTube például külön szabályzatban tiltja a nézettség, a lájkok és a feliratkozók számának mesterséges növelését. A Facebook pedig évek óta próbálja felismerni és visszaszorítani azokat a bejegyzéseket, amelyek mesterségesen próbálnak reakciókat kicsikarni a felhasználókból. Már önmagában az, hogy ilyen szabályokra szükség van, mutatja, hogy ha a láthatóságot részben a hálózati reakciók döntik el, megéri megpróbálni mesterségesen előállítani ezeket a reakciókat.
A hálózat tehát nemcsak az információt viszi, a hálózat működéséről szóló információ is visszakerül a hálózatba, és megpróbáljuk felhasználni arra, hogy befolyásoljuk a következő áramlást. Ami ugye szintén visszacsatolás.
A kapcsolat sérülékenységgel is együtt jár
Van még egy kellemetlen tulajdonsága az összekapcsolódásnak. Ha rendszerek egymástól függnek, akkor nemcsak segíteni tudják egymást, de a hibákat is továbbadhatják.
Az egymástól függő hálózatokat vizsgáló kutatások régóta foglalkoznak azzal, hogyan indulhat el kaszkádszerű meghibásodás egyik rendszerből a másikba. A klasszikus modellekben például egy elektromos hálózat hibája kommunikációs rendszert érinthet, annak kiesése pedig tovább ronthatja az elektromos rendszer működését.
Ami összekapcsol bennünket, az tehát egyben közös sérülékenységet is teremthet. A közlekedési hálózat nemcsak embereket és árukat mozgat, hadseregeket is. A kommunikációs hálózat nemcsak tudást visz, hazugságokat is. A pénzügyi rendszer nemcsak a befektetéseket segíti, hanem a gazdasági zavarokat is továbbíthatja egyik szereplőtől a másikig. Ráadásul minél több rendszert kapcsolunk össze, annál több útvonalon haladhat tovább egy-egy következmény.
A világáram nemcsak kellemes dolgokat sodor. Egy információ vagy esemény ugyanannak a folyamatnak a részeként különböző emberek számára egészen eltérő következményekkel járhat. Ami az egyik helyen új lehetőséget teremt, máshol nehézséget okozhat.
Egy hálózatban, külön világokban
1967-ben az Our World című műsor egyik különlegessége az volt, hogy több kontinensen emberek tömegei nagyjából ugyanabban a pillanatban ugyanazt a műsort nézték. Közös információs esemény volt, az emberek másnap valószínűleg ugyanarról beszélgettek a buszon, az iskolában, a kocsmában.
A mai internet technikailag sokkal integráltabb ennél, az élményünk mégsem feltétlenül közösebb, sőt. Ugyanazon a világhálón vagyunk, de nem ugyanazt látjuk. Más embereket követünk, más algoritmus válogat nekünk, más nyelven olvasunk, más közösségekhez tartozunk. Ugyanaz az esemény más képpel, más kommentárral, más előtörténettel és más jelentéssel érkezhet meg hozzánk. A rengeteg információból más információs buborék épül fel körénk.
Ezért érdemes különválasztani néhány dolgot. A közös infrastruktúra más, mint a közös információ. A közös információ más, mint a közös értelmezés. A közös élmény pedig még mindig nem feltétlenül jelent egységélményt. Lehetünk technikailag minden korábbinál szorosabban összekapcsolva, és közben emberileg úgy érezhetjük, hogy soha nem voltunk ennyire messze egymástól.
A kettő között nincs ellentmondás. Talán ugyanannak a rendszernek két következménye.
(Egy kicsi kitartást kérünk még az olvasótól, mert most jön még csak az igazán izgalmas rész – lassan kezdenek összeérni a szálak.)
