Destino – Dalí, Disney és a szétszóródott képzelet
2003. június 2-án az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál közönsége egy „új”, még soha nem látott Disney-rövidfilmet láthatott. A vásznon egy fiatal nő bolyongott Salvador Dalí tájain: árnyékok váltak harangokká, hangyák kerékpárosokká, egy kőszobor élő testté, a tárgyak pedig úgy alakultak át egymásba, mintha közöttük soha nem húzódtak volna szilárd határok.
A film több mint fél évszázaddal korábban kezdett formálódni. Alkotói közül Salvador Dalí 1989-ben, Walt Disney pedig már 1966-ban meghalt. A Destino mégsem elveszett műként került elő egy archívum mélyéről. Korábban ugyanis nem létezett. Rajzok, festmények, történetvázlatok, feljegyzések, emlékek és néhány másodpercnyi próbaanimáció maradt utána. Ezekből készített filmet egy új alkotógárda, más korszakban, más technikai eszközökkel.
A Destino története ezért jóval több Dalí és Disney különös együttműködésénél. Azt mutatja meg, mi történhet egy alkotással, amikor megszakad a létrehozásának folyamata, de a benne felhalmozott információ nem tűnik el, hanem szétoszlik különböző hordozók között – hogy évtizedekkel később ismét összeálljon és az áramlásba kerüljön.
Dalí és Disney – két különböző, mégis hasonló karakter
Salvador Dalí és Walt Disney mintha ellentétei lettek volna egymásnak. Az egyik az európai szürrealizmus leghíresebb alakja volt, a másik az amerikai animációs tömegkultúra meghatározó építője. Dalí képei gyakran ellenállnak az egyértelmű értelmezésnek, ezzel szemben Disney stúdiója közérthető történeteket, felismerhető karaktereket és pontosan szervezett és tervezett látványvilágot épített.
A különbségek mögött azonban közös érdeklődés húzódott. Mindketten foglalkoztak azzal, hogyan lehet a technika segítségével láthatóvá tenni olyasmit, ami a hétköznapi érzékelés számára elérhetetlen. Disney a hang, a szín, a kamera és az animáció új lehetőségeit kutatta. Dalít a fényképezés, a film, az optikai illúziók, az álomképek és a tárgyak átváltozása érdekelte. És mindketten felismerték, hogy a modern nyilvánosságban nemcsak művek, hanem alkotói személyiségek és történetek is terjednek. Márpedig mindkettőjük igyekezett a műveiken keresztül láthatóvá tenni – a történetek mellett – a saját személyiségét is.
Pályáik már 1936-ban találkoztak a New York-i Museum of Modern Art Fantastic Art, Dada, Surrealism című kiállításán, ahol Dalí munkái mellett Disney-animációkból származó képek is szerepeltek.
Szürreália
Dalí a szürreális festmények mestere. De ne felejtsük el hogy a rajzfilmek önmagukban szürreálisak, elrugaszkodottak a valóságtól. Ez akkor is így van, ha mára természetesnek vesszük őket, mert nagyrészt ezeken nőttünk fel. Valahol az is a céljaik között szerepel, hogy olyasmit is meg tudjanak mutatni, amit a valóságban nem találunk meg.
Eleve mindössze két dimenziósak (voltak a 40-es években), miközben a világ minimum három. A színeik sem hasonlítanak a valóság színeire, a formáik sem, szereplőik is elrajzoltak, a fizika törvényei sem úgy hatnak rájuk, mint ránk, és így tovább. Csak a rajzoló fantáziája szab határt annak, mit kezd a figuráival – ha akarja, személyiséget ad egy élettelen tárgynak, és mozgásra, táncra bírja azt. Ha akarja, bármit bármivé átalakít, bármit bármivel összemos. Ha akarja, álomszerű jeleneteket álmodik a vászonra.
Walt Disney korai munkáiban még nemigen szabott gátat a saját – kicsit sötét, kicsit rémálomszerű – fantáziájának. Akkor még belefértek a filmekbe olyan jelenetek, mint a „Rózsaszín Elefántok Parádéja” a Dumbóban (1941):
…vagy a Hófehérkében (1937) ilyen sikoltozva menekülős, horror jelenet:
Az nem valószínű, hogy Disney önmagát szürrealistának tartotta volna – Dalí viszont annak tartotta őt.
