Szemforgató – A homár

Nem kell, hogy mélyen érezz, csak élj párban – különben állattá változtat a rendszer!

De ha állat vagy, legalább nem vadásznak rád.

Már amikor a film összefoglalóját olvastam, felötlött bennem, hogy ugyan mit kell szedni ahhoz, hogy egy ilyen ötlet előbújjon az emberből. A filmet nézve ez az értetlenség egyre fokozódott, egészen addig, amíg már inkább örültem neki, hogy nem látok bele az alkotók fejébe, mert amit ott találnék, az lehet, hogy fájna, szóval jobban járok, ha csak egy film közvetítette képet látok a fantáziájukból.

A homár úgy kezdődik, hogy egy nő megy autóval az esőben, megáll, dühösen odamegy egy szamárhoz, és lelövi. Nincs magyarázat, nincs semmi kapaszkodó. Ebben az egy jelenetben elég sok dolog benne van az egész filmből, a hangulatból, a humorából, az abszurditásból – és a rengeteg kérdésből, amit felvet, és rád bízza a megválaszolásukat. Nekem ez a film elsősorban a kérdésekről szólt.

A homár világa röviden: disztópia, de hogy a közeljövőben járunk vagy egy alternatív valóságban, az nem derül ki. Semmi high-tech, sőt, a hangulat inkább kicsit olyan erdőkkel körülvett vidéki ír kastély-szállodás, némi egyen-retro-elegancia, plusz fura helyeken felbukkanó fura állatok, semmint bármi tudományosan fantasztikus. Ebben a világban a fő szabály ez: párban kell élned. Ha nem jön össze, elvisznek egy szállodába, ahol hasonló sorsú szinglikkel összezárva kell eltöltened 45 napot, és társat találnod. A napok számát lehet bővíteni, ha a random időpontokban megtartott csoportos vadászatokon ki tudsz lőni néhány törvényen kívülit a közeli erdőkben. A törvényen kívüli itt szándékosan egyedül élő embert jelent. Ahányat kilősz, annyi plusz nap haladékot kapsz. Ha találsz társat, összeköltözhettek páros szobába, ha az is megvan, kaptok egy gyereket, hogy kipróbáljátok, hogy működnétek családként, és ha itt sincsenek problémák, még el kell töltenetek két hetet egy jachton hármasban. Ha ott is minden oké, akkor mehettek vissza a társadalomba megint, és szép az élet. Ha nem sikerül társat találnod, állattá változtatnak. Te mondhatod meg, hogy milyenné. Lehetsz farkas, vagy kutya, de akár homár is. Az sokáig él.

Ez az egyik fele a dolgoknak, és a filmnek az első fele ebben a hotelben játszódik. A másik fele az erdőben, a társadalomból kitaszítottak, a szinglik között. Egy kicsivel sem normálisabb itt a lét, mint a hotelben. Egyrészt jönnek ugye időnként a vadászok, hogy leszedjenek, szóval állandó készültség és gyakorlatozás az élet. A saját sírodat is meg kell ásnod, más nem fogja megásni helyetted. Ennyire egyedül vagy. Ezen kívül pedig nem lehetsz szerelmes. Flörtölésért is büntetés jár, csókolózásért már meg is vagdosnak. Szexért meg ki tudja…?

Melyik a jobb? (Van-e értelme egyáltalán a kérdésnek? (Van-e olyan kérdés, aminek van értelme? (Van-e értelme ennek az egésznek egyáltalán? (Van-e értelme bárminek is, úgy általában?))))

Főhősünket elhagyta a felesége, ezért törvénytisztelő állampolgárként önként beköltözik a hotelbe – bátyjával együtt, aki immár kutya. Már a felütés annyira beteg, hogy ha egy pillanatra is belegondolok, és az általam ismert jelenlegi valóságra vonatkoztatom, vagy sírok, vagy röhögök. Van egy társadalom, ami idióta szabályokra épül, amiket nem értek, de betartom azokat, mert tagja akarok lenni a társadalomnak? Simán elfogadom, hogy a másik embert, például a saját testvéremet átváltoztatja a rendszer, és hogy én is hajlandó vagyok lemondani magamról, ha úgy jön ki a lépés, „mert ez a világ rendje”? Ez vajon mennyire természetes?

Van a filmben egy kevés az 1984-ből. A hotel vezetése és személyzete az arc nélküli törvényt képviseli, és kőkemény propagandát nyomat, vagy nevezhetjük akár idomításnak is: oktató jellegű, szájbarágós előadások, táncdalestek, büntetések és ösztönzések formájában. A maszturbálást például kenyérpirítóba tett kézzel szankcionálják – mert nehogy már magadnak okozzál örömöt, azzal rontod a saját motivációdat a pártalálásra -, vagy van, hogy egy napra hátrakötik a kedves vendég egyik kezét, hogy megtapasztalja, jobb a kettő, mint az egy.

Minden karakter végtelenül eltúlzott. Mindenki a túlélésre hajt. Az igaz szerelmet senki nem keresgéli, nincsenek illúziók, viszont ha két ember az alapvető szimpátián túl talál hasonló vonást, legyen az a rövidlátás vagy bármi más, elegendő bizonyítéknak látják arra, hogy egymásnak vannak teremtve – vagyis erre alapozva hajlandók együtt végighazudni az életüket, hogy ne változtassák őket farkassá vagy papagájjá. Ha nem talál közös vonást, akkor csinál.

