A döntések hiánya – Foxcatcher

A világ minden pénze sem elég rá, hogy azzá válj, aki nem vagy

Fogalmam sem volt róla, mire számítsak. Ugyanis egy ideje olyat játszunk a csajommal, hogy egyikünk kiválaszt egy filmet, nem mondja meg még a címét se a másiknak, így a másik számára jó eséllyel csak menet közben derül ki, miről lesz szó, milyen stílus jön, meg hogy mi ez az egész. Így néha tényleg nulla előzetes információval, abszolút spoilermentesen kapjuk a filmélményt az arcunkba, és az elég izgalmas tud lenni.

Én most itt nem leszek spoilermentes, előre figyelmeztetlek.

Szóval fogalmam sem volt róla, mi ez. A címét hallottam már, az Oscar-jelölések kapcsán talán, de ennyi. Elvárások nélkül ültem le megnézni. Kicsit rontott az esélyeken, hogy valós történet alapján készült a film – valamiért idegenkedem az ilyesmitől, nem tudom, miért, talán mert rengeteg kevéssé izgalmas megtörtént esetet feldolgozó filmet láttam. De nemrég néztem meg a szintén valós alapokra építkező Kódjátszmát, és tetszett, ez segített túllendülni a problémán.

Hogy olyan sportfilm lesz, ami nem igazán klasszikus értelemben vett sportfilm, az hamar lejött, valahol ott, ahol a testvérek együtt edzettek, orrvérzésig, és még azon is túl. (Bár az, hogy „hamar”, relatív. Ennél a lassan építkező filmnél ez kábé a tizedik percnél jött. ) Mindezt abból érzékeltem, hogy a birkózást magát nem nagyon hangsúlyozta a film, sokkal inkább a srác, Mark életéről mesélt. A testvérek közös edzése is a kettejük viszonyáról szólt inkább, mint a sportról. Birkózós dráma, olyat se láttam még, végül is miért is ne.

Aztán még vagy fél-háromnegyed órán keresztül fogalmam sem volt, miről fog ez a film szólni, vagy mire megy ki a játék. Se túlságosan erős dráma, se túlságosan árulkodó jellemvonások. Lassan csordogáló cselekmény, kevés szereplő, nem sok izgalom. Mondjuk a karakterek egyébként érdekesek voltak, de annyira azért nem, hogy felkapjam rájuk a fejem, és a köztük meglévő-kialakuló-megváltozó kapcsolatokban sem volt semmi különös, inkább csak a lehetőség, amiből még bármi lehet. Ment minden a maga útján, és csak azért nem kezdtem unatkozni, mert valahogy mégis lekötött, szépen volt elmesélve, ahogy minden halad a maga útján. Sokszor inkább képekkel, hangulatokkal, mint párbeszédekkel. (Zenére nem is nagyon emlékszem.) És mert kezdett kialakulni valami halovány feszültségféle is. Az is inkább a szereplők miatt, mint a történet miatt.

Az ingerszegény környezetben élő, olimpiai bajnok Mark (Channing Tatum), aki egyedül él, instant tésztát eszik műanyag tányérból, és kvarcjátékkal üti el az időt. A szintén olimpiai bajnok bátyja (Mark Ruffalo), aki apja helyett apja, edzője és mentora. Kettejük között a testvéri szeretet keveredik valami fura függő viszonnyal, egymásra utaltság és egy hangyányi versengés is.

A legérdekesebb persze nyilván John du Pont karaktere. Miután nem tudtam semmit a filmről előre, nem zavart össze az sem, hogy Steve Carell játssza, mert egyszerűen nem ismertem meg. Annyira működött a sminkje, a manírjai, a jelenléte, hogy fel se merült bennem, hogy ismerős színész alakítja.

