A Különlegességre Éhezők Viadala – 2.
A BMX banditáktól a csillogó vámpírokig
[su_note note_color=”#cbcbcb” text_color=”#ffffff” radius=”0″]Ez az írás olyan hosszú lett, hogy inkább fogyasztható méretű blokkokra bontva közöljük, mert azt gyanítjuk, hogy egyben úgysem olvasnád el. Összesen 7 részre szedtük, így lett belőle egy egész héten átívelő cikksorozat. (Ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy baromi hosszú.) Javarészt arról szól, hogy mi tesz sikeressé egy fiataloknak szánt (Young Adult/YA) könyvet vagy filmet, és bár tényleg megpróbál összeszedni néhány fontos összetevőt, tökéletes megfejtést ne várj. A téma sokkal inkább csak ürügyül szolgál, hogy beszélgessünk olyan dolgokról, mint felnőtté válás, különlegesség, műfaji jellemzők, történetmesélés, eredetiség, vagy akár (urambocsá, neadjisten, hogyispersze, mitisképzelekmagamról) érzések. Ha gondolod, csatlakozz a beszélgetéshez![/su_note]
A csillogó vámpír esete a pónival
Amikor én voltam kölyök, a BMX banditák voltak a menők, mindenki BMX-et akart. A szüleink többnyire a Camping márkát preferálták inkább, de aki valami csoda folytán mégis BMX-hez jutott, az igazi nagy király volt.
(Közepesen fontos érdekesség: a filmben szerepelt az akkor 16 éves Nicole Kidman is, ő az ott jobbra a képen. Bár mi még akkor nem tudtuk, hogy ő kicsoda. Szerintem ő se.)
Aztán jöttek a Bruce Lee filmek. Meg az Amerikai ninja. És a Karatekölyök. Érdekes, hogy a verekedős filmek mennyire mentek annak idején. Biztos ez is sokat elárul a generációmról.
Vagy a Vissza a jövőbe.
A Star Wars-t direkt nem említem, az egészen más dimenzió. (Ó, a francba, megemlítettem. Na mindegy.)
Később is volt mindenféle, tévésorozatoktól (Beverly Hills 90210, Szívtipró gimi) a Harry Potter szériáig bezárólag. Időnként új stílusokat hoztak létre a filmesek a fiataloknak, például a horror hígításával a tinihorrort (Sikoly, Tudom, mit tettél tavaly nyáron és társaik), máskor létező zsánereket vettek elő, értelmeztek újra, vagy heréltek ki, mint mondjuk a fantasyt (Csillagpor, Narnia), képregény-adaptációkat (Pókembertől A galaxis őrzőiig), vagy épp a vámpíros történeteket.
Legutóbb a Twilight és annak különböző folytatásai borzolták a szülők és az idősebb generáció idegrendszerét, miközben fiatalok őrültek meg a csillogó bőrű vámpírokért és a lányért, aki mintha a Terminátortól leste volna el a tökéletes arcjáték mesterfogásait.
A vámpíros témához sokan sokféleképpen nyúltak hozzá a filmtörténetben. Lugosi Béla Drakulájától például eléggé távol állt Wesley Snipes Pengéje, az Interjú a vámpírral megközelítése pedig megint csak teljesen más. És hadd tegyem ide a kedvencemet: a stockholmi külvárosi környezetbe, valamint 1982-be helyezett, mindenféle fölösleges felhajtástól mentes, mégis baromi hatásos Engedj be címűt, gyerekekkel a főszerepben. (Az eredetit láttam csak, a remake-et nem, lehet, hogy az is jó.)
Ezekhez képest az Alkonyat nem túl sok újat nyújt. Épp csak a fiatalkor problémáit helyezi a középpontba. Családi és iskolai problémákat, a viszályt és a barátságot, na és persze a szerelmet, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Olcsó trükk, de tuti befutó. A fiatalok kajálták is.
Érdekes, bár egyáltalán nem meglepő, hogy majdnem minden ilyen divathullámhoz több film, vagy akár sorozat is tartozik. Már karatekölyökből volt legalább három (ha az újat nem számoljuk), amerikai ninjából minimum öt. Harry Potternél még azt a trükköt is eljátszották, hogy a hetedik részt kettészedték, így lett nyolc. Az Alkonyatot egyenesen Twilight sagaként emlegetik, amit én azért barokkos túlzásnak érzek.
Szóval, igen, ha valamit felkap a közönség, ha valamiből divat lesz, azt a piac addig préseli, amíg csak van benne zsé. Elsősorban könyvekkel, filmekkel és folytatásokkal (az utóbbi időben ugyanis szinte kizárólag könyvadaptációkból csinálnak divatot), de persze ugyanannyira fontos, ha nem fontosabb a háttérpiac is, a franchise. Hogy már a névért fizetned kell.
A legkedvencebb példám erre a Twilight Sparkle hercegnő (bazz…) póni (nee…) csillogó szárnyakkal (elégmár…), aki a termékleírás szerint (muszáj ezt…?) egy kis lila (lila…) pónilány (mégegyszerleírodhogypóni nemtommicsinálok…), aki (aki!) nagyon barátságos és kedves a többiekkel (az, bazz…), a hátára nagy csillogó szárnyakat tudsz feltenni (szárnyakat…), amik mozognak is (mozognak! anyám boroztass…). A póni mérete: 12 cm. (Kell!)
Valószínűleg nem én vagyok a célközönség.
De nyilván arra épül a piac, amit a fiatalság felkap, amiből – valamiért – divat lesz.
És ez nem arról szól, hogy melyik főszereplő az erősebb. Mert bármikor jöhet egy énekesmadár, és néhány hangból álló füttyszavának erejével simán lesöpörheti a trónról az előző nagy kedvencet.
(folyt. köv.)
Pingback: A Különlegességre Éhezők Viadala - 1. - JAM
Pingback: A Különlegességre Éhezők Viadala - 3. - JAM