A világ, ami benned van – Hétköznapi pár
Ha minden érzékszerved becsődöl, akkor mi marad?
Itt most majd kisvártatva a Hétköznapi pár című filmet fogom erősen a figyelmedbe ajánlani. Helyenként enyhe spoilert is tartalmaz, szóval azért óvatosan bánj vele. Ha a címe alapján úgy gondolnád, hogy kár a gőzért, megértem (angolul Perfect sense a címe, csak nem találtak erre megfelelő magyar kifejezést, mert… hm… talán mert nem keresték eléggé), de azt mondom, ne riasszon el túlságosan: nem az a romantikus komédia, aminek első blikkre tűnik. Még akkor se, ha Ewan McGregor és Eva Green játssza a főszerepet, és a plakátja ilyesmire utal.
Mondják műfajkevert filmnek is, hogy romantikus és vírusos zsáner keveréke, világvégés és drámás és hasonlók, de én azt mondom, fölösleges beskatulyázni, azzal csak elvárásokat generálsz, és könnyen csalódást okozol magadnak, ami meg szerintem hülyeség. Tegyük fel, hogy ez valami olyasmi, ami még nem volt. Ilyenfajta nyitottság nélkül valószínűleg mellettem is simán elment volna a film. (El is ment, csak szerencsére valaki felhívta rá a figyelmemet.)
Menjünk a mélyére
Létezik számos olyan filozófiai irányzat, amely szerint a valóság és annak érzékelése nincs olyan nagyon távol egymástól. Sőt, hogy te hozod létre saját magadnak, pusztán azzal, hogy rátekintesz. Ráadásul pont olyannak látod a világot, amilyennek te magad akarod, vagyis folyamatosan vetítesz – így pedig minden emberben teljesen más elképzelés él arról, hogy mi a világ, hogy hogy néz az ki.
Gondolkodtál-e már azon, hogy amit te pirosnak látsz, azt vajon más is ugyanolyan pirosnak látja-e? Mi van, ha ő azt a színt látja pirosnak, amit te zöldnek hívsz? Lehet, hogy a te nézőpontod csak egy nézőpont a sok közül, és annyiféle nézőpont létezik, ahány ember él a világon?
Szóval tegyük fel, hogy a világ csupán képzelet, illúzió (Maya fátyla, vagy árnyék a barlang falán, vagy mesterséges intelligencia által generált kollektív álom, vagy hologram), amely a saját fejünkön kívül nem is létezik. Mert miért ne?

Nem állítanám, hogy az alkotók, Kim Fupz Aakeson író és David Mackenzie rendező efféle metafizikai (vagy szubjektív idealista, vagy buddhista, vagy gimnazista, vagy trappista) jellegű gondolatmenetből indult volna ki a filmjükkel kapcsolatban. Inkább csak azt mondom, ami nekem eszembe jutott a film nézése kapcsán. Ez is csak egy nézőpont a sok közül.
Egyébként se hiszem, hogy az a fő lényeg, hogy ki mit akart mondani egy-egy alkotásával („vajon mire gondolt a költő…?” – bullshit), hanem hogy te mit veszel le belőle. Persze ez is csak egy szemszög.
Szóval néztem ezt a filmet, mint bárki más, és az történt, hogy az érzékszerveimmel tapasztaltak alapján, az emlékeim és gondolataim segítségével létrehoztam a saját fejemben egy saját filmet abból, amit láttam. Másnak nyilván másról szól. Ha épp szerelmes vagy, lehet, hogy neked romantikus történet lesz. Ha virológus vagy, talán megpróbálod lekövetni a vírus terjedését. Ha szereted a rejtélyeket, magyarázatokat próbálsz majd gyártani a felmerült kérdésekre. Ha a drámát keresed, azt is könnyen megtalálod. Ha éhes vagy, ráfókuszálhatsz a konyhaművészeti szálra. Ha meggyőződéses materialista vagy, akkor számodra talán a kémiáról fog szólni. (Ez utóbbi esetben már most hülyének nézel valószínűleg, hogy minek ide a mélységek, minek magyarázom túl – de nem haragszom érte, mert ezt is te csinálod magadnak, és az a gondolatod, hogy hülyének tartasz, ugyanolyan vetítés, mint minden más tapasztalás vagy gondolat az életben.)
És így tovább.
A világnak ott van vége, ahol mi magunk véget érünk?
Azt javaslom, játsszunk el egy pillanatra azzal a feltételezéssel, mely szerint a világ csupán illúzió, és azt az érzékelés által mi magunk hozzuk létre. Ha így van, akkor az apokalipszis akár pont úgy is bekövetkezhet, ahogy azt a filmben ábrázolják: nem maga a világ pusztul el, hanem az érzékszerveink mondják fel a szolgálatot. Sorban, egymás után.
Szóval akár még katasztrófafilm is lehetne… van az a szemszög.

