Fotótörténet – a régiek sosem mosolyogtak

Mi az oka annak, hogy a régi fotókon mindenki olyan komoly?

A fotótörténet sokkal (sokkal!) izgalmasabb terület, mint azt elsőre gondoltam volna. (De tényleg. Sokkal!) Ahogy elkezdtem kutatni, sikerült belefutnom néhány roppant lebilincselő sztoriba és kevéssé ismert elméletbe, amikről azt gondolom (nem, nem: biztos vagyok benne), hogy talán számodra is érdekesek lehetnek. (Fogadjunk!) Szóval teszek egy kísérletet, hogy felkeltsem a te érdeklődésedet is, hátha jó lesz az neked.

Például megfigyelted-e már, hogy a régi portrékon szinte soha nem mosolyog senki?

Jó, oké, Poe arcán nem biztos, hogy véletlen a kiábrándultság. Anyagi gondokkal küzdött (például szerencsejáték-adósságok miatt, meg mert kizárólag az írásból próbált megélni, ami nem mindig ment valami jól), elvette 13 éves unokahúgát (21-nek hazudták, hogy elvehesse), aki hamarosan meghalt tuberkolózisban, amitől aztán Poe keményen inni kezdett, majd, viszonylag fiatalon, fura körülmények között, maga is eltávozott – és amíg élt, addig is főleg a halálról írt. Lehet, hogy tényleg nem volt egy vidám, mosolygós figura.

Oké, Lincoln meg mégiscsak neves államférfiú volt, amerikai elnök meg minden, aki a polgárháborúban győzelemre vezette Északot, eltörölte a rabszolgaságot, és ilyesmik. Mindazonáltal jó kedélyű, jó humorú figurának ismerték a kortársai, nem egy kemény arcú, merev valakinek.

Ez talán a leghíresebb portré róla, pár nappal a gettysburgi beszéd előtt készült – de hasonló pókerarcot vág az összes fennmaradt fényképen, így aztán az utókorban ez a kép él róla: Lincoln, a komoly.

Lehet, hogy szándékosan alakította ki ezt az imidzset.

Na de mi a helyzet mondjuk Mark Twainnel?

Ő azért jóval vidámabb fickó volt. 74 éves koráig élt. A Huckleberry Finn kalandjai írójának akár lehetett is volna oka rá, hogy a róla megőrzött kép vidámnak mutassa – elvégre humorista volt. És mégis komolyan tekint a fotóapparát lencséjébe. Még ha a tekintetében ott is bujkál valami kitörni vágyó jókedvűség (legalábbis a magam részéről szívesen látom ezt bele), a mosoly elmarad.

És ha rákeresel a neten, abból az időből, a fotózás kezdetétől kábé az 1900-as évek elejéig, csupa komoly (esetenként: feszült) arcot fogsz találni a portrékon, még a családi felvételeken is.

Vajon mi lehet ennek az oka?

Kétféle nézet terjedt el ezzel kapcsolatban.

Az első szerint akkoriban olyannyira gyatrák voltak az általános higiéniás állapotok – és itt most elsősorban a szájhigiéniára, vagy annak hiányára gondolok -, hogy egyszerűen nem szívesen mutatták az emberek a rossz fogaikat a kamerának.

Ennek ellentmondani látszik, hogy a fogak és a száj általános rossz állapota olyannyira mindennapos volt, hogy nemigen érdekelte az embereket. Tehát például a viktoriánus korban nem néztek félre a britek, ha miniszterelnökük, Lord Palmerston, rájuk vetette foghíjas mosolyát (mely esztétikai szabálytalanságot vadászbaleseteinek köszönhetett), és nem csak azért, mert ő volt a miniszterelnök. Egyszerűen elfogadták a csorba, a hiányos fogsort, fel sem vették a lyukas vagy rothadó fogak látványát, ez volt a hétköznapi, ez volt természetes.

