Uncut Gems / Csiszolatlan gyémánt – Az ember, aki belefullad a zajba
A Safdie testvérek, Josh Safdie és Benny Safdie 2019-es filmje, az Uncut Gems – egy rövid prológot követően – azonnal bedob a sűrűjébe: telefonok csörögnek, emberek kiabálnak, ajtók csapódnak, mindenki beszél, megy valahova, bizniszel, mindenki intéz valamit. Sokan. Szűk helyen. Egyszerre. Eltelik tíz perc, és érzed, hogy feljebb ment a pulzusod. És ott is marad. Kivételesen nem az akciók feszessége hozza el ezt a hatást, hanem az, hogy belekerülsz egy kereskedő mindennapjaiba, és egyszerűen túl sok inger ér.
(Egy rövid zárójelesben emlékezzünk meg a csodálatos főcímről. Ahogy szépen átkeveredünk a drágakő gyönyörű belső szerkezetében történő misztikus utazásból a főhősünk végbéltükrözésébe, az egyszerre aggasztó és mélyen szimbolikus.)
A középpontban Howard Ratner ékszerkereskedő áll, akit Adam Sandler alakít. Ez nem a vicces szerepe, ez egyike a komoly drámai alakításainak. Howard ékszerkereskedő, családapa, külön lakásban tartott szeretővel, alvilági és celeb ismerősökkel, ambícióval és persze adósságokkal. És azzal a folyamatos harsány és hamisan vigyorgó jelenléttel, amiről már sem ő, sem a környezete nem hiszi el, hogy egy boldog jövő felé vezet. A sztori egy ritka etióp opál körül forog, amely valószínűleg hatalmas értéket képvisel, és amely köré üzletek, ígéretek és fogadások szerveződnek.
Howard mindig egy lépéssel a megoldás előtt érzi magát. Mindig látja a következő nagy dobást. Mindig érzi, hogy most jön az áttörés. És mindig történik valami, ami nem úgy alakul, ami keresztbe tesz, ami újabb elkeseredett lépésre kényszeríti.
A sodródás mint életforma
Howard számára a döntéskényszer nem kivételes pillanat, hanem állandó üzemmód. Fogadások, alkuk, kölcsönök, ígéretek. A sportmeccsek statisztikái, a pontkülönbségek, az utolsó másodperces kosarak egy alternatív univerzum koordinátái. A pénz energia, ami mozgásban tart, kockáztatásra ösztönöz, újabb látszólagos lehetőséget nyit, vagy éppen zár le. És mindig belesodor valami olyan ígéretbe vagy őrültségbe, amitől végeredményben kicsit még mélyebbre süllyed, mint ahonnan elindult.
Persze lehet, hogy csak egy nagy dobás hiányzik, egy tényleg nagy dobás… de hogy pontosan mihez, azt már, ha tudta is valaha Howard, már régen elfelejtette.
A film közvetlen közelről mutatja meg, hogyan működik a függőség dinamikája. Az adrenalin, a „most már biztos, hogy be kell jönnie” érzés, a veszteség közben azonnali újratervezés mind része a tempónak. Howard éli a sebességet, a lételeme az állandó nyomás, akkor is, ha ehhez másokon keresztül kell gyalogolnia, és akkor is, ha közben szépen lassan elveszt minden kapcsolatot önmagával.
Ez a világ ráadásul nagyon is hétköznapi. A fogadások telefonon mennek, az uzsorások ideges vállalkozók, a konfliktusok ajtók előtt, folyosókon, éttermek konyhájában, irodákban zajlanak, miközben mindenki egyszerre beszél. A bűnözés üzemszerű, de ugyancsak hétköznapi és nagyon könnyen átélhető módon ábrázolt. Mindenféle stilizálás nélkül. Alkudozás, számonkérés, sürgetés. A pitiánerség a rendszer része.
A függőség témájában nemrég mutatta be a Netflix a Ballad of a small player-t Colin Farrel és Tilda Swinton főszereplésével. Edgar Berger mozija Makaó neon-szerencsejátékos, kicsit szürreális-meseszerű stílusával egy másik véglet ehhez képest. Itt olyannyira valódiak a szereplők, hogy sokan nem is hivatásos színészek, sok az improvizáció, és szinte minden helyzet olyan, hogy mindenki egyszerre mondja a magáét és egyre hangosabban – forgatókönyvben ilyet meg sem lehet írni. Nézőként mindez olyan hatást kelt, mintha nem egy kitalált történetet néznél, hanem a valós történéseket a szomszéd utcában úton hazafelé, vagy a saját irodádban, vagy a liftben cigiszünetre lefelé menet.
