Szemforgató – Mr. Nobody
Úgy kezdődik, hogy a főszereplő meghal. Háromszor. (Vagy négyszer.) És ez csak a kezdet.
Vannak filmek, amiket nem azért nehéz végignézni, mert elviselhetetlen szörnyűségek történnek benne, vagy mert direkt sokkol és túl kényes témákat feszeget, vagy mert annyira szar, hanem simán csak azért, mert az elbeszélésmódja eltér a megszokottól. Nem kell ehhez művészfilmnek se lenni, elég, ha csak tovább feszegeti az alkotó a műfaj megszokott kereteit, mint mások. Amíg pl. Tarantino a Ponyvaregény esetében felkockázta a sztorit nagyobb darabokra, és jó ízléssel kevert egy kicsit a darabok sorrendjén, arra azért odafigyelt, hogy követhető maradjon a történet, addig Jaco Van Dormael a Mr. Nobody szerkezetének összerakásakor nem volt ennyire rendes. Jó, ha a végére összeáll valami a néző fejében.
Viszont amikor összeáll, akkor hirtelen nagyon egyszerűvé válik, és még az is kiderülhet, hogy a nagy kuszaságnak is volt helye, célja, értelme. Hogy odáig elérjünk, meg lehet próbálni nyitni egy kicsit, meg elengedni az ellenkezést, a ragaszkodást a megszokotthoz, meg az „áhhnemérteméneztazegészet” hozzáállást. Ha ezeket nem sikerül elengedni, akkor elkönyvelhetjük nézhetetlen, tűlművészeskedett, kaotikus fosnak a dolgot negyedóra után. Ha sikerül, akkor pedig lehetőségünk van megnézni és beengedni egy történetet mondanivalóval, és annak a veszélye is fennáll, hogy hat ránk.
Az meg kinek hiányzik, nem?
Az első félóra-óra tényleg elég kusza. Utána se lesz sokkal egyszerűbb, csak az oka kezd tisztulni szépen lassan. Nem csodálom, ha a hollywoodi típusú forgatókönyvhöz szokott szem hiányolja belőle a kapaszkodókat. Több történetszál megy, nem is annyira párhuzamosan, mint inkább összevissza, átcsap egyik a másikba, legtöbbször laza asszociációkon keresztül. Valaki a medencébe ugrik – a másik történetszálon autó csapódik a vízbe. Van, hogy csak úgy követjük a főszereplőt a lakásban, és a tükrön keresztül egy másik valóságba keveredünk. (Azt a snittet most se nagyon értem, hogy csinálták.)
Van olyan szemszög is, hogy az egészet a főhős, Nemo Nobody időskori, 118 éves énje meséli, aki az utolsó halandó a földön 2092-ben. Egyébként egészen le a kalappal a maszkmesterek előtt, nem semmi munka az, ahogy Jared Leto-ból öregembert varázsoltak. Noha még mindig azt hiszem, hogy egy fiatal színész sosem fog tudni eljátszani hitelesen öreget, csak egy öreget játszó fiatalt, mert valami mindig hiányozni fog belőle (a kor, például), ez itt most egészen megközelítette a célt, szerintem.
De ez is csak egy olvasat.
Ami lassan de biztosan lejön, hogy Nemo különböző valóságokban éli életét, amik között időnként átkapcsolgatunk. Hol ezt a csajt veszi el, hol azt, hol boldog párkapcsolatra lel, hol valami egészen másra, hol vadul keresi a boldogságot, hol kiábrándul belőle. Néha ugyanazok a gyerekei, csak más a nevük, másik szálon összefut a csajjal, akivel az egyik szálon házaspár, néhol megözvegyül, máshol meghal, és így tovább.
Különböző életeket él, különböző sorsokat, és a film ezt nagyon sokféleképpen meséli el. Van itt minden a nagyon komoly családi drámától és a kamasz-romantikától a szuperszínes vígjátékon át a sci-fi kalandig – amit az egyik történetszálon írogat Nemo, de a film azért bele-beletekint abba is, csak hogy még bonyolultabb legyen az összhatás -, vagy a tudományos műsorok stílusáig – mert egy másik szálon Nemo egy ilyen műsort vezet.
Mindennek van oka. A tudományos műsornak magához a történethez sok köze ugyan nincs, de remek ürügyül szolgál arra, hogy meséljen egy kicsit a történet mozgatóerejéről, hátteréről, ilyen fura dolgokról, mint idő, tér, valóság, kvantumfizika, lehetőségek meg hasonlók. Nem túl mélyen, még épp érthetően, aztán annyi, Nemo kilép a díszletből, és megy tovább élni azt az életét, amit azon a történetvonalon éppen él.
A sci-fi szál sem (teljesen) öncélú. Bár nyilván meg lehetett volna oldani a filmet az űrhajós szál nélkül is, de Jaco Van Dormael úgy döntött, hogy beleteszi, és azóta benne van, szóval ebben a valóságban, amelyikben vagyunk, szerepel a filmben, és segít olyannak lennie, amilyen. A film egyik történetszálának Nobody-ja írja, és természetesen önmagát teszi meg benne főszereplőnek, így pedig ami ott történik, az róla szól, a gondolatairól, az érzéseiről, a világlátásáról. Tehát, bár néha tényleg fura, hogy egyszer csak űrhajó, mégis működő eszköze ez a filmnek.
És még ráadásul Nemo gyerekkora is elő-előkerül, hiszen ott válik szét a története, élete bizonyos pontján, valamikor nyolc-kilencéves kora környékén szakad szét az élete fonala szálaira, és indul el egymástól eléggé eltérő irányokba.
Nemónak van egy nagyon fura tulajdonsága: néha látja a jövőt. Ugyanúgy, ahogy más a múltra emlékszik, ő képes a jövőre is emlékezni. (Meg amúgy arra is emlékszik, hogy hogyan lett ez a képessége, egy kicsit giccses jelenetben fel is idéződik, angyalokkal meg unikornissal, de tökre megbocsátom a filmnek, mert az az egyszarvú már annyira túlzás, hogy szerintem csak vicceltek.)
Ahogy közeledünk a film vége felé – és az öreg Nobody bácsi lassan befejezi a történetét -, egyre jobban összekuszálódnak a valóságok, képzeletek, történetszálak. A finálé előtt még benézhetünk egy pillanatra a kulisszák mögé.
Amikor pedig letisztul az egész, az számomra olyan élmény volt, mintha eddig csupán két dimenzióban néztem volna valami viszonylag egyszerű térbeli test átláthatatlan vetületi ábráját, majd egyszer csak elém került volna volna maga a tárgy, térben. Minden a helyére került.
Aztán az is kiderül, hogy attól, hogy valaki ismeri a tette lehetséges következményeit, attól még döntenie kell, és a döntéssel vállalnia kell annak minden következményét is. És felelősséget vállalni még akkor sem gyerekjáték, ha minden lehetőséget ismersz.
Viszont nincs más út, mint dönteni.