Fokozatosan derült csak ki, hogy ő kicsoda. Gazdag, excentrikus, fura figura. Annyira gazdag, hogy bármit megtehet: ha akar, tankot vásárolhat magának, ha akar, jótékonysági versenyt rendezhet, amit aztán nyilván meg is nyer. Ha akar, felépíthet egy edzőközpontot a birtokán, és ha akar, maga köré gyűjtheti az ország legjobb sportolóit és eljátszhatja, hogy ő az edzőjük. Van az a pénz, amiért a sportolók hajlandók elfogadni őt, a gyenge fizikumú, elkényeztetett, különc figurát edzőjüknek.

Du Pontnak látszólag életében semmiért nem kellett megküzdenie. Mesés gazdagságba született bele, gyakorlatilag azt kezdhetett az életével, amit akart, anyagi akadálya sosem volt. Így végezte el az egyetemeit, lett ornitológus (egy pár szakkönyv szerzője), bélyegszakértő, világutazó és lelkes sportbarát.

Hogy miért épp a birkózást választotta, az érdekes kérdés. Részben talán azért, hogy a maga módján felhívja magára az anyja figyelmét. John du Pont életében az anya jelenlétének hiánya sokkal jellemzőbb, mint annak figyelme. És a hiány fájdalmat szül. Másrészt az asszony a birkózást alantas sportnak tartja (szemben például a „nemes” lovassportokkal), így ez a harc a figyelemért sokkal inkább hiszti, mint mikor a gyerek összetör valamit, hogy a felnőttek végre odafigyeljenek rá. Csak ez itt épp több millió dolláros hiszti. Ráadásul más embereket is bevonva a játékba.

Ezen kívül du Pont rettentően gyáva is. Soha semmiért nem kellett megküzdenie, valószínűleg azt sem tudja, hogy kell. Nem volt előtte minta, sosem hozott igazi döntést, belül végig gyerek maradt, aki bármit megkaphat. Sosem voltak barátai, nem kellett versenyeznie, hiányoztak az emberi kapcsolatok az életéből. Mindig vigyáztak rá, a szülők, a hírneve, a pénze. Már csak azért se mond ellent neki soha senki, mert gazdag. (Ez milyen hülyeség.) Ez lehet a másik oka, amiért pont a birkózás (és az úszás) támogatását választotta a baseball és az amerikai foci hazájában: nem feltűnő, biztonságos, kockázatmentes. Mint az ornitológia, vagy a bélyeggyűjtés. Nem kockáztathatja, hogy kiderüljön, hogy ő, mindent összevetve, nem egy különleges valaki.

A biztonságos visszaigazolásra megy ki a játék. Du Pontnak egészen egyszerűen szüksége van rá, hogy legyen valaki. Bárki. Ha nem a saját érdemei alapján, ha nem a saját jogán, akkor másokon keresztül. És ennek megfelelően ezt a valakiséget sem önmagában keresi – hisz azt nem tudja, hogy hogyan kell, talán fel se merül, hogy egyáltalán lehetséges, a filatélia és az ornitológia meg aligha teszi világhírűvé -, hanem önmagán kívül. Kitalál valamit, egy szerepet, és megveszi hozzá a kellékeket, mert megteheti. Fegyver vagy egy csapat birkózó, nem számít, a lényeg, hogy mind azt mondják róla, hogy ő valaki. Tényleg, igazán. Látod, anyu? Ők is azt mondják.

Az egyik legszomorúbb dolog du Pont történetében az, ahogyan anyja halálához viszonyul. Az anyja, aki fix pont volt az életében, akihez tudta viszonyítani magát, akinek lehetett megfelelni vagy akinek el lehetett játszani a valakiséget – és aki valószínűleg sosem adta meg az elvárt figyelmet – egyszer csak eltűnik, és John, a lélekben gyerek, képtelen érzéseket kicsiholni magából. Eddigre olyannyira magával ragadta a színjáték, amelyben anyjának a kritikus és néző szerepe jutott, hogy a tényt, hogy elvesztette a saját szülőanyját, meg se próbálja beengedni. És elkezdi tévékamerákkal helyettesíteni: dokumentumfilmet forgattat saját magáról, amelyben úgy állítja be magát, ahogy csak akarja. Jónak. Fontosnak. Valakinek.

