Válogatás a Pécsi Fotókör szeptemberi képeiből

Kerekek, ernyők és őszi fények

A Pécsi Fotókör baráti kör. Tagjai nagyon különbözőek, van körükben fiú, lány, szemüveges, szakállas, fiatal, nyugdíjas, analógos és digitális(os), Canonos és Nikonos és Sonys és Olympusos, és így tovább. Egy részük már nem is Pécsen lakik, illetve olyan is akad köztük, aki sose lakott Pécsen.

Azonban van bennük néhány közös dolog is: szeretik a jó társaságot, és szeretnek fotózni. Mondom, ez egy igazi baráti kör.

Volt már egy csomó közös, egyéni és kiscsoportos kiállításuk, meg egy csomó közös sörözésük, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Most, hagyományteremtő jelleggel, válogatást készítettek szeptemberi legjobb fotóikból. A tervek szerint minden hónapban lesz ilyen (és a tervek szerint mi mindig be is mutatjuk azokat, mert szeretjük a szép képeket.)

[su_divider text=” fel”]

A képek közül minden hónapban hármat kiválaszt valaki, és azt is elmondja, miért tetszenek neki. Ebben a hónapban ez a megtisztelő szerep Zsirai Tibornak, a Fotókör legújabb tagjának jutott (az új vendég mosogat elvet messzemenőkig szem előtt tartva), íme az ő választottjai és a hozzájuk fűzött gondolatai:

Kávé után, de még indulás előtt. Remek alkalom egy csendes vallomáshoz, frappáns végszóhoz, egy tanulsághoz. Ellenőrizni a sminket, a ruházatot, a mobilod. Kiszámolni az aprót, megnevettetni a pincért, eltervezni az utat. Hogy’ legyen, ha az eső esik? Kapualjtól kapualjig? El a pereces mellett? Keresztül a parkon? Vagy az aluljárón? Lehetőségek hada a „majdban”. De ez nem a cselekvés, hanem a cselekvés előtti utolsó pár szabad másodperc pillanata.

A kávé átlagos. Nem kár minden cseppjéért. A hab ott is marad. A kanál a csészében. Egy pszichológus ezzel súlyos köteteket tölthetne meg. A benne felejtett kanálról, mármint. Az eltüntetett kristálycukorszemcsékről.
Arról, hogy az asztal karcos, akár a hangod, ha egyedül ittad a kávét (vagy csak a másik beszélt) és hosszú csend után először szólalsz meg: fizetek!

Mind szín-, mind formavilágában harmonikus kép. Csendélet, sallangok nélkül – az „a téma az utcán hever” ékes példája; hozzátenném, remek megvalósításban.
Ami elsőre megfogott benne, az az egyszerűsége és hogy nem akar elém tolakodni. Nem közöl semmi újat, nem hökkent meg, nem leszek tőle se vidám, se szomorú – egyszerűen csak rendben van a kép. És ez elégedettséggel tölt el.
Nem lehet elmenni a csésze-óra, kanál-fül-óramutatók metafora mellett.
Ha a fény a fent, az árnyék a lent, a „mutatók” állása is megerősít abban (tudat alatt), hogy van még idő. Nincs még egész. Nem kell most rögtön semmibe fognom. Egészkor mindig valami elkezdődik. De most elég csak várni, hogy kicsit csak magától múljon az idő.

A szimmetria néhol kissé megcsúszik. Épp csak annyival, hogy ne tűnjön készakartnak, de kellő feszültséget (inkább izgalmat) keltsen a szemlélőben és érdekesnek találja a kompozíciót, ugyanakkor megnyugvással is eltölt a lezser elrendezés: nem katonás rend fogadja a nézőt, hanem laza, finom életérzés – a kávé után, de még indulás előtt.

[su_divider text=” fel”]

Fehér kerekek. Fehérek, akár a vak botja. Egy olyan vaké, aki nem megy ma sehova. Legalábbis, bringával nem. Ezekkel tutira. Mert ezek itt szabadnaposak. Napfürdőt vesznek az aszfalton – abroncstalan. Fényt lopnak a Sötét Város közepén. Akár egy bringastrand. Az abroncsuk a pléden, szépen összehajtva. Marad a BI/kini. Vagy inkább MONO/kini. Hiszen mindnek csak egy kereke van.
A fény meleg, de nem túl erős. Csendben kortyolgatja a libasor. Nincs ülés, csak sülés. A kerék és a küllők árnyéka napernyőket idéz. A középső váz csúcsa fényben fürdik – nem vet rá semmi árnyékot, tehát nagyobb nyílt tér helyezkedik el előtte, ergo: közel a tenger.

A középre szerkesztett tengely, a jobb alsó sarokból átlósan a bal felsőbe futó hernyósor, a feketén világító fehér, a vázak cikkcakkja és az egymást metsző körök játéka valóságos geometria-show. Érdekesmód az izgalmas szerkesztés, a teljes látványt sejtelmessé metsző szűk kivágás mellett a fény az, ami igazán absztrahálja a látványt.

Ott szeretnék lenni, ahol ezek a bringák állnak. És nem menni sehová. Csak lopni egy keveset a vázak csúcsain megcsillanó fényből. Ez az én személyes Shell Beach-em a szürke hétköznapokban. Üdén, telt kontraszttal. Feketén és fehéren.

[su_divider text=” fel”]

Búcsúzó nap fényében ürül ki lassan az egész tér. Először kiürül, majd meg is hajlik. Égre tapad a szökőkút kávája, önmaga „emberévé” válik mindenki árnyéka. Kazak, az űrkutya marad az ember egyetlen barátja. Zarándokolnak a sziluett-bábok, egyre messzebbre gyökereiktől, önmaguktól. Kazak felvakkant, az őt kísérő árnyék megtorpan és lenéz (a fel helyett). Furcsállja, hogy nem csak test, hanem lélek is, de valószínű, tovább halad, mielőtt a mögötte érkező ember ütközne az árnyékával. Ez az élet rendje.

A szökökút-szem mindig figyel, elemez, de nem irányít. Érdekes, hogy a sétálók perspektívájából nem is látszik, pedig szinte kilép a harmadik dimenzióba. Van benne valami transszerű. Mint az archaikus ábrázolásokon a piramis közepéről figyelő szem. Ez is a kép központi témája. Origója bevonzza a tekintetet, a középpontból kilövellő sugár pedig kivezeti, irányt mutatva (egyben magától el is taszítva) a megnyugvást keresőket.

Az ember nem látja a nyilvánvalót. Elfele tart istenétől egy olyan úton, aminek a végét senki nem látja, de a jobb szélen felfelé szaladó sáv sejteti, nincs más célja, csak hagyni elég messze távolodni boldogságától, míg képes nem lesz (a halála után) visszafordulni és a másik úton a megvilágosodás útjára lépni.

Hibáztatni ezért dőreség volna. Eltervezett utat jár be. Istenétől határozott, éles vonal választja el és száműzi az alsó harmadba. Bár fizikai valója elfordul istenétől és igyekszik inkább az őt körülölelő társadalom elvárásainak megfelelni, árnyéka húz az ég felé, -vágyja a fényt, az alsó szint kockakövei közt nagyritkán megcsillanó tudásmorzsák helyett a szem körül ragyogó mozaik-orgiát -, a járt út egyértelmű, emberibb léptékű és befogadhatóan egyszerű..

Valódi spirituális élmény ez a kép. Rengeteg asszociációs lehetőséggel és a szürke MINDEN árnyalatával az abszolút fehértől a végtelen feketéig, tökéletesen kitöltött tartalommal.