Amikor a rendszer visszahat önmagára
Térjünk vissza egy pillanatra az emergenciához. A mosh pitben a sok egyéni mozgásból kialakulhat egy közös mintázat, például egy örvény. Csakhogy ha az örvény már létrejött, az visszahat az egyes résztvevők mozgására is. Az újonnan érkezők már egy kialakult mozgásba kapcsolódnak be, miközben a saját mozgásukkal tovább alakítják azt. Az emergens jelenség tehát nem feltétlenül egy folyamat végterméke, hanem maga is újabb folyamatok kiindulópontjává válhat.
Ez persze nem új találmány. Egy közösség szokásai is az emberek cselekvéseiből alakulnak ki, majd az újabb generációk már ezekhez a szokásokhoz igazodva nőnek fel. A közösség tagjai alakítják a kultúrát, a kultúra pedig alakítja a közösség tagjait.
Csakhogy az előző három cikkben éppen azt követtük végig, hogyan váltak az ilyen kölcsönhatások egyre kevésbé helyhez kötötté. Az egyik helyen kialakuló folyamat egyre több másik folyamatot érhet el és alakíthat át, azok következményei pedig egyre gyorsabban juthatnak vissza a kiindulópontjukhoz.
A tér, az idő és az információ integrációjával nemcsak a kapcsolatok száma és sebessége nőtt meg. A kölcsönös alakítás lehetősége is bolygóméretűvé vált.
Amikor a siker megváltoztatja a következő játék szabályait
Vegyünk egy hétköznapibb példát. Egy film megjelenik a mozikban vagy valamelyik streamingplatformon. A közönség reagál rá: megnézi, értékeli, beszél róla, esetleg mémeket készít belőle. A visszajelzések eljutnak a készítőkhöz és a forgalmazókhoz, akik ezek alapján újabb döntéseket hoznak. Ha például egy bizonyos típusú film váratlanul nagy érdeklődést vált ki, elképzelhető, hogy más stúdiók is hasonló történeteket kezdenek fejleszteni.
Ezzel azonban már nemcsak egy korábbi film sikerére reagálnak, hanem megváltoztatják azt is, hogy a közönség a következő alkalommal milyen filmek közül választhat. A közönség pedig ezekre az új filmekre reagál, ami további döntéseket indít el.
Egy idő után kialakulhatnak olyan trendek, amelyekhez a készítők és a nézők egyaránt alkalmazkodnak, noha eredetileg senki sem tervezte meg őket.
És itt jön egy érdekes csavar.
A stúdióknak nem feltétlenül az a céljuk, hogy megváltoztassák a teljes filmkultúrát. Egy-egy produkció sikerét, a befektetések megtérülését vagy a vállalat működésének fenntartását tartják szem előtt. Ha egy ismert történet folytatása kiszámíthatóbb befektetésnek tűnik egy teljesen új ötletnél, az befolyásolhatja a döntéseiket. Ha a figyelemért folyó versenyben egy gyorsan előállítható, egyszerűbb tartalom is képes jelentős közönséget elérni, akkor gazdaságilag vonzóvá válhat az ilyen produkciók készítése. Vagy ha olcsóbban lehet sok kisebb produkciót elkészíteni, és elég, ha közülük néhány lesz sikeres, akkor könnyen lehet, hogy ebbe az irányba mozdulnak el.
A folyamat így akár önmagát is erősítheti. Egyre több tartalom versenyez a figyelmünkért, a készítők pedig újabb módszereket keresnek, hogy érvényesüljenek ebben a versenyben. Ez a bevált receptek gyakoribb újrahasznosításához, de korábban elképzelhetetlen alkotói együttműködésekhez és új műfajok születéséhez is vezethet.
Azt tehát nem állíthatjuk, hogy a visszacsatolás szükségszerűen egy bizonyos irányba viszi a kultúrát. Az viszont érdekes, hogy a rendszer működése nemcsak azt alakítja, hogy az emberek mit választanak, hanem azt is, hogy a következő alkalommal miből választhatnak.
És ez már jóval túlmutat a filmeken.
Amikor mindenki a saját dolgát csinálja
A filmeknél látott működés más területeken is megjelenhet. A különböző rendszerek résztvevői többnyire elsősorban a saját lehetőségeiket és céljaikat tartják szem előtt, nem az egész rendszert, amelynek részei.