A pénzvilág alagsora
Az Uncut Gems tere szűk és zsúfolt. Darius Khondji kamerája közel marad az arcokhoz, és mindenhová elkíséri őket. A város folyamatos mozgás. A Diamond District olyan, mint egy túlterhelt és mohó szerver: mindenki adatot küld és fogad, mindenki többet akar, mindenki alkuban van, és mindenki rutinszerűen rátesz még pár százalékot a deal-re, hátha bejön.
A film sztorijának mozgatója az, hogy mindenki akar valamit, azt egy másik embertől akarja, aki szintén akar valamit valakitől. Minden tranzakció újabb tranzakcióhoz vezet. Mindenkinek számít az idő, és persze számít a pénz is. A presztízs, a státusz, a siker, a babona és az üzlet egymásba csúszik.
Howard figurája ebben a közegben teljesen autentikus. A rendszer szabályai szerint játszik, célja a gyors növekedés, kockáztat, gyorsan reagál. A film egyik izgalmas rétege, hogy a főhős egyszerre taszító és karizmatikus. Energikus, simlis, gyors észjárású, a lendülete magával ragadó, a hibái pedig látványosak, és komoly következményekkel járnak. Sandler alakítása nagyon jól működik, a humorból ismert dinamika itt nyers, zaklatott, ideges energiává alakul.
Hang, ami nem hagy nyugodni
A film egyik legerősebb eszköze a hang. Daniel Lopatin zenéje szintetizátoros, lebegő, néha kozmikus. Sokszor meglepő, oda nem illő, de mégis plusz réteget ad. A kép közben egy zsúfolt boltban játszódik, az emberek kiabálnak, telefonálnak, magyaráznak. A zene és a zaj együtt olyan élményt hoz létre, mintha egyszerre több csatornát néznél maximális hangerőn.
A dialógusok egymásra torlódnak, a jelenetek nem lassítanak, a ritmus fenntartja a feszültséget. Ez konkrét zsigeri, fizikai tapasztalat a nézőben, ami segít ráhangolódni Howard éppen aktuális helyzetére.
És ez cseppet sem egy kényelmes helyzet.
Az ingercunami
A történet előrehaladtával világossá válik, hogy Howard világa arra épül, hogy sose álljon le az állandó zaj. Szinte mindegy, mi történik, csak történjen valami, a rendszer addig él, amíg mozgásban van. A tranzakciók, a fogadások, az alkuk tartják fenn.
És itt csúszik át a film személyes drámából általános tapasztalattá.
Az Uncut Gems szélsőséges tempója felnagyítja (vagy lehet, hogy egyszerűen csak bemutatja?) azt a működést, amely sokunk hétköznapjaiban is jelen van: értesítések, folyamatos online jelenlét, azonnali reakciók, következő célok. Az aktivitás, az állandó pörgés értékké, lételemmé vált. Amivel lehet, hogy némiképpen eltávolodtunk attól, ami a természetes. És ezzel együtt sok esetben egymástól is.
Howard univerzuma mesterséges, de következetes. A zajt ő maga termeli újra és újra, és ha elfogyni látszik, tovább keres. Újabb tét, még egy biznisz, még nagyobb, még veszélyesebb. Talán azért, mert ha egyszer elfogyna, ha egyszer leállna, kiderülne, hogy rég elfelejtette, miért is kezdett bele ebbe az egészbe. Egyszer csak csönd lenne, amiben kénytelen lenne körülnézni. És ha így tenne, lehet, hogy észrevenné, hogy az egész világ, amit maga köré épített, nemcsak erőszakos, ártalmas, de folyamatos fenntartást is igényel, mert ha megáll, megszűnik létezni. Tehát még csak nem is valóságos. Kevés igazán valóságos dolog van ebben a világban, talán csak az opál és a végbéltükrözés az. És a vér.
Ezért aztán sosem áll meg.
Az Uncut Gems ezért több mint egy függőségről szóló thriller. Tükör. Megmutatja, milyen az, amikor az inger válik a megszokott közeggé, és a csend különösnek, sőt bántónak hat. A kérdés nem is az, hogy Howard miért nem lassít – ez az ő dolga. Különben is, ez egy film, amit már leforgattak, az ő sorsát nem fogjuk tudni megváltoztatni. Hanem az, hogy mi mikor döntünk úgy, hogy kiszállunk a saját, jól felépített pörgő gépezetünkből, veszünk egy nagy levegőt, és nézzük meg, hogy ehhez képest mi lehet a valóság.