Persze szeretjük azt hinni, hogy mi, emberek, azért többek vagyunk ennél. Hogy nem csak az anyagi világ van, amit láthatunk, szagolhatunk, tapinthatunk, ízlelhetünk és hallhatunk. Hogy nem szűnik meg a valóság csak attól, hogy egy pillanatra elfordítjuk a fejünket. És még ha az elménk becsap is minket, hátha van ott valami, mélyebben, legyen az lélek, isteni szikra, érzések, vagy ezek keveréke.
Ha pedig ez így van, akkor ez a film egyáltalán nem katasztrófafilm, hanem inkább fejlődéstörténet. Bizonyos szemszögből. A körülmények ugyanis rákényszerítik a hősöket, hogy lemondjanak a kézzelfogható (szagolható, ízlelhető, hallható és látható) tapasztalataikról – avagy illúzióikról.
Az persze sosem könnyű. Sőt. Mondjuk inkább, hogy nehéz. Meg még fáj is. Olyannyira nehéz, hogy inkább hallani sem akarunk róla. (És látni se akarjuk. Belátni, elfogadni meg pláne.)
Így aztán nem meglepő, hogy ahogy szűkül a filmbéli világ, ahogy fogynak a rendelkezésre álló érzékszervek, a legtöbben úgy reagálnak rá, hogy megpróbálnak együtt élni vele. Tudomást sem venni róla, hogy valami változott. Ha nincsenek ízek, akkor élvezzük az ételek textúráját és hőmérsékletét, és csakazértis járjunk tovább étterembe. Mondjuk azt, hogy a társaság kedvéért.
A másik reakció pedig a védekezés. Ahogy a titokzatos járvány terjed, a kontroll-mániások, akik szeretnék a dolgokat kézben tartani (tipikusan: a kormány), megpróbálják visszaszorítani azt. Például izolálni az eseteket. Nem sikerülhet nekik. (Sose sikerül – a biztonság szerintem ugyanolyan illúzió, mint az egész világ, úgy általában.)
Ha a körülöttünk (vagy: bennünk) lévő világ megszűnik, nemigen marad más választásunk, mint… egymás felé fordulni? Saját magunk felé fordulni? Összezuhanni? Megőrülni? Vagy megnézni végre, először, hogy mi is a tényleges valóság?
Erre a kérdésre nem adta meg a film se a választ, de legalább felvetette a kérdést. Na, ez az, ami miatt szeretem ezt a filmet.
(…)
Mindez persze csupán egy nézőpont a végtelen sok közül, nem muszáj pont ezt választanod. Van az a szemszög, ami alapján nem több ez sem, mint egy közepesen rossz romantikus történet. Vagy fura műfajkeveredés. Vagy idegesítő, érthetetlen katyvasz. Ha rám hallgatsz, nem hagyod magad befolyásolni, és megnézed magadnak, a saját szemszögedből.
[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=iexMJrBzZtA” width=”640″ height=”440″]
[su_divider text=” „]
Hétköznapi pár // Perfect Sense (2011)
(romantikus-vírusos-tudatfejlődő-katasztrófa-fejlődéstörténet)
rendezte: David Mackenzie
forgatókönyv: Kim Fupz Aakeson
főbb szerepekben: Eva Green, Ewan McGregor, Denis Lawson, Stephen Dillane, stb.

Pingback: Filmajánló: Hétköznapi pár | Fontanus Freestyle