A negyedik szoba ritmusa

Egy történet – kétféle vágás – kétféle hatás: Hitchcock vs. Tarantino

Azt mindjárt az elején elmondanám, hogy a Négy szoba nem egy jó film szerintem. Sokkal inkább két rossz meg két jó film. (A négy szoba ugyanis négy, majdnem teljesen különálló rövidfilmet jelent – ha esetleg nem láttad volna.)

Ez így pont döntetlen.

Kíváncsi lennék, hogy ha az eredeti tervek szerint Öt szoba lett volna a címe, az ötödik vajon merre billentette volna a mérleget – de mivel Richard Linklater visszamondta az ötödik epizód rendezését, így ezt sose fogjuk megtudni.

Hogy mitől rossz (nézhetetlen, felháborító, unalmas, egyáltalán nem vicces, az idő megszépíti, betépve egész jó stb.), arról nem szívesen beszélnék, azt megtették mások. Keress rá fórumokon, olvass kritikákat, vagy csak beszélgess olyanokkal, akik végignézték, és pont nem voltak ráhangolódva. (Se betépve.)

Többek közt kiérdemelte az „1995 legnagyobb csalódása” címet, az epizodista Madonna a legrosszabb színész díját, sokan utálják Tim Roth eltúlzott alakítását is benne (én bírom:), és így tovább.

Az első epizódból szerintem a sztori hiányzik, a másodiknak lehet, hogy van, de nem értem.

 

Beszéljünk inkább arról, ami jó

 

A harmadik, Rodriguez rendezte epizód szerintem kiváló szkeccs. A rövidfilmek jól bevált módszerei szerint egyetlen ötletre épít: hogyan lehet a rendelkezésre álló idő alatt (kb. 20 perc) a lehető legrosszabbat kihozni egy gyerekfelvigyázós szituációból.

És, ugye, Rodriguezről van szó, szóval nem áll meg a dolog a szimpla rosszalkodásnál, és még pozitív üzenete sincs.

Bírtam.

A negyedik szoba viszont zseniális

 

Szerintem legalábbis. Ezt csinálta a Tarantino bácsi.

Az egész egy stílusosan összerakott tisztelgés a régi nagyok előtt – ahogyan tulajdonképpen a rendező egész munkássága, ha úgy vesszük. Itt azonban egészen konkrétan elmondja a főszereplő (Chester Rush – maga Tarantino alakítja), hogy pontosan erről is lesz szó: a néhány igencsak részeg hollywoodi arc szilveszter éjszakáján újrajátssza az Alfred Hitchcock bemutatja sorozatból A déli ember című epizódot. (Amit a részeg filmesek következetesen Riói emberként emlegetnek, de ez ne tévesszen meg minket, be vannak rúgva. Elvégre szilveszter éjszakája van.)

 

Meghökkentő fogadások

 

Roald Dahl a szerzője a Meghökkentő mesék című novellagyűjteménynek, amelynek írásai közül sokat többször is megfilmesítettek. Ezt, a „Man from the South” című, eléggé bizarr történetet először 1960-ban, Steve McQueen és Peter Lorre főszereplésével.

(Közepesen fontos érdekesség, hogy a Charlie és a csokoládégyár is Dahl írása például.)

A Déli ember sztorija egyszerű, bár talán némileg szokatlan: Steve McQueen fogadást köt egy fura idegennel (Lorre), hogy meg tudja-e gyújtani tízszer zsinórban az öngyújtóját. Ha nyer, viszi az idegen Cadillacjét. Ha veszít, az idegen megszabadítja a kisujjától.

Érdemes megnézni szerintem, úgy jobban működik a Tarantino-féle változat is. (Utólag is hat.) Mindkettő a ritmusról szól. Csak kicsit máshogy.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=UCgi6Qcv5Ck” width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=QUm04OmjZMA[/su_youtube]

 

Hitchcock ritmusa

 

Hosszú felvezetés jellemzi mindkét feldolgozást, és ennek mindkét esetben oka van. És mindkét esetben más.

A Hitchcock-féle epizódban ez maga a jól kimért feszültség-adagolás, amit, ha nem is a mester talált fel, de hogy ő fejlesztette tökélyre, azzal nemigen lehet vitázni. (Másik magyar szóval: suspense.) A hosszú prológ itt azt mutatja be, hogy hogyan sodródik egy fiatal, normálisnak mondható, de talán kissé vakmerő figura (McQueen) a kevéssé normálisnak mondható szituációba.

