Whiplash – ez tényleg odaver

Van olyan, hogy valaki ír egy jó forgatókönyvet, amit aztán megpróbál eladni, csak éppen nem kell senkinek. Mit lehet ilyenkor tenni? Hagyni az egészet, és új filmtervbe kezdeni. Vagy készíteni egy rövidfilmet a film legerősebb szekvenciájából, és jól megnyerni vele a Soundance fesztivált. 

A Whiplash esetében pont így történt, és Damien Chazelle, a mindössze 28 éves elsőfilmes rendező az utóbbit választotta. Érdekes módon miután a zsűri nagydíját bezsebelte a short, egyből érdekessé vált a korábban visszadobott nagyfilm szkriptje is.

Könyörgöm Uraim, ez ugyanaz a forgatókönyv!

Nem árt tudni, hogy a törekvő ifjú dobost, Andrewt alakító Miles Teller a valóságban is dobol. A filmben is végig azt halljuk, amit ő üt. Nem is akárhogy. Nem vagyok fanatikus jazz rajongó, mégis felszökött a pulzusom, olyan adrenalinfröccs ért a film megtekintése közben. A zenét is élveztem, mert a ritmus képben és hangban nagyon-nagyon együtt van. Szinte egyszerre látjuk és halljuk az összes ütést. Persze vannak más hangszerek is, de igazából valamiféle mellékszereplők csak a dob mellett. Pedig nincsenek a háttérbe keverve, vagy bármi hasonló, csak nem rájuk élezi ki a nézőt a film.

A cselekmény origóját jelentő zeneműről elnevezett Whiplash egy milliószor látott sportolós film – hangszerekkel. Van a sehonnan jött ismeretlen fiatalember, aki amúgy roppant tehetséges és kellőképp törekvő, gyakorol is tisztességgel, kemény edzőt is kap hozzá, kicsit nyer, aztán elbukik, de föláll, hogy végül a padlóról is a mennybe menjen. Ugye ismerős?

De ez nem baj!

Egyáltalán nem bántottak a jól ismert klisék. Nem a történet a hangsúlyos, de tényleg. A forma az, ami lenyűgöző, szerencsére a tartalom sem tereli túlságosan el a figyelmet róla, és ez működik. A kőkemény edzőt a (végre képességeihez mért szerepben brillírozó) J.K. Simmons hozza a zenetanár és karmester, Terence Flecher szerepében. A verseny célja persze nem kiütni, lefutni, vagy egyéb módon legyőzni az ellenfelet, hanem egynek lenni a legnagyobbak közül. A két főszereplő közti párharc amúgy tökéletesen hozza a mások felett győzelmet aratni érzés feszültségét is.

Chazelle sok zenét használ, és ez jó. A dob ritmusa versenyt fut a képekkel, ahogy a szereplők is ezt teszik, csak ők álmaikat kergetik, még ha néha megkérdőjelezhető eszközökkel is.

Az egész mozi őrülten izgalmas. A végletekig felpörgetett tempó napjaink akciófilmjeinek ritmusát és hatáskeltését idézi, és képes végig fenntartani az érdeklődést. Bőven.

A figurák jól vannak kitalálva, és bár az ifjú titán karakterfejlődése sokkal összetettebb, hiszen az alázatos jófiú végigjárja az öntelt pökhendiségen átívelő utat a valódi tudatos nagy művésszé válásig, mégis az úton őt kemény csapásokkal végigpofozó, kevésbé bonyolult karaktert magára öltő J. K. Simmons uralja a vásznat mindvégig. Az amúgy kiváló Miles Teller talán csak a film tetőpontjára, a jazz boss fight alaphelyzetből induló fináléra nő fel és veszi fel a versenyt nem csak zenészként, de színészként is. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó végig, de Simmons tényleg önfeledten fürdik szerepében a teljes játékidőben. Az, hogy egy nagy muzsikus felfedezésében meddig mehet el egy mentor a nemes cél érdekében, más lapra tartozik, és most hagyjuk is.

Ahogy már szó esett róla, ez egy elsőfilmes rendező munkája. Ennek ellenére a film nyitójelenete már olyan, mintha beindítaná egy bomba gyújtószerkezetét, ami aztán végig is ég, hogy végül a megfelelő pillanatban robbanhasson. Kellett azért ehhez az is, hogy egy olyan vágó dolgozzon az amúgy gyönyörűen fényképezett képekkel, aki elkapja ezt a ritmust. Ezt a feladatot Tom Cross látta el, és nálam az utóbbi idők legjobb vágása díjat viszi is, a fesztiválzsűrik meg vakok, ha ezt nem látják majd.

A zene, a képek ritmusa, a szereplők játéka együtt tényleg maximumra járatják az érzékszerveket, úgyhogy a mozijegy megváltásakor senki ne tervezzen be még egy jazz koncertet ugyanarra a napra. Vagy egyáltalán semmit se. Olyan a film, mintha a fülünkön és a szemünkön át adagolt serkentőszerrel lenne dolgunk. Talán egy kicsit még jobban is pörget.

 

Véletelen egybeesés, hogy a filmet épp egy nappal azelőtt láttam, hogy nekiálltam volna futni. Amikor az évek során kátránnyal szépen bevont tüdőm két kilométer után oxigénért sikított, hatalmába kerített egy érzés. Az érzés, hogy az emberi akarat képes legyőzni bármilyen akadályt. Vánszorogtam is vagy még négyszáz métert, mielőtt végleg kidőltem.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=7d_jQycdQGo” width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=ZJIoIEPz4RY[/su_youtube]