Dalí nem csak festett, szobrászkodott és kiváló designer volt (ő tervezte például a Chupa Chups eredeti logóját), használta korának minden rendelkezésre álló médiumát, a filmet is. Társírója volt Luis Buñuel filmjének, az Andalúziai kutyának (és állítólag kövekkel a zsebében ült be a film premierjére, felkészülve a közönség heves reakciójára), készített díszletet és rémálomjelenetet Fritz Lang és Alfred Hitchcock filmjeihez.
Dalí az animációs filmet tekintette az ideális médiumnak ahhoz, hogy életre keltse művészetét.
Ezt írta levelében André Bretonnak, a szürrealizmus kitalálójának:
Hollywoodba jöttem, és találkoztam Amerika három nagy szürrealistájával: a Marx fivérekkel, Ceci B. DeMille-lel és Walt Disney-vel.
Személyes kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy Disney elolvasta Salvador Dalí titkos élete című önéletrajzát, elküldte a példányát a festőnek, autogramot és egy lehetséges együttműködés ötletét kérve. A háború miatt a közös munka váratott magára, de 1945-ben Disney végül felkérte Dalít egy zenés animáció megtervezésére.
A tervezett film alapjául Armando Domínguez mexikói dalszerző Destino című balladája szolgált, Ray Gilbert angol dalszövegével és Dora Luz előadásában. Dalít már a cím – aminek jelentése „végzet”, „sors” – is megragadta. A Gala–Salvador Dalí Alapítvány (amit a mester még maga alapított) értelmezése szerint a történet középpontjában egy táncosnő és Kronosz, az idő megszemélyesítőjének szerelme áll. A szereplők közelednek egymáshoz, miközben az idő, a várakozás és a folyton átalakuló világ újra meg újra elválasztja őket.
Egy dalból képek, a képekből mozgás
Dalí 1946 januárjától dolgozott hivatalosan a Disney burbanki stúdiójában. Nem tudni, Dalí mennyit kért a munkáért, Disney csak annyit árult el erről, hogy:
Drága volt.
Hogy a film miről szól, arról egy nagyon kicsit eltérően fogalmaztak. Míg Dalí „az élet problémájának mágikus expozíciója az idő labirintusában”-ként aposztrofálta, Disney úgy beszélt róla, hogy „ez egy egyszerű sztori egy lányról, aki az igaz szerelmet keresi”.
A szerződés eredetileg két hónapra szólt, a tervezés azonban tovább folytatódott, a feljegyzések szerint három hónapon keresztül dolgoztak együtt. A festő többek között John Hench Disney-művésszel és Bob Cormackkal dolgozott együtt: képeket, jelenetvázlatokat, festményeket és történetleírásokat készítettek, miközben animációs és élőszereplős megoldásokban egyaránt gondolkodtak.
Az együttműködés nem azt jelentette, hogy Dalí képeket adott át, amelyeket a stúdió egyszerűen mozgásba hozott. A résztvevőknek közös vizuális nyelvet kellett létrehozniuk. Ami igazán különleges feladat lehetett.
Dalí festészetében egy női test egyszerre lehet táj, szobor vagy árnyék. Egy arc elemei egyik pillanatról a másikra tárgyakká rendeződhetnek, és tárgyakból kirajzolódhat egy arc. A tér nem feltétlenül a fizikai világ szabályait, sokkal inkább az álom asszociációit követi. Minderre az animáció alkalmas médiumnak tűnik, ehhez azonban ezeket az átalakításokat időben kellett megszervezni. El kellett dönteni, mi miből születik, milyen úton változik át, és hogyan vezeti tovább a néző figyelmét a következő képhez.
Dalí motívumai így bekerültek Disney animációs rendszerébe, az animáció pedig új tulajdonsággal ruházta fel Dalí képeit: megmutathatta magát az átalakulás folyamatát.