Egy vállalat például olcsóbban gyárthatja és adhatja el a termékeit, de ha ezzel közben szennyezi a környezetet, akkor ami a vállalatnak nyereség, az másoknak és a természetnek veszteség lehet. A megváltozott környezet pedig idővel visszahat a gazdaságra is: az erőforrások elérhetőségére, a termelési lehetőségekre, az árakra és az emberek döntéseire. A kör itt is bezárul.
Az ilyen kölcsönhatások ráadásul nem feltétlenül ugyanott és ugyanakkor jelentkeznek, ahol a kiváltó döntések megszülettek. Egyes visszacsatolások percek alatt lezajlanak, mások évekkel vagy évtizedekkel később válnak érzékelhetővé.
Ahogy a különböző rendszerek egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, az egyik területen bekövetkező változás egyre több másik terület működését is befolyásolhatja. A gazdaság hat a környezetre, a környezet változása a gazdaságra. A gazdasági folyamatok alakítják a technológiai fejlődést, az új technológiák pedig megváltoztatják a termelés, a kommunikáció és a társadalmi együttműködés lehetőségeit. A sok különálló folyamat nem egyetlen közös cél felé halad, mégis egyre több ponton válik egymás feltételévé.
Ebből pedig valami érdekes következik: az emberiség közös tevékenységéből olyan világméretű folyamatok indulhatnak el, amelyek később a mi életünket és lehetőségeinket is alakítják – anélkül, hogy ezt bárki előre eltervezte volna. Nem szükséges hozzá közös akarat vagy központi irányítás, még csak az sem, hogy a résztvevők ugyanazt akarják, elég, ha a döntéseikből kialakuló folyamatok képesek visszahatni a következő döntéseinkre.
Ettől kezdve pedig már nem egyszerűen az a kérdés, hogyan alakítjuk a világot, hanem az is, hogyan alakít bennünket az a világ, amelyet közösen létrehoztunk.
Amikor a rendszer saját magáról szerez információt
Az emberiség persze nemcsak részt vesz ezekben a folyamatokban, hanem meg is figyelheti őket. Információt gyűjthetünk a saját működésünkről, vizsgálhatjuk a különböző rendszerek kölcsönhatásait, és megpróbálhatjuk megérteni, milyen összefüggések állnak a megfigyelt jelenségek mögött.
Gondoljunk például az éghajlatkutatásra. A Föld különböző pontjain végzett mérések, a műholdak adatai és a számítógépes modellek segítségével olyan összefüggéseket is vizsgálhatunk, amelyeket egyetlen ember a saját közvetlen tapasztalatai alapján nem tudna átlátni. A kutatásból származó információ pedig visszakerülhet az emberi döntésekbe. Az éghajlatról szerzett ismereteink például befolyásolhatják, hogyan termelünk energiát, milyen technológiákat fejlesztünk, hogyan építjük a városainkat, vagy milyen gazdasági döntéseket hozunk. Ezek a döntések aztán ismét hatnak a környezetre, amelynek változásait tovább mérhetjük és vizsgálhatjuk. Ezzel egy újabb visszacsatolási lehetőség jelenik meg.
Korábban arról beszéltünk, hogy a sok különálló emberi cselekvésből kialakuló folyamatok visszahatnak az emberek következő cselekvéseire, most viszont lépjünk eggyel tovább. A saját működésünkről szerzett tudásunkat arra is felhasználhatjuk, hogy megváltoztassuk magát a működést. Nemcsak alkalmazkodunk a kialakuló folyamatokhoz, hanem megpróbálhatjuk felismerni, milyen kölcsönhatások hozzák létre őket, majd tudatosan módosíthatjuk ezek feltételeit.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy képesek lennénk az egész rendszert átlátni vagy irányítani. Egyetlen ember sem ismeri a világ összes gazdasági, társadalmi, kulturális és környezeti folyamatát, a kutatók is csak bizonyos összefüggéseket tudnak feltárni, és a legjobb modellek sem képesek minden következményt előre jelezni, az egész rendszer, ami a világunkat jelenti, meglehetősen sokrétű és eléggé összetett.
