A szavak mögötti feszültség – The Drop
Szűkszavú, mégis nagyon beszédes, kevés benne az akció, mégis borzasztó feszült az utóbbi évek egyik legjobb krimije
Dennis Lehane regényeiből több remek film született már (Titokzatos folyó, Hideg nyomon, Viharsziget), valamint a zseniális Drót c. sorozat két részéhez írt forgatókönyvet. Ez az első nagyjátékfilm forgatókönyve, a saját novellája alapján (Animal rescue).
Hát, remélem, nem hagyja abba!
Subtext – így hívják azt a mondanivalót, ami nem hangzik el a párbeszédekben, viszont mégis benne van az elhangzott mondatokban, valahol egy mélyebb rétegben, valahol a sorok között. A szavak mögötti lényeg. Beszélgetünk minden nap mindenféle semmiségekről, de legtöbbször nem azt mondjuk, amit gondolunk, mármint nem szó szerint, hanem valami egészen mást. Így aztán egy egyszerű „jónapot” mögött lehet az a jelentés, hogy „észrevettelek”, de az is, hogy „nem érdekelsz”. Ha arról oktatod ki a párodat, hogy a fogkrémes tubusból hogyan kell szerinted megfelelően kinyomni a fogkrémet, valószínűleg akkor se a fogkrémes tubusról beszélsz. Ha pedig mondjuk fizetsz egy kört a bárban a társaságnak, akik az évekkel korábban kinyírt haverjuk emlékére gyűltek össze, amögött megint csak lehet együttérzés, szánalom, vagy akár közöny is. Vagy bármi más.
A Piszkos pénz ilyen. Nem csak a párbeszédei ilyenek, hanem az egész film. Visszafogott, nem mutat sokat, szépen lassan azonban mégis felszínre kerül mindaz, amit a szereplők rejtegetnek. És mindezt nagyon hangulatosan csinálja, hihetetlen színészi játékokkal.
A környezet Brooklyn, kis utcák, sikátorok, bárok. A hangulat fojtott, valahogy finoman adagoltan feszült, szép lassan egyre vészterhesebb, szinte észrevétlenül kúszik a bőröd alá. A szereplők főleg kisstílű bűnözők és egyszerű emberek, a rendőrség az ilyen sztorikban csak akkor tűnik fel, amikor nagyon muszáj. Vagy, mint itt, ha szükség van egy kívülálló szemszögére.
Tom Hardy karaktere (a felszínen legalábbis) teljesen jelentéktelen, egyszerű figura. Olyannyira jelentéktelen, hogy Bobnak hívják. Csapos egy bárban, nincsenek nagy tervei vagy elvárásai, csak csinálja, amit kell, nem kérdez, nem haragszik, nem valami bonyolult gondolkodású srác. Persze ért mindent, ami körülötte zajlik, de ha lehet, inkább nem szól bele a nagyok dolgába. Kicsit tétova, még a járása is suta, és nem a szavak embere – tekintete, pillantásai viszont nagyon is beszédesek.
A bár, ahol csapos, valaha az unokatestvéréé, Marvé volt – őt James Gandolfini alakítja, ez volt az utolsó nagyjátékfilmje. Marv megkeseredett kisstílű gengszter. Valaha volt ugyan renoméja, mára viszont megkopott. A bár sem az övé már, hanem csecsen maffiózóké – amikor azok színre léptek, Marv meghátrált, és ezt azóta se heverte ki egészen, úgy érzi, neki több jár ennél.
(Gandolfini persze csípőből hozza a figurát.)
„Szedd le most már a karácsonyi szarokat a kirakatból. December 27-e van. Elég volt. Oké?”
A brooklyni bár a maffia pénzlerakó helyeinek egyike (drop). A bűnözők nap közben és éjszaka begyűjtik a piszkos zsét, és az egyik bár széfjében tárolják, minden este másikban. Bár senki nem akar ujjat húzni a csecsen maffiával, azért mégis nagy összegekről van szó – pláne a Super Bowl döntőjének estéjén -, így aztán persze olykor akad, aki bevállalja a kockázatot…
És ez csak az egyik mozgatórugója a történetnek. Önmagában is elég feszült és nyomasztó, de ha csak erről szólna a sztori, nem lenne több egyszerű, egyszer nézős kriminél. Azonban itt a másik szál is.
Bob egy este hazafelé menet kidobott kölyökkutyát talál egy kukában. Nem hagyja ott, magához veszi. Nem kérdezi, ki bántotta, vagy miért, nincs benne felháborodás, vagy bosszúvágy, egyszerűen csak nem hagyja ott.
A kutyán keresztül pedig megismerkedik egy ugyancsak problémás múltú Nadiával. Őt se faggatja, olyan beszélgetéseik vannak, hogy szinte nem is beszélgetnek, alig mondanak valamit egymásnak. Hosszú csendek inkább, tekintetek, gesztusok, néhány ügyetlen szó.
Meg a subtext.
Nadiát Noomi Rapace játssza, ő volt a tetovált lány az eredeti, svéd Millenium trilógiában (és a tévésorozatban is).
A kutyán és a lányon keresztül pedig Bob kapcsolatba kerül egy nagyon nyugtalanító alakkal is, Nadia volt pasijával, az enyhén zavart Eric-kel. Róla azt tartják, hogy erőszakos alak, bármire képes, az is lehet, hogy embert is ölt már, bár ez nem biztos. Matthias Schoenaerts játéka pedig, meg az a szál, amit behoz a filmbe, rohadtul kényelmetlen. Fenyegető. Olyan igazi indokolatlan szemétláda, hogy nem tudod biztosan, a következő pillanatban ütni fog-e. Nem azért, mert utál, hanem mert megteheti, és nem kell neki különösebb indok.
Bob: Figyelj, haver, nem törhetsz be csak úgy az ember életébe és várhatod el, hogy…
Eric: Figyelj ide. Nyugi van. Ilyen az élet. Ez van. Egyszer csak jönnek ilyenek, mint én, csak úgy hirtelen.
Ő egyébként a rendező, Michaël R. Roskam előző filmjének, a Bikanyaknak a főszereplője – amit a legjobb nem angol nyelvű Oscarra is jelöltek 2012-ben. Mindkettejük számára azzal a filmmel nyílt meg a kapu Hollywood felé, és a The Drop a bemutatkozásuk a tengerentúlon. Elég jól sikerült, szerintem.
A két szál, a maffiás-piszkospénzes és a lányos-exbarátos persze összecsúszik, és a végén még a fordulat sem marad el. Az se harsány, de szépen felépített, pontos, és üt.
Kevés az akció, valahogy csendesen feszült film ez. Szokatlan egy hollywoodi krimitől, hogy az akciók és a látványvilág helyett inkább az egyszerű, rohadt jól megírt párbeszédekre, a remek színészi játékra és a hangulatra épít, de nagyon működik. Valahol a felszín alatt, mélyebben, a sorok között…
Nyomot hagy.
[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=eZ0zMghZVH8″ width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=ZJIoIEPz4RY[/su_youtube]
The Drop // Piszkos pénz (2014)
Rendezte: Michaël R. Roskam
Forgatókönyv: Dennis Lehane
Főbb szerepekben: Tom Hardy, Noomi Rapace, James Gandolfini, Matthias Schoenaerts