A munka vége
A találkozás ugyanakkor feszültségeket is hordozott. A Walt Disney Family Museum szerint a munka során mind világosabbá vált, hogy Dalí és Disney másképpen gondolkodik a történetmesélésről. Disney követhető dramaturgiai folyamatot keresett, Dalí pedig olyan képi kapcsolatokban gondolkodott, amelyek nem feltétlenül engedelmeskednek a hagyományos elbeszélésnek.
De az biztosan közrejátszott a szakításban, hogy Disney, a cégének 4,3 milliós tartozásával nem engedhette meg magának, hogy Dalít foglalkoztassa (aki, mint ahogy azt nem csak Disney nyilatkozata, de a soha el nem készült Dűne film alapján is sejthetjük, drágán dolgozott). A rövidfilmes műfajnak se látta létjogosultságát a cég ekkoriban. És azt beszélték, hogy az egók harcának is lehetett köze a dologhoz, annak, hogy a két nagy alkotó bizonyos értelemben tükröt is mutatott egymásnak – a tükör pedig nem csak a szép oldalunkat mutatja meg, hanem azt is, amit nem akarunk látni.
Később Disney egyik életrajzában azonban tisztázta a dolgot, ezt mondta a kapcsolatukról és a filmről:
Dalít barátomnak tekintem, kiváló ember, akivel nagyon élveztem az együttes munkát. Együttműködésünk minden érintett számára üdvös volt. Nem rajta múlt, hogy a projektet, amin dolgoztunk, végül nem fejeztük be, hanem a megváltozott értékesítési stratégiánk volt az oka.
A közös munka fokozatosan leállt, a Walt Disney Family Museum összefoglalója 1948-ra teszi a folyamat végét. De Dalí és Disney kapcsolata ettől még megmaradt. Továbbra is találkoztak, más közös filmek – köztük a Don Quijote és az El Cid – lehetőségéről is beszéltek, ám végül ezek sem készültek el.
Amikor egy mű szétszóródik
A Destino ezen a ponton, 1948-ban megszűnt egységes alkotói folyamatként létezni. Nem lett belőle bemutatható film, de nem is szűnt meg teljesen. A mű információja különböző helyekre és hordozókra került.
Dalí 22 festményt és 135 storyboard képet készített hozzá.
Hench történetvázlatokat.
Fennmaradtak írásos kezelési tervek és feljegyzések.
Megvolt a dal, amelyhez a képeket igazították.
Volt egy rövid próbaanimáció.
És megmaradtak különböző anyagok a Disney stúdió gyűjteményében és Dalínál is, amik később az alapítványához kerültek.
Na és persze a projektben résztvevők emlékezete is őrizte a munka során összeszedett információkat.
A Gala–Salvador Dalí Alapítvány saját gyűjteményében többek között olajképet, akvarellt, előkészítő rajzokat és a munkafolyamatot dokumentáló fényképeket őriz. A Disney birtokában további festmények, történetvázlatok és a John Hench által készített, nagyjából 15–18 másodperces animációs próba maradt fenn. A későbbi feldolgozás idején körülbelül 150 használható kép és terv állt rendelkezésre, miközben egyes anyagok időközben eltűntek vagy magángyűjteményekbe kerültek.
A Destino tehát szétszóródott.
Ez nem pusztán afféle költői megfogalmazás, konkrétan szétszóródott, tényleg elvesztette közös terét és aktív munkafolyamatát. Egyik fennmaradt rész sem tartalmazta önmagában a teljes filmet. A festmények megőrizték a színeket, a formákat és a világ egyes részleteit, de nem feltétlenül árulták el, hogyan kell mozogniuk. A vázlatok kapcsolatokat és sorrendeket őriztek, de nem alkottak minden részletében végleges történetet. A próbaanimáció megmutatott egy lehetséges mozgásformát, de csak néhány másodperc erejéig. A résztvevők emlékei segíthettek az értelmezésben, de idővel halványultak, és – mivel az egyéni emlékezet is tekinthető információáramnak – maguk is átalakultak.
A film ebben az időszakban egyszerre létezett is és nem is. Nem volt megtekinthető alkotás, mégis jelen volt a fennmaradt részek közötti kapcsolatokban. Talán azt lehet mondani, hogy lehetőségként maradt fenn: olyan mintázatként, amelyből megfelelő körülmények között ismét alkotási folyamat indulhatott.