Arról nem is beszélve, hogy a megfigyelésünk maga is a rendszer része. A megfigyelő tehát nem feltétlenül állhat kívül azon, amit megfigyel. A világáramról szerzett információ maga is a világáram része.
Egy rendszer megpróbálja megérteni önmagát
És talán itt jutunk el ahhoz a következtetéshez, amely felé a három korábbi történetünk vezetett. A világméretű közlekedési, időkoordinációs és kommunikációs hálózatok kialakulásával nem egyszerűen lehetővé vált, hogy egyre több ember kerüljön kapcsolatba egymással, hanem olyan, egymásba kapcsolódó rendszerek jöttek létre, amelyekben a sok különálló emberi cselekvésből globális folyamatok alakulhatnak ki. Ezek a folyamatok visszahatnak az emberekre, és megváltoztatják a következő cselekvéseik lehetőségeit.
Az emberiség azonban nemcsak elszenvedője vagy résztvevője lehet ezeknek a folyamatoknak, hanem információt is gyűjthet róluk, felismerhet bizonyos összefüggéseket, és az így megszerzett tudás segítségével megpróbálhatja módosítani a saját működését. Mintha a rendszer képessé válna arra, hogy saját működésének egyre nagyobb részét megfigyelje, és a megfigyelések eredményeit visszaforgassa önmaga alakításába.
Azt továbbra sem állítjuk, hogy az emberiség egyetlen tudattá vált volna, vagy hogy a globális rendszernek saját akarata lenne. A megfigyelést továbbra is emberek, kutatócsoportok és intézmények végzik, akik ráadásul nem is mindig értenek egyet egymással. Inkább arról van szó, hogy az emberiség egyre jobban képes megfigyelni és megérteni a saját közös működését, és az így szerzett tudással alakítani is azt.
Ez pedig visszavezet bennünket Kant és Hegel gondolataihoz. Kantnál az emberi tapasztalás alapvető kereteit vizsgáltuk, Hegelnél azt, hogyan alakítják az emberek a közös történeti világukat, amely aztán visszahat rájuk. Most pedig mintha ugyanezt a kölcsönös alakítást látnánk bolygóméretű összefüggésekben.
A kérdés így már nem pusztán az, hogyan alakítjuk a világot, hanem az is, hogy a saját közös működésünkről megszerzett tudásunkkal hogyan alakíthatjuk tovább önmagunkat – és a világunkat.
És most merre tovább?
Hogy mindez milyen irányba vezet, azt nem tudjuk előre megmondani. A kapcsolat önmagában nem garantálja sem az összhangot, sem a megértést, de lehetőséget ad valamire. Arra, hogy ne csupán a saját közvetlen környezetünkből érkező visszajelzések alapján alakítsuk a következő lépéseinket, hanem megpróbáljuk figyelembe venni a közös rendszerünk működését is. Hogy felismerjük: egy adott helyen meghozott döntés következményei máshol is megjelenhetnek – akár távol tőlünk időben és térben – , majd onnan visszahatva a saját környezetünket is megváltoztathatják. És hogy a folyamatok vizsgálatával megszerzett tudásunk maga is olyan információvá válhat, amely befolyásolja a következő folyamatokat.
Talán ez az emberiség globális összekapcsolódásának egyik legérdekesebb lehetősége: egyre több eszközünk van arra, hogy megfigyeljük, megértsük és tudatosan alakítsuk a rendszer működését, amelynek magunk is részei vagyunk.
Hogy ezzel a lehetőséggel mit kezdünk, az már egy másik történet. És alighanem annak is lesznek egészen váratlan következményei.
Felhasznált és ajánlott források
Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft)
1781; második, átdolgozott kiadás: 1787.
A tér és az idő mint a priori szemléleti formák, valamint az egységes emberi tapasztalat feltételeiről.