Egy csomó abszurd szituációt rejt magában az alaphelyzet, és a film nem csak hogy él velük, de ki is sarkítja azokat, eléggé, amennyire csak lehet. Van az a túlélő srác, aki időnként beleveri valamibe az orrát, csak hogy legyen közös vonása a lánnyal, akinek néha elered az orra vére. Na nem azért, hogy elnyerje szerelmét, csak hogy életben maradjon. A legnagyobb túlélő viszont ebben a rendszerben az abszolút érzelemmentes nő, aki simán elteázgat, miközben egy öngyilkos-jelölt másik, kevésbé túlélő hajlamú nő üvölt a kövön összetörve, vérbe fagyva, haldokolva. Ugyanilyen hidegvérrel vadászik szinglikre, és hosszabbítja meg folyamatosan hotelbeli tartózkodását, ember-létét.

Főhősünk valami fura oknál fogva pont ezt az érzésektől mentes nőt nézi ki magának lehetséges partnernek, úgyhogy eljátssza, hogy neki sincsenek érzései.

És itt egy csavar: a színészi játék A homár című filmben szinte teljesen hiányzik. És direkt nincs. A filmet jegyző görög Jorgosz Lanthimosz első nemgörög filmje ez, és ő pedig jeles képviselője az ún. „görög bizarrhullám” nevű irányzatnak, aminek jellemzője az abszurd, a naturalitás, és a minimalista színészi játék. A legdrámaibb cselekményekben is szenvtelenül vesznek részt az egyébként elég neves színészek. Valami minimális játékot persze mégis belevisznek, szóval nem teljesen steril az egész, és pont ebben a kimértségben van az ereje, hogy nem zavaró, nem olyan, mintha bábuk lennének, megszokható, mégis olyan erős stíluselem, annyira furcsa az egész, hogy ráüti a bélyegét a hangulatra.

Balul sül el a kapcsolat, és hősünknek menekülnie kell, az illegális szinglik közt köt ki, az erdőben. Erről az ötletről a Brazil illegális fűtésszerelője ugrott be elsőre – mindegy, mellékvágány. Ezt a társaságot is nő vezeti, mint a hotelt.  Elég sok a fontos nő ebben a filmben, ami felvet néhány kérdést az író-rendező édesanyjához fűződő viszonyával kapcsolatban… jó, ez is mellékvágány. Itt pedig egyetlen dolog a tilos, az, ami a világ törvényes részén kötelező: a páros lét.

A lázadás a rendszer ellen épp olyan értelmetlen, mint a rendszer maga. Egyetlen törvénye pont a társadalom alaptörvényének mond ellent, tehát valahol ugyanazt jelenti, csak ellenkező előjellel. Önmagban nem is áll meg, nem képvisel értéket, csak a rendszerrel szemben. És ez is mennyire jellemző a világra, az életünkre, a döntéseinkre, nem? Maximum két döntési lehetőséget látunk a világ nagy részéből: vagy azt, amit valaki más mond vagy képvisel, vagy annak ellenkezőjét. Gondolj bele, hogy például a legtöbben vagy olyan foglalkozást választunk, mint a szüleink, vagy pont olyat, amilyet ők sose választottak volna. A valóság szempontjából mit jelent ez? Van végtelen lehetőségünk azt csinálni, amit csak akarunk (elvileg). Valahol látunk egy mintát, és választunk, hogy vagy aszerint cselekszünk mi is, vagy annak az ellenkezőjét csináljuk. A többi lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, tehát ha jól számolom, marad végtelen mínusz kettő, amiről fogalmunk sincs. Az még azért elég sok.

Szóval tilos a párkapcsolat, de még a gyanúja is – naná, hogy hősünkre pont itt talál rá a szerelem. Az erdei lét eleve groteszk helyzeteket szül, a tiltott szerelem továbbiakat, és itt se fogták magukat vissza az alkotók, idióta és néhol kegyetlen ötletekben gazdag ez a szakasz is.

Akárcsak a befejezés.

Szóval nagyon fura ez az egész. Hol ismeretlen szenvtelen női hang által elmesélt „szerencsétlen sorsú főhős szerencsétlenkedik” típusú történetet látunk, hol anarchista összeesküvő-mozit, hol lassított felvételen lövöldöznek egymásra emberek szép zenére, hol szerelmi történetet kapunk, és néha elsétál a háttérben egy dromedár vagy egy disznó. Joggal merül fel a nézőben a kérdés, hogy mi a jóisten volt ez.

Aztán, ha túlteszi magát  az efféle fölösleges kérdéseken, még egy csomó más kérdés is simán felmerülhet benne. Ezek egy része valószínűleg megint csak fölösleges. Más részük inkább gyors magyarázatért kiált, semmint tényleges érdeklődést fejez ki, mert az agynak szüksége van a magyarázatokra, különben nem nyugszik. És hátha lesz a kérdések közt olyan, amivel tényleg érdemes foglalkozni, mert tovább visznek.

Ezekért a kérdésekért szeretem ezt a filmet.