De kicsoda az az Alan Smithee?
161 rendezés, és mégsem ismeri senki Alan Smithee-t. Az hogy lehetséges?
Az IMDB-n 161 kredit van a neve mellett (csak rendezőként), 3 jelölés különböző díjakra, és még egy film is készült róla 1997-ben, amit Joe Eszterhas írt, és az a címe, hogy An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn.
Ki ez a titokzatos rendező? Mi köze David Lynch Dűnéjéhez?
Nézzük sorra!
Az első rövidfilmje 1955-ös (The indiscreet Mrs. Jarvis), az első hivatalos mozifilmje azonban 1969-ből való: A törvény éber őre című, komor hangulatú western. Érdekessége, hogy a forgatás során komoly nézeteltérés alakult ki a főszerepet játszó Richard Widmark és az eredeti rendező között, ezért egy másik rendező is közreműködött a film elkészítésében. Végül egyikük sem igazán érezte magáénak a végeredményt.
Aztán ott van például a Magánháború (Let’s get Henry) című, 1985-ös sztori, amiben Robert Duvall játszott. Egy cseppet sem eredeti történet – valakit elrabolnak Latin-Amerikában, a haverjai elindulnak megmenteni, dzsungel, harc, tesztoszteron -, papírvékony karakterek, teljes mértékben felejthető film. Nem csoda, ha nem hallottál róla. A stúdió ráadásul több ponton is beleszólt a végtermékbe, többször újravágatta, a kreatív koncepció szétcsúszott, az irányítás kikerült a rendező kezéből. Egy újabb film, aminél a rendező végül úgy érezte, ő nem egészen ilyet akart.
Vígjáték is van a palettán: a Micsoda vőlegény például, 1990-ből. De horror-fantasy is, mondjuk a Dühöngő angyalok 1995-ből.
Egyik sem túl nagy szám, mind egy kicsit zavaros, nem pont úgy sikerült, mint azt tervezték, a legtöbb esetben közbeszóltak a producerek, a stúdió, a finoman “kreatív konfliktusoknak” nevezett összebalhézások, és egyéb tényezők, amiktől egy film elromolhat. A nézők sem annyira díjazták ezeket az alkotásokat, a legtöbb nem éri el az 5-ös pontszámot sem az IMDB-n, de sok mozog a 3 környékén is.
Szóval annyira nem is meglepő, hogy nem egy közismert rendezőről van szó. De nem ez a fő oka annak, hogy nem tudjuk, kicsoda Alan Smithee.
Hanem az, hogy Alan Smithee nem létezik.
Alan Smithee nem létezik?
Nem bizony. Alan Smithee nem egy titokzatos zseni, nem egy elfeledett auteur, és nem is egy produktív iparos. Ő egy fedőnév. Egy hivatalosan elfogadott álnév, amit akkor használnak, amikor a rendező azt mondja:
„Ehhez a filmhez semmi közöm.”
A nevet az amerikai rendezők szakszervezete, a Directors Guild of America (DGA) találta ki még 1968-ban. Az alaphelyzet: ha egy rendező elveszti az irányítást a film felett (stúdióvágás, producerek ámokfutása, újraforgatások miatt), és a végeredmény vállalhatatlan, kérheti, hogy a neve ne szerepeljen a stáblistán.
Ez persze nem megy csak úgy, bemondásra, a DGA elég szigorúan vizsgálja, jogos-e a név eltávolítása. Nem elég, hogy „nem tetszik” – bizonyítani kell, hogy a film már nem tükrözi a rendező munkáját, és akkor leveheti róla a nevét.
De mivel valakinek ott kell lennie, megszületett Alan Smithee.
A 90-es évekre a név mémmé vált Hollywoodban. Csak 1990-ben 7 alkotásra került fel. Használta Dennis Hopper, Kiefer Sutherland, hogy ismertebbeket mondjunk, de sok esetben nem is nagyon van meg, hogy végül ki nem vállalta fel a filmjét. Mert hát ugye ez a lényege az álnév használatának, hogy ha lehet, ne derüljön ki.
Azt lehet tudni, hogy a Lynch-féle Dűne TV-s változatánál a mester annyira elégedetlen volt a stúdió által újravágott anyaggal, hogy a rendezőnél a fenti nevet tüntette fel, a forgatókönyvírónál pedig az egészen beszédes Judas Booth név került fel a stáblistára. (A Booth név Lincoln elnök merénylőjére utal. Lynch valószínűleg ezzel is célozni igyekezett valamire.)
A meta-történet
1997-ben mutatták be az An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn című produkciót. A történet egy hollywoodi rendezőt, Alan Smithee-t követi, akinek a stúdió tönkretette a filmjét. Mivel a DGA szabályai szerint csak az „Alan Smithee” álnév alatt távolíthatná el a nevét a produkcióból, kénytelen abszurd menekülésbe kezdeni, miközben a média és az ipar is üldözi. A film szatíra, önreflexív paródiája annak a rendszernek, amelyben maga is készült.
Azonban ez a film is annyira félresikerült, hogy a rendező, Arthur Hiller kérte, hogy ne tegyék ki rá a nevét. Így lett ebből is Alan Smithee mozi, és így vált a film különös metakommentárrá a saját témájáról, amit sokan a hollywoodi önkritika egyik legironikusabb példájaként tartanak számon.
Szóval Alan Smithee nem egyvalaki, hanem inkább egy félig-meddig felvállalt beismerés. Azt üzeni, hogy ez a produkció bizony menthetetlenül szétesett. Bizonyos szempontból felelősséghárítás – más szempontból jogos védekezés, ha szétbarmolták valakinek a munkáját.
Vagy afféle kollektív vállvonás, hogy hát ez van, ez most így sikerült.
Nekünk, nézőknek pedig elsősorban intő jel. Egy Alan Smithee filmtől ne várjunk csodákat.