Maga a „párbaj” rész tökéletes időzítésű, remek arányokra van vágva. Úgy működik, mint valami óramű: tik-tak-tik-tak.

Bárd emelkedik – öngyújtó csattanva nyílik – láng gyúl – McQueen sóhajt – öngyújtó becsuk – Peter Lorre szomorúan leengedi a bárdot.

Aztán elölről.

És közben valaki hangosan számolja is, hogy hol tartunk. Mennél tovább tart, a feszültség annál nagyobb. Tényleg izgalmas.

A végén persze a meglepő végkifejlet sem marad el.

 

Tarantino megkeveri

 

[su_highlight background=”#ff1212″ color=”#dddddd”]SPOILERVESZÉLY![/su_highlight]

A tarantinoi feldolgozás, hát, hogy is mondjam, sajátos.

Hosszú, látszólag tök fölösleges és kaotikus dumálással indul, amelyben megtudjuk többek közt, hogy Leonak (Bruce Willis) problémái vannak a feleségével, meg hogy mi a különbség a Cristal és a többi pezsgő között…

Chester: This is Cristal! Everything else is just piss!

…meg hogy újrajátszani készülnek a Riói embert [sic!]. Az is nyilvánvaló lesz, hogy mennyire veszik komolyan a dolgot: rendelnek ugyan szöget meg spárgát is az akcióhoz, de nem nagyon emlékeznek rá, hogy mire kell az:

Ted the Bellhop: Three nails.

Norman: Why three nails?

Chester: That’s how many Peter Lorre wanted. Continue, Ted.

De, kérem, higgyük el, hogy itt semmi sem fölösleges. Az egész cécó, a szokásos Tarantinós duma-áradat csupán arra kell, hogy elaltassa a figyelmet. Mert ugyan lehet, hogy Hitchcock találta ki, hogyan lehet a legjobban felépíteni a feszültséget, de Tarantino az, aki megtanulta a leckét, és olyan könnyedén csinál belőle viccet, ahogy más nem tud.

Az elején, hosszú percekig (és olykor hosszú beállításban, tehát vágás nélkül) úgy csinál, mintha itt nem lenne semmi különös: néhány részeg nagymenő lazázik csak.

Aztán jön az a rész, ahol Chester megpróbálja meggyőzni Tedet, hogy maradjon és asszisztáljon a fogadásnál, jelesül, hogy ő legyen a végrehajtó. Mindezt egy percben.

(Közepesnél kicsivel érdekesebb apróság, hogy ez valójában egy perc 29 másodpercig tart filmidőben, rengeteg vágással.)

Itt egy kissé felpörögnek tehát az események, érzékelhető ritmusváltás van.

Amikor ennek vége (Ted belemegy a játékba – van az a pénz), akkor jönne ugye az a rész, ahol fellélegzünk, majd mindenki rákészül a párbaj-szituációra, ami végre tényleg izgalmasnak ígérkezik. Hurrá.

Kell tehát egy lélegzetvételnyi szünet (ez meg is van), majd, ha ismerjük a szabályokat, akkor tudjuk, hogy itt most majd jól adagolt feszültségkeltés következik, egyre növekvő adrenalinszinttel, és bízunk benne, hogy beránt majd minket a történet, erősen fogjuk markolni a karfát a végére, leizzadunk, és így tovább…

DE NEM!

Három rövid snitt (* click * chop * AU! *) és kész, Ted elsétál a jól megérdemelt pénzével, miközben szól a Vertigogo a Combustible Edisontól. Amíg a többiek kétségbeesve rohangálnak a háttérben, a néző a meglepetéstől egy pillanatra csöndben marad, majd jó hangosan felröhög. (Másik magyar szóval: lol.)

Legalábbis velem ez történt.

[su_divider text=” fel”]

Négy szoba // Four Rooms (1995)

rendezték: Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino

forgatókönyv: ugyanők

főbb szerepekben: Tim Roth, Ione Skye, Madonna, Jennifer Beals, David Proval, Antonio Banderas, Tamlyn Tomita, Paul Calderon, Quentin Tarantino, Bruce Willis