A szétszóródás ugyanakkor sérülékennyé is tette. Ami egy ember emlékezetében él, vele együtt eltűnhet. Egy elveszett rajz többé nem adható át. Egy archívum fennmaradása intézményi döntésektől, pénztől, rendszerezéstől és figyelemtől függ (vagyis más információáramlatok is hatnak rá). A Destino nem valamiféle változatlan, önmagát védő és megőrző szellemként vészelte át az évtizedeket. A belőle fennmaradt információ egy része túlélte ezt az időszakot, más része valószínűleg végleg elveszett.
Ötven évig semmi – vagy mégsem?
A Destino történetét gyakran úgy mesélik el, mintha a félbehagyott film csaknem hatvan évig egy polcon várakozott volna, majd Roy E. Disney egyszer csak megtalálta és úgy gondolta, érdemes volna befejezni.
A valóság ennél összetettebb. A projekt hosszú ideig valóban nem haladt a megvalósulás felé, a hozzá tartozó információ azonban közben más áramlások része maradt.
Dalí képei tovább terjedtek a művészettörténetben és a populáris kultúrában. Hírneve erősödött, gyengült, motívumai fel-felbukkantak, átadódtak, elsüllyedtek. Disney animációs nyelve fejlődött, generációk látványvilágára és gondolkodására hatott. A szürrealizmus beépült a filmekbe, reklámokba, videoklipekbe és animációkba. Dalí és Disney találkozása pedig önmagában is kulturális történetté vált: annak példájává, hogy a magas művészet és a szórakoztatóipar közötti határ jóval átjárhatóbb annál, mint ahogy sokszor elképzeljük.
Eközben az eredeti munkatársak közül John Hench továbbra is a Disney-nél dolgozott. Amikor évtizedekkel később ismét előkerült a projekt, nemcsak dokumentumok, hanem az eredeti alkotási folyamat egyik élő résztvevője is segíthette az értelmezést.
Ez különösen fontos átmeneti helyzetet teremtett: Hench emlékezete összekapcsolta a negyvenes évek munkáját a kétezres évek alkotóival.
A mű eközben más jelentést is kapott. Az 1940-es években egy tervezett zenés film egyik epizódja lehetett volna. Az ezredfordulóra művészettörténeti ritkasággá, legendás befejezetlen együttműködéssé és a Disney saját intézményi múltjának részévé vált. Az idő nemcsak távolabb vitte az eredeti alkotóktól, hanem megváltoztatta – bizonyos értelemben növelte – az anyag kulturális értékét is.
A szétszórt részek újra találkoznak
Roy E. Disney, Walt Disney unokaöccse az 1990-es évek végén, a Fantasia 2000 munkálatai körül fordult ismét komolyan a Destino felé. A projekt befejezését a Disney franciaországi stúdiójára bízták. A rendező Dominique Monféry, a producer Baker Bloodworth lett, a munkában pedig körülbelül huszonöt művész vett részt.
Monféry eleinte nem akarta elvállalni a feladatot. Jogos volt az aggodalma: hogyan lehet befejezni Dalí és Disney filmjét úgy, hogy egyikük sem tudja megmondani, mit szeretne látni?
A fennmaradt anyagok nem egy végrehajtásra váró, teljes forgatókönyvet és kész vizuális koncepciót alkottak. A csapatnak értelmeznie kellett a rajzok közötti kapcsolatokat, sorrendbe kellett rendeznie a töredékeket, mozgást kellett adnia az állóképeknek, és új jelenetekkel kellett összekötnie a fennmaradt motívumokat. Monféry többször átdolgozta az eredeti vázlatsorokat, miközben Hench tanácsait és a Dalíhoz kötődő dokumentumokat is felhasználták.
A készítők alapvetően hagyományos, kézzel rajzolt animációval dolgoztak, hogy megőrizzék a negyvenes évek vizuális karakterét, bizonyos jeleneteknél azonban számítógépes technikát is alkalmaztak. Háromdimenziós eszközök segítették például a térbeli kameramozgásokat és egyes objektumok forgását. A digitális technika itt nem öncélúan vagy kiemelt látványelemként jelent meg, hanem egy korábbi képi elképzelés megvalósításának új eszközeként.
