Szemforgató – Mary és Max
A barátság keserédes himnusza
A Mary és Max egy ausztrál rendező, Adam Elliot munkája, aki korábban maximum 25 perces animációkkal jelentkezett, azokkal is viszonylag ritkán. Ez nem akadályozta meg abban, hogy megnyerje a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-szobrot a 2004-es gálán Harvey Krumpet című munkájával.
Mutatjuk:
[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=ouyVS6HOFeo”]
Amikor láttam, azt gondoltam, hogy nagyon feljebb már nem rakhatja a lécet a rendező, de csak arról volt szó, hogy kinőtte a rövidfilmes terjedelem nyújtotta lehetőségeket. Mindössze 5 évet kellett várnunk, hogy 2009-ben a Mary és Max megnyissa a Sundance Fesztivált, és röviddel utána bezsebelje a rangos Annecy Fesztivál fődíját is.
A történet két központi figurája egy a cselekmény elején nyolcadik évében járó, nem túl népszerű ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle, és a negyvennegyedik évét taposó New York-i Asperger-szindrómás férfi, Max Jerry Horowitz (akinek hangját a zseniális Philip Seymour Hoffman kölcsönözte).
[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM”]
Kettejük levelezése adja a film kettős szövetét, és kizárólag az, hisz hőseink sosem találkoznak egymással. Mary megosztja élete legfontosabb, gyakran erős érzelmeket kiváltó mozzanatát a nála jóval idősebb baráttal, aki az érzelmek befogadására és kifejezésére nem igazán képes, szóval inkább valamiféle tárgyilagos szemlélőként figyeli Mary felnőtté válását.
Mindkettejük magányos, kirekesztett, vagy önkirekesztő figurák, akik a társadalom normalitását a maguk szintjén nem félnek megkérdőjelezni. Ebből következik egymásra utaltságuk, hiszen a figyelemre, és a másikra figyelésre mindannyian vágyunk, csak nem mindenki találja meg a megfelelő partnert.
A levelezés megismeréséhez, és a szereplők, valamint események jobb megértéséhez kapunk egy narrátort. Én nem igazán csípem a narrációt, de itt annyira kedvelhető a hang, a stílus, hogy alig vártam, mikor szólal meg újra. A szövege parádésan van megírva, nem is vagyok már biztos benne, hogy valóban a narrációval van gondom, vagy csak rossz mesélőkbe futottam bele korábban.
A film kettőssége több szinten megjelenik. Életkorban, normalitásban különböző a két főszereplő, ráadásul más földrészeken is laknak. Ezt a film színe nagyon jól jelzi. New York igazi fekete-fehér, még Ausztrália kapott egy barnás-sárgás tónust. Ezeken kívül csak a piros jelenik meg hangsúlyosan. Állítólag ennek van valami köze a Schindler listájához, ilyen tiszteletadásféle, vagy mi, de ennek nem néztem jobban utána, mert szerintem egyáltalán nem számít.
A stop-motion technikával készült film nemcsak felveszi a tucat 3D animációk világával a versenyt, de olyan frissességet kölcsönöz neki, amire a számítógép rajzolta mesék addig nem lesznek képesek, amíg gyártásukba nem szivárog be az előállítás képessége mellé egy másfajta alkotói szemlélet. Vagy talán akkor sem.
Mindenesetre üdítő és friss a forma, ami Adam Elliot mindegyik filmjének sajátja.
A Mary és Max humora ellenére nem egy könnyű darab. Nem a Pixar/Disney/Dreamworks világán edződött nézőket célozza. Hősei a társadalomtól eltávolodottan élő figurák, akik gyakran furán reagálnak a világra, de nézőként valahogy minden esetben, még a legszokatlanabb szituációkban is értjük, hogy mit miért tesznek. A néző is belátja, hogy nem ők a furák, hanem a világ, amiben élünk. És az általunk normálisnak tartott világ abszurditása roppant szórakoztató.
Tudom, hogy ez a történet nemcsak szokatlan, de egyenesen valószerűtlen, mégis olyan finoman kidolgozott, annyira igazi, hogy egyből elhisszük. Berántja a nézőt, vagy hogy szokás mondani. A cselekmény szövetén keletkező apró réseket pedig mindig a legjobbkor, szinte azonnal betömi szeretett narrátorunk.
Nem csak a cseppet sem szokványos főhősök részletesen kidolgozottak. Minden mellékszereplő mögött ott figyel egy történet, minden nagyon részletes. A Mary és Max világa zavart és sötét, súlyos témákat feszeget, de ezt a végig jelen lévő fanyar humor segít befogadni. Inkább a megértés a cél, mint az elborzasztás, nem csak az érzelmeinkre hat, az agyunkat is megdolgoztatja.
Egy dolog biztos. Ha megnézed ezt a filmet, nagyon fogod szeretni azt a néhány embert, akit a barátodnak tudhatsz, és az sem lesz kérdés többé, hogy mennyire is vagy szerencsés. Ha vannak igazi barátaid, akkor nagyon.
Ezt az egyszerű, mégis csodálatos felismerést egy olyan alkotás éri el, ahol a karakterek élete legalább annyira kilóg a világból, amit normálisnak tartunk, mint maga a film abból a masszából, amit manapság animációnak hívunk.