Láttunk már ilyet, de nem ennyire így

Alejandro González Iñárritu rendezte a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmet (a továbbiakban Birdman). Operatőre Emmanuel Lubezki volt, aki a Gravitációval vált ismertté. Az egész film úgy néz ki, mintha egysnittes lenne, tehát első ránézésre nincs benne vágás. De hogy is van ez?

Ez a fajta szemfényvesztés nem újkeletű. Használta már Hitchcock is a Rope-ban, meg utána is sokan. Van egyfajta hangulatteremtő hatása. A néző kicsit jobban résztvevőjévé válik a látottaknak. Ez a tér és idő folyamatosságából következik.

Lubezki már a Gravitációban is megelőlegezte ezt a trükköt, vagy ha még mélyebbre ásunk, ott van Az ember gyermeke telis-tele közel egy perces snittekkel. Szóval lehetett várni valami nagyon újszerűt, de erre szerintem senki nem számított. A film közel két órás, szóval itt többről van szó, mint egy OK GO videoklippről.

Mondjuk én már az eljén tudtam, hogy van benne vágás. Megnéztem a film adatlapját, és ott szerepelt két vágó neve. Ők Douglas Crise és Stephen Mirrone.

Viccet félretéve, azért sejthető volt, hogy nem egyetlen nagyon összepróbált akciót vettek fel a készítők. És akkor a világításról még nem is esett szó. A lényeg, hogy hiába tudjuk, szemfényvesztéssel van dolgunk, nem nagyon vesszük észre a csalást. Senki nem leplezi le, hogy na itt volt a vágási pont. Ennek egy egyszerű oka van: a hihetetlen profizmus.

Nagyon melós lehetett ezt az egészet összehangolni, a forgatást több hónapos tervezési szakasz előzte meg, ahol minden egyes részletet tökéletes pontossággal kellett megtervezni. A záró és startpozíciók, az azonos irányú és erősségű fény, a greenscreen felvételek tökéletes világítása és még ki tudja hány komponens klappolt egymáshoz a legkisebb tévesztés lehetősége nélkül. A film fényelése sem lehetett sétagalopp. Helyenként azért takarnak becsillanó lensflare-ekkel.

Aztán az aprólékos előkészületek után leforgatták az egészet, mindössze harminc nap alatt.

De miért volt jó ez? Csak bravúr? Dehogy!

A korábban említett folytonosság a lényeg. Tér és idő folytonosságáról beszélünk, ami egyből beszippantja a nézőt, pedig a történetmesélés nem állandó térben zajlik, ráadásul a film 119 perce több nap eseményeit öleli fel. Mégis nagyon jól működik a dolog. Ami még maradéktalanul elénk tárul, az a színház és a színpadi élmény folytonossága, meg persze a mindig izgalmas bepillantás a kulisszák mögé. A formához tökéletes színészi játékra volt szükség az utolsó mellékszereplőig. Ez, azt hiszem, szintén pipa.

A legérdekesebb számomra ebben a nagyon valós érzetet keltő látványban a speciális effektek megjelenése. A főhős, Riggan Thomson, többször újraértelmezi önmagát saját madárszárnyú alteregójaként megannyi természetfeletti képességével, amit a látvány maximálisan alátámaszt, mégsem kérdés egy pillanatig sem, mikor járunk tudata legmélyebb bugyraiban, és mikor a valóságban. A rejtett érzelmek tökéletes feltárása ez a néző számára.

A forgatókönyv is nagy kihívás volt, hiszen nem lehetett a hagyományos értelemben jelenetekre bontani a történetet. Ezen három forgatókönyvíró is dolgozott Iñárritu mellett. A teljesen új fajta gondolkodást igénylő feladatot Nicolás Giacobone, Alexander Dinelaris és Armando Bo oldotta meg. A könyv tökéletes lett, ez a példátlan forma végig nagyon jól támogatja a történetet.

A Birdman a modern közönségfilm és a hollywoodi sztárvilág kritikája. Mindeközben nem is annyira görbe tükröt tart a Broadway képébe is. Ami a legcsodálatosabb, hogy mindezek ellenére nem átalkodik még szórakoztató is maradni.

Számomra egyelőre semmihez nem hasonlítható filmélmény a Birdman, de azt azért remélem, hogy nem áll neki mindenki egysnittes mozit gyártani. Mindenesetre ez alkalommal jó döntés volt a nagy vállalás, a végeredmény lenyűgöző.

Végezetül itt egy videó arról, hogyan oldották meg technikailag a lehetetlennek tűnő feladatot. Annyira azért nem árulnak el mindent, de elég érdekes.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=XxXWs74dKnE#t=198″ width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=ZJIoIEPz4RY[/su_youtube]