A valódi John du Pont is készíttetett magáról önajnározó filmet, itt például egy 1988-as felvétel a Foxcatcher farmról, adakozásról, ilyesmiről. Valahol végtelenül szomorú ez.

Magának persze nem hazudhat örökké az ember… illetve dehogynem. Akármeddig hazudhatja magának az ember azt, hogy ő valaki, akkor is, ha senki. Csakhogy ez az ellentmondás folyamatosan feszíteni fogja belülről, egyre jobban, mígnem így vagy úgy a felszínre tör. (Steve Carell hátborzongatóan jól mutatja be ezt az elnyomott, bármikor robbanni kész feszültséget.)

Az excentrikus, fura milliomos önmagával szembeni önigazoló játszmájához mások asszisztálására is szükség van. Így jön a képbe többek között a két Schultz, akik közül a fiatalabb, Mark, a szintén barátok nélkül felnőtt, szintén magányos, sokkal sebezhetőbb válik a fő eszközévé du Pont játékának. Furcsa, bonyolult viszony alakul ki köztük, barátság, mentor-tanítvány, támogató és hálás tehetség viszonya, és mindezeknek a kifordítása, tagadása, ellentéte is. Az őszinteség kizárásával.

Harmadikként pedig bejön a képbe a báty, Dave, akitől az öccse függ, de aki védi is az testvérét, akire du Pontnak szüksége van az eredmények eléréséhez, és akinek szüksége van du Pont pénzére. A féltékenység, harag és különféle játszmák végül tragédiához vezetnek…

…és ott ültem a film vége után, és nem értettem, hogy ezt most vajon miért kellett megnéznem. Vagyis inkább hogy miért kellett ezt a filmet egyáltalán megcsinálni. Kinek volt jó ez? Nyomasztott a hangulata, a története, a szereplői, és nem tudtam az okát. Hogy egy olyan történetet, amiben mindenki gyakorlatilag saját hibáján kívül kerül nagyon nehéz helyzetbe, és úgy tűnik, hogy elkerülhetetlen a tragédia is, hogy ezt miért kell nekem látnom?

Aztán valamivel később leesett belőle valami. Hogy a filmkészítőknek mi volt a szándéka, azt nem tudom, de számomra pont arról szólt a történet (és azért hatott rám úgy, ahogy), mert ezt a végkimenetelt pont hogy el lehetett volna kerülni. Senki sorsa sincs belevésve a kőbe. Bármilyen környezetbe születsz, bármit hoz az élet, magad irányítod a sorsod, te hozod a döntéseket. És ebben a filmben, nagyon elenyésző kivételtől eltekintve, soha senki nem hozott igazi döntést (talán egyedül Mark, amikor otthagyta az egész Foxcatcher-őrületet, de meg is küzdött érte rendesen), mindenki hagyta magát sodortatni az eseményekkel, a körülményekkel, mindenki megadta magát a sorsnak, mindenki hagyta, hogy az történjen vele, amire – szerinte – a származása, a testi ereje vagy épp a tehetsége predesztinálja… és ez engem kiakasztott. Nem kellett volna ennek így történnie, gyakorlatilag bármelyik pillanatban bármelyik szereplő dönthetett volna úgy, hogy kilép, változtat, más irányba indul el, de senki nem tett semmit, minden ment a maga útján, és ez, a döntések hiánya vezetett végül a tragédiához, nem a sors, nem a körülmények, nem egy mindenkitől független, külső akarat.

Hogy jó film-e? Nem tudom, az milyen. Kiválóak a színészek, nagyon meg van csinálva a hangulata, kerek a története, meg ilyesmi. Hatásos, az biztos. De nem szórakoztató. Egy cseppet sem.

Ajánlanám-e?

Mindenképpen.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=pWmNpeUIy2w” width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=ZJIoIEPz4RY[/su_youtube]

---

Foxcatcher (2014)