A csapat a szereplők körüli hagyományos kontúrvonalakat is elhagyta, hogy azok jobban illeszkedjenek Dalí fényekkel és árnyékokkal felépített formáihoz. A film egyik legfontosabb eszköze az átalakulás lett: egy kép nem egyszerűen eltűnik, hogy helyére lépjen egy másik, hanem közvetlenül átalakul a következővé.
A technikai megoldás egyben a film történetének metaforájaként is értelmezhető. Ahogy a képek átfolynak egymásba, úgy alakult át maga a Destino is: dalból rajzzá, rajzból tervvé, tervből archívumi anyaggá és emlékezetté, majd újra mozgóképpé.
Ki készítette a Destinót?
A 2003-as Destino főcímén szerepel Dalí és Disney neve, de a filmet nem lehet kizárólag kettőjük művének tekinteni. Bár kétségkívül izgalmas hívónevek egy rövidfilm elején. John Hench és Bob Cormack közreműködött az eredeti képi rendszer kialakításában, Roy E. Disney elindította az új megvalósítást, Dominique Monféry, Baker Bloodworth és a párizsi stúdió munkatársai pedig konkrét filmalkotássá formálták a fennmaradt anyagot.
Ez nem csökkenti Dalí vagy Disney jelentőségét. Inkább megmutatja, milyen sok emberi és intézményi kapcsolaton keresztül jöhet létre egy mű.
Az is egy izgalmas kérdés, hogy végül is mikor készült a Destino… A film esetében nincs egyetlen olyan pillanat, amelyikre azt lehetne mondani, hogy most született meg. Megalkotása különböző korszakokon ívelt át. Egy mexikói dal eljutott Hollywoodba. Dalí képi gondolkodása találkozott a Disney-stúdió animációs tudásával. A közös munka megszakadt, az anyag szétszóródott. Archívumok és emberek megőrizték egy részét. Az emlékezet formálódott. Egy későbbi alkotói csoport ismét kapcsolatokat épített a töredékek között, miközben saját döntéseit, az azóta létrejött technikai megoldásokat is belevitte a filmbe.
Eközben a folyamat közben a film folyamatosan született.
Miért készült el végül?
Erre nincs egyetlen, mindenre kiterjedő válasz. Sok hasonló terv marad örökre félbe. A Destino megvalósulása döntések, találkozások és kedvező körülmények láncolata volt.
Szükség volt arra, hogy elegendő eredeti anyag maradjon fenn. Ha más anyagok maradnak meg, minden bizonnyal más film születik. Szükség volt olyan intézményekre, amelyek évtizedeken keresztül megőrizték az anyagokat. Ha csak az egyik is megszűnik, leég vagy elveszíti az anyagait, vagy újra csak más végeredmény születik, vagy egyáltalán meg sem születik. Fontos volt, hogy John Hench még közvetlen kapcsolatot teremthetett az eredeti és az új alkotói folyamat között. Nélküle elveszik az összeköttetés az eredeti alkotókkal. Kellett egy döntéshozó, Roy E. Disney, aki a projektet nem pusztán archívumi érdekességnek, hanem megvalósítható filmnek tekintette. Kellett egy új alkotói csoport, amely vállalta az értelmezés felelősségét, és kellettek azok a technikai eszközök is, amelyekkel Dalí bonyolult tér- és formaátalakulásai animációvá válhattak.
A film végül 2003. június 2-án mutatkozott be Annecyban, majd fesztiválokon és korlátozott moziforgalmazásban szerepelt. A 2004-es Oscar-gálán jelölték a legjobb animációs rövidfilm díjára (végül nem nyerte meg, a díjat Adam Elliot Harvie Krumpet című filmje vitte el).
A mű mint áramlási rendszer
Egy műalkotásról könnyen gondolkodunk lezárt tárgyként. Könyvként, filmként, képként vagy zeneműként, amelynek van alkotója, keletkezési ideje és végleges formája. Egyszer csak létrejött, azóta az, ami.
A Destino története más képet mutat.
