Nem vagyok velociraptor!
Kiről szól a történet? És ki az, aki olvassa?
Kislányként meséket olvasott fel nekem Édesanya, meg a nővérem. Feküdtem az ágyban, hallgattam a hangjukat, és a fantáziámban életre kelt a történet. Láttam a hőst, a sárkányt, a világszép királykisasszonyt, izgultam, aggódtam, zavarba jöttem, elcsendesedtem, vagy épp felélénkültem a történet hatására. Beleéltem magam a mesébe.
Megtanultam olvasni. Néztem a betűket, az agyam engedelmesen futtatta a kódfejtő programot, készségesen felvázolta a szavak, mondatok jelentését. El tudtam veszni a könyvben úgy, hogy már nem az olvasó-magammal voltam kapcsolatban, hanem a fantázia birodalmában a szereppel, a hangulattal. Később a televíziót nézve az agyamnak már dolgoznia is alig kellett, a képek-hangok-zörejek kavalkádja teljes körű élményt jelentett. Mintha én magam éltem volna meg, amit láttam. Végül pedig a számítógépes játékok, ahol a történetbe, a körülményekbe még beleszólásom is volt. Egy izgalmas könyv, vagy egy jónak ígérkező film, egyes számítógépes játékok magas prioritást kaptak az életemben. Úgy szerveztem a valóságot, hogy legyen időm rájuk. A valóságot a fantáziámhoz igazítottam. Napokra beléjük feledkeztem.
Megtaláltam a módját, hogy átéljem az élet izgalmait a kanapé, az ágy meg az irodai szék kényelméből. A számomra ideális történetben a főhős dolgozik, döntéseket hoz, tanul, változik. Megérik olyan feladatokra, amikben más elbukott, korábban ő maga is elbukott volna. Kapcsolatba kerül számára irányíthatatlan erőkkel, varázslattal, csodalényekkel. Az életét kockáztatja, ő maga nem olyan fontos, mint amit képvisel, ezzel válik a történetben a legfontosabbá. A hős éjt nappallá téve dolgozott a boszorkány háza táján, én az ágyamban feküdtem, meséltettem magamnak, mert még saját magamnak olvasni is lusta voltam. A hős hét esztendőt szolgált a királyi udvarban, én portalanítás közben felfedezett könyvet olvastam – takarítás helyett. A hős a végtelen erdőt járta, fázott, kimerült, utolsó falat ételét mégis megosztotta másokkal, én a tévé előtt nassoltam pokrócba bugyolálva, és méltatlankodtam, hogy felmelegedett a kólám. A hős a tudatosság mintapéldája volt, én pirkadatig nyomogattam az egeret a számítógép előtt, egy játékba feledkezve, lehetetlen testtartásban.
Nem ez volt azonban az egyetlen mód. Nem csak megpróbáltam beleélni magam egy elképzelt világba, hanem azt az elképzelt világot is megkíséreltem a valóság részévé tenni. Gyermekként még egészen konkrétan kijelentettem, hogy “én vagyok a kis hableány/Linda/a velociraptor”, és az új szerepemnek megfelelően próbáltam viselkedni, figyelve, hogy ki megy bele a játékba a környezetemben. Ifjúkoromban már nem vertem nagy dobra, hogy épp az elvarázsolt hercegnő szerepét játszom, mégis a hős királyfit kerestem minden pattanásos kamasztársamban – csalódottan pattanva le az ő Rambó, Ace Ventura vagy Némabob szerepéről.
Összekeveredtek a dolgok. Ha én vagyok életem főhőse, ha rólam is szól egy egyszeri történet, akkor miért álmodozom, miért játszom szerepeket ? Olyan hős volnék, akiről egyelőre a bevezető fél sora szól: Hol van, hol nem van…?
Megvan az az érzés, hogy nézed a filmet, elmegy az áram, és ott találod magad a szétcsúszott kanapén a tükörképedet bámulva a tévé sötét üvegén?
Úgy tűnik számomra, hogy a valódi élet a képzeleten és a szerepeken túl – vagy inkább innen – zajlik. A főhős sok mindent megért, mikor szembenéz a múltjával. Talán én is megérthetem, miért vonzott sokszor jobban a fantázia-kaland, mint a valóság. A főhősnek felfordul az egész élete. Én is eltérhetek a szokásaimtól, kipróbálhatok új dolgokat. Nincs előre megírva az életem, és senki sem alakított még engem se jobban, se rosszabbul.
írta: muszakáta