A Whiplash dobos szemmel – Krommer Balázs véleménye

A film és a valóság között öt apró eltérés található…

Az alábbi írást Krommer Balázstól, a Csőke Renáta Quartet (és más egyéb formációk) dobosától kaptuk. Balázs érintett, a téma alapos ismerője, így az ő szempontja kicsit más, mint az átlag filmnézőé. Fogadjátok szeretettel!


 

Előrebocsátom, hogy kevés olyan film van, amit ennyire alig vártam. Közelről érint a téma, és a Whiplash kapcsán úgy éreztem, végre csak betolt valaki egy stábot az én egyszemélyes kis világomba is, nahát, most majd megtudjátok, többiek, mi az a gyakorlás!

Bár jól szórakoztam a moziban, mégsem pont ez lett a dolog kicsengése, mivel a film jó pár hazugságra és néhány igazságra épít, és inkább az első izgalmas, mert a film igazságai elég evidensek szerintem. Emelek néhány kifogást ezért, és azt javasolom, aki még nem látta filmet, és nem akar kritikai spoilert magának, az jöjjön vissza később.

 

Íme az apróságok:  a legkisebb fajsúlyú toldások és torzítások közé sorolnám az ábrázolás eszközei közül a vérző kezeket és az izzadó cintányérokat. A vér misztériuma nem ismeretlen a zene és a (törzsi) dobolás világában sem, de az nagyon komoly túlzás, hogy egy gyerekkora óta doboló srác keze sebes lesz a sok gyakorlástól. Ez egy hülyeség. Kezdőként lehet vízhólyag, ha jól emlékszem, eleinte. Utána megfelelő technikával bármennyit dobolhatsz, semmi baja nem lesz a kezednek. Előbb fog fájni a hátad. Nem a túlzás zavaró egyébként, hanem a hatásvadászat.

Whiplash-5570.cr2

Aztán ugye a másik misztérium az erő, ami azért jó, mert mindenki érti, be lehet mutatni. És ez már a Whiplash alapvető esztétikai hozzáállását jellemzi: szerintem együgyű és alapvetően olcsós felületekre képezi le ezt az egész gyakorlós zenei világot: a vér, az izzad(t)ság, az erő, a sebesség. Jó, mert  ezeket mindenki érti, aki vérzett már életében, és örült, hogy valamit gyorsabban meg tudott csinálni, mint tegnapelőtt. Csakhogy ez inkább a sportjátékok meg az olimpiai ezredmásodpercek  hangulatát idézi. A zene szerintem, vagyis számomra, nem versengő, hanem kooperatív jellegű játék, pont ez adja a szépségét és az örömét.

A harmadik kardinalitás: a sebesség. A tempó nem egyenlő a sebességgel, ami meg nem egyenlő azzal a dologgal, amit a zenében time-nak hívnak. Ebben a kérdésben a film viszonylag következetes, Fletcher végig tempót emleget, de amikor pl. a rushingről meg a draggingről van szó, akkor az inkább a time sajátja, ami aztán jó eséllyel hat a tempóra. Ebben a filmben mindent minél erősebben és minél gyorsabban akarnak ütni. Csakhogy az erő (/hangerő) lehetősége pont fordítottan arányos a tempóval: minél gyorsabb tempó, annál kisebb távolságról lehet odaérni és megütni, következésképp annál visszafogottabb lesz az egész. Persze attól még lehet pregnáns, vivős és átütő, de ez sokkal inkább time, technika és ízlés kérdése, mint az erőé.

Szintén, minél gyorsabban kell játszanod, annál lazább technikára van szükség, annál kevesebb kell legyen a hadsereg benned.  Nem őszinte a mosolyod, ha ilyen Fletcher-félék ordítanak a fejedbe meg frusztrálnak  folyamatosan, és se gyorsan, se sehogy nem fogsz tudni jól játszani.

whiplash-scream

Ráadásul nem lehet pedagógiai módszertant levezetni abból, hogy Jo Jones hozzávágta a cintányért Bird-höz. Sőt, szerintem a Parker-féle példázatot még tovább is lehet feszíteni, mint ahogy a filmben elhangzik, és akkor azt is mondhatjuk, hogy akit ostorral (éééérted…) kell ösztökélni a jobb teljesítményre és gyakorlása, az sosem lesz Charlie Parker. Nem a drog és a repülő cintányér, hanem a belső elszántság és a tehetség teszi. A Fletcher-féle pedagógia pedig igenis ártalmas. És nem azzal van bajom, hogy a film bemutat egy elkefélt pedagógiát, hanem azzal, hogy a záróepizód végső soron  aláhúzza ezt a hozzáállást, és kétes üzenetet aggat a sztorira.

A film és Fletcher amúgy is militáns hangulatot áraszt, és ebből a szempontból a Whiplash sokkal inkább sportfilm, mint zenefilm.  Nyilván pont ez lehett a „nagy ötlet” a film születése körül: mutassuk be azt a spártai-barokkos világot, ami a zenészistállók sajátja: a versengés, a fegyelem és sanda tekintetek világát.

Úgy érzem, az egyszerű felületek és hívószavak mentén egy kicsit giccses, kicsit barokkos és valamennyire drámai film született, amit persze érdemes megnézni, de túlzottan elérzékenyülni  azért nem kellene, szerintem. Az én IMDB-univerzumomban legalábbis a Whiplash biztosan közelebb van a 7-hez, mint a 8-hoz.


(A Whiplashról szóló korábbi írásunkat itt találjátok, Krommer Balázzsal készített interjúnkat pedig elolvashatjátok itt.)

oszd meg!