Az alkotás információja emberek, képek, hangok, dokumentumok, technológiák és intézmények között oszlott meg. Egyes részei eltűntek, mások fennmaradtak. A megőrzött elemek jelentése közben változott: ami egykor munkavázlat volt, később történeti dokumentummá, majd egy új film alapanyagává vált. Az információ hordozói nem passzív tárolók voltak. Mindegyik másképpen őrzött, válogatott és alakított.
A dal időbeli ritmust adott a képeknek. A rajzok formákat, színeket őriztek. Az animációs próba megmutatta a mozgás egyik lehetséges irányát. Hench emlékezete személyes összeköttetést teremtett a két alkotói korszak között. Az archívumok megakadályozták, hogy a töredékek teljesen elszakadjanak egymástól. Az új animátorok pedig döntéseket hoztak, és kapcsolatokat hoztak létre ott is, ahol az eredeti terv már nem adott egyértelmű választ.
A Destino hatvanéves történetében ezért nem egy változatlan mű haladt végig az időn. Különböző információk mozogtak tovább, részben egymástól elszakadva. Amikor ismét találkoztak, már egy új történelmi és technikai környezet hatott rájuk. A találkozásból pedig létrejött egy film, amely egyszerre hordozza a negyvenes évek elképzeléseit és a kétezres évek döntéseit.
A Destino nem győzte le az időt. Inkább összekapcsolódott vele. Mint ahogy a filmben a táncos lány és Chronos, inkább a köztük lévő akadályokat küzdötték le, mint egymást, hogy találkozhassanak. Az idő átalakította a filmet, szétszórta, új jelentésekkel ruházta fel, végül pedig lehetőséget teremtett arra, hogy más emberek újra összekapcsolják a részeit.
Felhasznált és ajánlott források
The Walt Disney Family Museum: Walt Disney Treasures – Salvador Dalí
The Walt Disney Family Museum, 2024.
Dalí és Disney kapcsolatáról, a közös munka kezdetéről és a Destino leállásáról.
The Walt Disney Family Museum – teljes cikk
The Walt Disney Family Museum: Disney and Dalí – Architects of the Imagination
Kiállítási háttéranyag, 2015.
Dalí és Disney párhuzamos alkotói útjáról, technikai érdeklődéséről és együttműködéséről.
The Walt Disney Family Museum – kiállítási háttéranyag
Fundació Gala–Salvador Dalí: Dalí + Disney = Destino
Fundació Gala–Salvador Dalí, 2010.
Az alapítvány birtokában lévő eredeti anyagokról, a dalról, a szereplőkről és az 1946-os alkotói folyamatról.
Fundació Gala–Salvador Dalí – teljes háttéranyag
Bill Desowitz: Channeling Dalí to Make “Destino”
Animation World Network, 2003. szeptember 29.
A 2003-as film vizuális, dramaturgiai és technikai megoldásairól, Dominique Monféry és az alkotók beszámolóival.
Animation World Network – teljes cikk
Bill Desowitz: Disney/Dalí’s Completed “Destino” Kicks Off Annecy Fest
Animation World Network, 2003. május 31.
A projekt újraindításáról, Roy E. Disney szerepéről, a fennmaradt anyagokról és az annecyi bemutatóról.
Animation World Network – teljes cikk
Kendra Mayfield: Disney Animates Dalí’s Flick
Wired, 2003. szeptember 12.
A fennmaradt rajzokról, John Hench közreműködéséről és a hagyományos, illetve digitális animáció összekapcsolásáról.
Wired – teljes cikk
Academy of Motion Picture Arts and Sciences: The 76th Academy Awards
Oscars.org, 2004.
A Destino hivatalos Oscar-jelöléséről és a kategória eredményéről.
Oscars.org – a 2004-es díjátadó
D23 – Walt Disney Archives: Destino Premieres at Annecy International Film Festival
D23, Disney Archives.
A film 2003. június 2-i világpremierjéről.
D23 – archívumi bejegyzés
Destino: Egy Salvador Dalí – Walt Disney animációs film története
jammer.hu
A cikk eredeti, kevésbé Világáram-kompatibilis, és kicsit szubjektív változata.
jammer.hu – teljes cikk az archívumban
Kövesd, merre áramlik tovább!
Akkor jelentkezünk, amikor van mit küldenünk: új Világáram-cikkekkel, felismerésekkel és kérdésekkel.