A másik magyarázat merőben technikai. Miután a fényképek viszonylag hosszú záridővel készültek, egy őszinte, szívből jövő mosolyt nem tarthattak ki a portréalanyok annyi ideig, amíg az exponálás tartott – ami akár perceket is jelenthetett. A mosoly általában néhány pillanatig hihető, ha tovább próbálod kitartani, ráadásul műteremben, egy fickó felé fordulva, akit nem is ismersz, meg el is bújik a gép mögé, és közben mereven és mozdulatlanul kell állnod/ülnöd, arckifejezésed erőltetetté válik, elveszíti természetességét, és átalakul valami mássá, valami bágyadt, vagy épp erőltetett grimasszá. Amit láthatunk akár titokzatosnak is, ha nagyon akarjuk…

Ebben az elméletben egészen biztosan van valami.

Viszont, ha már a Mona Lisánál tartunk, megnézhetjük az akkoriban és a korábban készült festményeket is: eléggé jellemző, hogy ha valaki portrét rendelt önmagáról, akkor az is mosolytalan, komoly arccal ábrázolta őt. Holott a festők jobbára nem is a valóságot igyekeztek pontosan lemásolni, hanem (már csak saját jól felfogott érdekükben is) idealizálni igyekeztek a valóságot, hogy a megrendelő örüljön (és fizessen). Ott azért már simán belefért volna némi teli szájas vigyor is, ha arról van szó.

Ehelyett általában kétféle arckifejezést találunk, amivel máris árnyalódik a kép valamelyest: a teljes komolyságot és az önelégült grimaszt (és annak rengeteg változatát).

Ma, amikor ha bárki felénk fordít egy fényképezőgépet (és esetleg ismerjük is az illetőt, és/vagy pont nem vagyunk illegalitásban), automatikusan elmosolyodunk, nehéz elképzelni, hogy mi lehet ennek az oka.

Nicolas Jeeves tanulmányában mélyrehatóan foglalkozik a mosolymentes portrék kérdésével. És, bár nyilván nem elhanyagolható a technikai szempont sem, arra a következtetésre jut, hogy egészen egyszerűen nem volt divat akkoriban – pláne az örökkévalónak szánt képeken – mosolyogni.

Egy 1703-ban kelt keresztény illemtankönyv például egyenesen így fogalmaz (saját fordításban):

Egyesek oly mértékben felhúzzák felső ajkukat, hogy fogaik majd’ egészen láthatóvá válnak. Ez teljességgel ellentmond az illemnek, mely tiltja, hogy fogaid felfedd, hisz a természet éppen azért adott nekünk ajkakat, hogy elrejtsük azokat.

Az erkölcs és a szigor nyilván lazult valamelyest, de még az 1800-as évek végén is az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy mosolyogni, pláne a fogsorunkat is kivillantva, az a szegénység, a feslettség, a részegség, a jámborság (és ezt most itt negatív értelemben értsd) jele, vagy legfeljebb a szórakozó/mulatozó ember sajátja.

Maga Mark Twain mondta a következőket:

Egy fénykép nagyon is fontos dokumentum, és aligha képzelhető el nagyobb balszerencse úgy az utókorra hagyni azt, hogy buta, ütődött mosolyt rögzítünk rá, kitörölhetetlenül.

Innen, a huszonegyedik századból nézve, amikor mindenki fényképez, amikor lassan minden háztartási eszközünk tud képet rögzíteni, amikor valamilyen rejtélyes okból mosolyfelismerő funkciót találunk fel, másodpercenként hihetetlenül sok fotót osztunk meg különböző szociális hálózatokon és megosztófelületeken, elég nehéz elképzelni azt a kort, amikor a fotónak, pláne a portrénak akkora presztízse volt, hogy még egy humorista sem engedte meg magának a mosolyt. Nem napi 5-10 kép készült mindenkiről, hogy leváltsák az aktuális arckönyv-profilképüket, hanem eseményszámba ment. Kiöltöztek, elvonultak a fotográfus műtermébe, és azért készíttettek művészi portrét önmagukról, hogy utódaik ekképpen emlékezzenek őreájuk. Más idők voltak, más nézetekkel, más értékrenddel. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint ez a mostani – inkább csak más volt.

Egy rejtély megoldva. Örülünk?

További információ és a képek forrásai:
http://petapixel.com/2012/11/04/say-prunes-not-cheese-the-history-of-smiling-in-photographs/
http://publicdomainreview.org/2013/09/18/the-serious-and-the-smirk-the-smile-in-portraiture/
http://historyinphotos.blogspot.hu/
valamint: http://hu.wikipedia.org/