Stanford University – a transzcendentális esztétika angol szövege
Andrew Janiak: Kant’s Views on Space and Time
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Kant tér- és időfelfogásának filozófiatörténeti értelmezéséről, valamint az a priori szemléleti formák jelentéséről.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk
Paul Redding: Georg Wilhelm Friedrich Hegel
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Hegel szellemfelfogásáról, az egyén és a társadalmi-történeti környezet kölcsönhatásairól, valamint az objektív szellem fogalmáról.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk
Timothy O’Connor: Emergent Properties
Stanford Encyclopedia of Philosophy.
Az emergencia különböző értelmezéseiről, a részek kölcsönhatásából kialakuló rendszerszintű tulajdonságokról és azok visszahatásának filozófiai kérdéseiről.
Stanford Encyclopedia of Philosophy – teljes szócikk
Stefano Boccaletti és munkatársai: The Structure and Dynamics of Multilayer Networks
Physics Reports, 2014.
A többrétegű hálózatok működéséről, a különböző hálózatok összekapcsolódásáról és az ebből kialakuló rendszerszintű jelenségekről.
ScienceDirect – teljes tanulmány
Brian Carpenter (szerk.): Architectural Principles of the Internet – RFC 1958
Internet Architecture Board, 1996.
Az internet működésének alapelveiről, különösen az eltérő felépítésű hálózatok közös protokollokon keresztüli együttműködéséről.
RFC Editor – teljes dokumentum
Sergey V. Buldyrev és munkatársai: Catastrophic Cascade of Failures in Interdependent Networks
Nature, 2010.
Az egymástól függő hálózatokban kialakuló, egymást erősítő meghibásodásokról és az összekapcsolódó rendszerek sérülékenységéről.
Nature – teljes tanulmány
Masoud Mansoury és munkatársai: Feedback Loop and Bias Amplification in Recommender Systems
Proceedings of the 29th ACM International Conference on Information & Knowledge Management, 2020.
Az ajánlórendszerek és a felhasználói viselkedés közötti visszacsatolásokról, valamint a népszerű tartalmak előnyének felerősödéséről.
ACM Digital Library – tanulmány
Soroush Vosoughi, Deb Roy, Sinan Aral: The Spread of True and False News Online
Science, 2018.
Az igaz és hamis hírek online terjedésének különbségeiről, több mint százezer Twitteren terjedő hírtörténet vizsgálata alapján.
PubMed – tanulmány
Roger E. Bohn, James E. Short: How Much Information? 2009 Report on American Consumers
University of California, San Diego, 2009.
Az amerikai médiafogyasztás mennyiségéről. A kutatók 2008-ban napi átlagosan mintegy 100 500 szóra és 34 gigabájtnyi adatra becsülték az egy főre jutó médiafogyasztást, a munkahelyi információ nélkül.
University of California, San Diego – kutatási jelentés (PDF)
Protect Our Environment from Information Overload
Nature Human Behaviour, 2024.
Az információs túlterhelésről, az emberi figyelem korlátairól és arról, hogyan befolyásolja az információs környezet az emberi gondolkodást és döntéshozatalt.
Nature Human Behaviour – teljes cikk
IPCC: Climate Change 2023 – Synthesis Report
Intergovernmental Panel on Climate Change, 2023.
Az emberi tevékenység globális éghajlati hatásairól, a természeti és társadalmi rendszerek kölcsönhatásairól, valamint a bolygóméretű folyamatok tudományos megfigyeléséről.
IPCC – összefoglaló jelentés
Kövesd, merre áramlik tovább!
Akkor jelentkezünk, amikor van mit küldenünk: új Világáram-cikkekkel, felismerésekkel és kérdésekkel.
Érdemesnek tartod a Világáram kutatását?
Egyszeri, szabadon választott összeggel segítheted a folytatását.
A támogatás önkéntes, és nem jár érte ellenszolgáltatás. A fizetés a Donably felületén, Barionon keresztül történik.
