Szemforgató 2. – Hirtelen az üresség

Komoly film a halálról és az újjászületésről – vagy egy nagyon durva drogos trip – esetleg csak simán polgárpukkasztás

Gaspar Noé filmjei nem egyszerűek, sem témában, sem megvalósításban, arról nem is szólva, hogy a tabuk nem elkerülendő dolgok számára, amikről jobb ha hallgatunk, és úgy csinálunk, mintha nem léteznének, hanem úgy tűnik, hogy konkrétan azok közül válogat, amikor filmtémát keres magának. És nem szarozik, olyan közel visz a kényelmetlen témáihoz, amennyire csak lehetséges, és még annál is közelebb.

18+ tartalom következik. Ha nem vagy még 18 éves, kattints ide!

Első filmje egy gyilkosságért lecsukott, éppen szabaduló, munkát kereső (lóhússal kereskedő) hentesről szól, aki egy kicsit jobban szereti fogyatékkal élő lányát, mint azt illendő volna. Folyamatosan halljuk a gyűlölettel teli gondolatait a fejében, és egy percre se távolodunk el tőle, a film minden pillanatában jelen van, ott vagyunk vele, ahogy elveszíti a józan eszét. Szex, erőszak, vérfertőzés, undor, sokk és megrázó erő.

A Visszafordíthatatlan visszafelé játszódó történetében egy pár életét teszi tönkre, hogy a nőt megerőszakolják, a férfi pedig bosszút áll az erőszaktevőn. A vágás nélküli, hosszú és felkavaró erőszakolós jelenet brutalitását jól jelzi, hogy a főhősnőt játszó Monica Bellucci azóta se tudta egyben végignézni. A bosszújelenet pedig, ahol egy fejet vernek szét tűzoltókészülékkel, olyan durva, hogy később a Drive rendezője, Nicolas Winding Refn Noétól kért tanácsot, hogyan kell brutálisan erőszakosan ábrázolni egy fej szétrúgását. A megvalósítás is érdekes – már azon túl is, hogy visszafelé történnek az események -, például a film első részében alacsony frekvenciájú zúgást hallani, ami komoly zavartságot kelt a nézőben, anélkül, hogy tudná, mitől van.

Az Enter the Void – Hirtelen az üresség is pofátlanul használ bőven hasonló tudatmódosító eszközöket, például szemkápráztató színeket és villódzást, olyan dózisban, hogy tejesen szétzilálja a figyelmed, és vagy rohadt feszült leszel tőle, és otthagyod a filmet a francba, vagy csak simán megtámadja az agyad, és nem ereszt.

Ez itt a főcíme – már önmagában embert próbáló végignézni – és akkor gondold el, hogy moziban milyen lehet -, és az is látszik, hogy nem elsősorban arról szól, hogy információt közöljön, hanem hogy megmódosítsa a hangulatodat, elindítson benned valamit… pedig csak betűk, színek meg zene:

A felvétel módja is rendhagyó. Eleinte a főszereplő srác szemszögéből látjuk az eseményeket, pont ahogy ő látja. A flashbackeknél is az ő szemszögét követjük, csak két lépéssel mögötte vagyunk, úgyhogy a hátát is látjuk már. A főhős halála után pedig szellemként a levegőben lebegve, falakon átsuhanva, különböző szereplők fejébe bemászva bolyongunk Tokió villódzó flippergépre hasonlító utcáin és a város fölött.

A történet fura keveréke a Tibeti halottaskönyvnek és egy neonszínű drogos utazásnak. Főhősünk, Oscar, amerikai fiatal, Tokióban él, és piti drogdílerként keresi a pénzét. Épp jól keres, úgyhogy odaköltözik hozzá húga, a szexuálisan túlpörgő Linda, akivel szüleik halála után (csúnya autóbaleset, persze Noé ebből is mutat nekünk épp eleget, egy gyermek szemszögéből, csak hogy ne legyen egyszerű) olyan szoros szövetséget kötöttek, ami még a halálon túl is összeköti őket. Oscar a Tibeti halottaskönyvet olvasgatja, meg kipróbál egy kábítószert, aminek állítólag pont olyan hatása van, mint amit az ember a halála pillanatában érzékel, bár persze erre nincs bizonyíték. A lényeg, hogy a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet, és bizonyos ideig test nélkül tévelyeg a köztes lét állapotában, míg meg nem találja a lehetőségét, hogy újjászülethessen. (Vagy meg nem találja a kiutat az állandó körforgásból, de ez az opció ebben a filmben nem játszik.)

Aztán egy félresikerült drogüzlet és rendőri rajtaütés során Oscar halálos lövést kap…

enter the void

Innentől kezdve aztán hogy valóban meghal-e, és a lelke nézőpontját követjük-e a továbbiakban, vagy csupán a szer hatását mutatja be a film roppant érzékletesen, vagy hogy a halál pillanatában hallucinált tripen megyünk végig, kérdés marad, válasz nélkül, de talán nem is ez a lényeg. Bármelyik változat lehetséges, vagy akár mindhárom is egyszerre. Vagy akár egy negyedik, ötödik, sokadik is.

Hogy hatással van a nézőre, az garantálható. Arra is, aki nem bírja végignézni – majdnem három órás audiovizuális és morális és felkavaró és sokszor eléggé sokkoló próbatétel -, meg arra is, aki bírja. Nem könnyű feladat ez. Sima történetvezetéshez, klasszikus beállításokhoz és felszínes sztorikhoz szokott agyunk számára eléggé nehezen befogadható a cucc, kell hozzá némi nyitottság az újra, némi türelem, önmagunkkal szemben is, és bizonyos fajta kíváncsiság. Nem csak arra gondolok, hogy kíváncsinak lenni, milyen megoldásokkal és felzaklató fogásokkal lep meg a film, hanem kíváncsiság arra, bennünk mit okoz az, amit látunk. Igazán extrém körülmények között vizsgálhatjuk meg a hangulataink változását, az érzéseinket, megnézegethetjük a gondolatainkat közben, szóval tekinthető ez akár komoly önvizsgálati eszköznek is.

dmt

Ráadásul olyan közel kerülünk a főszereplőnkhöz, amennyire csak lehetséges – belemászunk a fejébe, az emlékeibe, az életébe és a halálába, végül a lelkével együtt suhanunk hosszan -, így minden lehetőségünk adva van, hogy együtt érezzünk egy ööö… egy halottal? Egy lélekkel.

Aztán persze simán lehet, hogy az egész csupán egy hatásvadász polgárpukkasztó, túlmisztifikált, agyzsibbasztó sokkfilm, amit bekajált néhány lelkes, sznob kritikus (meg én is), mert más, mint a többi, nem tudom. Döntsd el magadnak, ha egyáltalán kíváncsi vagy rá. Nem ajánlanám bárkinek. Az biztos, hogy ha rápróbálsz, nem lesz felhőtlen a szórakozásod, komoly munkát igényel végignézni is, és még utána is ad bőven érezni- és gondolkodnivalót.

oszd meg!