Ez is csak egy unalmas szappanopera… zombikkal

Képernyőn a The Walking Dead ötödik évada – és mellesleg vannak benne zombik is

Amikor először hallottam Frank Darabont sorozatáról, a The Walking Deadről (innentől TWD), bevallom, engem is egyből lázba hozott. Egy folytatásos, amiben a zombiapokalipszis túlélői próbálnak új világot teremteni a pusztulás romjain. Ígéretesnek tűnt. Ráadásul a zombifilmeket is nagyon bírom.

Akkor még nem sejtettem, hogy a gazdagréti panel lakóit is megszégyenítő szájbarágás vár rám. A TWD esetében ugyanis pontosan ez a helyzet.

Van vele egy alapvető problémám. Mindig azt hittem, hogy a filmekben azok a jó jelenetek, amik képesek képekben elmesélni valamit. Erre jön ez a sorozat, amiben a szereplők mondanak el mindent a képek helyett. Pedig lenne mit szavak nélkül elmesélni erről az önmagából kifordult világról.

Vegyünk egy példát. Ha egy szereplő feleségét felzabálják a zombik, akkor értem, hogy az szar neki, de ne mondassák már el vele, hogy „a feleségemet megették a zombik, teljesen kibuktam”.

Valamiért itt mégis ez történik.

Minden emocionális rezdülés a karakterek párbeszédeiben jelenik meg, méghozzá egyértelműen kimondva. Az sem ritka, hogy a cselekmény bizonyos fordulatairól is így tájékozódik a néző.

Bosszantó szájbarágás.

Tudom, ezért az írásért sokan fognak rám haragudni, hisz ez az a sorozat, ami életkortól és nemtől függetlenül szippantja be hétről hétre folyamatosan bővülő nézőtáborát. Nagyon azért nem kell haragudni! Ez csak egy vélemény.

Ott tartottunk, hogy a TWD népszerűsége hihetetlen méreteket öltött. Talán csak a Trónok Harca és a Breaking Bad vette fel vele a versenyt a jelenleg futó sorozatok közül. Sorra döntögeti a nézettségi rekordokat, hiszen még az is nézi, aki amúgy utálja a horrort. Ez a sorozat megetette magát az egész világgal.

Nem is csak úgy szeretik a nézők. Egyenesen rajonganak érte.

Nem telik el úgy nap, hogy a világhálón ne futnánk bele valami új információba a TWD-vel kapcsolatban. Ez egyrészt a jól felépített marketing része, de a szereplők amúgy is nagy figyelmet fordítanak a közösségi oldalakon való folyamatos jelenlétnek. Reagálnak a rajongók megnyilvánulásaira és bepillantást engednek a színfalak mögé.

Oda meg mindenki szeret bekukkantani.

Az emberek valamiért gond nélkül tudnak azonosulni a TWD karaktaeivel, és az alapkoncepció is elkapta őket. Nem csoda, hisz egy olyan világot mutat be, ami még a miénknél is kegyetlenebb és keserűbb, ahol a mindennapok részévé vált a brutalitás.

Itt a nézőre gyakorolt hatás szempontjából majdnem ugyanaz a helyzet, mint egy átlagos híradónál. Örülünk, amikor valakivel valami szörnyűség történik. Na nem annak, hogy megtörtént, hanem annak, hogy nem velünk.

Ezen kívül persze a horrorban rejlő feszültség egyfajta adrenalinfröccsként is hat a nézőkre. Mondjuk a TWD esetében egyre ritkábban.

A sorozat gyakran olyan, mintha a felbukkanó zombik nem is jelentenének valódi fenyegetést, csak egyféle fura díszletet biztosítanának a cselekményeknek. Arra gondolok, hogy amikor két mondat közt hanyagul belevágnak egy szögkihúzó kalapácsot egy járkáló fejébe, az szinte már ki sem zökkent a közben zajló, a zombiktól teljesen független párbeszéd folytonosságából.

Azt mondjuk nagyon jól kiagyalta Darabont csapata, hogy a nézők könnyen meg tudják kedvelni a karaktereket. Ez felbecsülhetetlen szerepet töltött be a sorozat sikerre vitelében. Itt annyira könnyű azonosulni a figurákkal, hogy győzi az ember kiválasztani, kivel is érezzen épp együtt. Azután, hogy szinte együtt lélegzünk valamely szereplővel, már nincs menekvés. Van ugyanis egy trükkje a készítőknek.

Bárki simán meghalhat bármikor.

A központi figurákat úgy írják ki a sorozatból évadról évadra, mintha csak jelentéktelen statiszták lettek volna. Ez bizonytalanná teszi a nézőt, aki csak kapkodja a fejét, hogy ez meg most hogyan. Csak ne az ő kedvence legyen a következő. Gondoljunk csak Herschel Greenre! Ami vele történt a negyedik évad végén, arra tényleg nem számított senki.

A gyönyörű táj és a pofás speciális effektek biztosan nem ragasztanák a képernyő elé nézők millióit ilyen hosszú időn át. A karaktervezérelt történetmesélés képes csak erre, meg az emberek könnyen értelmezhető, mindennapi konfliktusai. Persze kicsit másképp, kicsit máshol. Még ezzel az aspektussal is sikerül olyan ügyesen bánniuk az íróknak, hogy bár a szereplők közti kapcsolatok hálója igen összetett, mégis bármikor be tud kapcsolódni új néző, vagy felvenni a fonalat az, aki pár részt kihagyott.

Ennek az lehet az oka, hogy aki épp a vásznon van, az egy igen egyszerű célért küzd: a túlélésért. Néha ez az, ami szembe is fordítja egymással a szereplőket.

Itt megjegyezném, hogy a kormányzó zseniális ötlet volt a negyedik évadban, ám végül nem sikerült kibontani a benne rejlő lehetőségeket.

George A. Romero, aki gyakorlatilag feltalálta a zombifilmet 1968-ban, utálja a The Walking Dead-et. A leginkább a társadalomkritikát hiányolja belőle. Az biztos, hogy semmilyen szinten nem akart belekeveredni ebbe a projektbe. Romero szerint ez a szerkezet nem teszi lehetővé, hogy bármi új üzenetet közvetíthessen vele az alkotó.

A sorozatnak mindezektől függetlenül vannak kimagasló pillanatai, mégis pont olyan messze vannak a zsáner gyökereitől, mint a World War Z. Az is csak egy katasztrófafilm volt, csak zombikkal. Ez meg egy szappanopera, csak zombikkal.

Én mondjuk maradok Romero klasszikusainál.

Ha meg valami újat szeretnék, akkor is inkább ez:

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=gryenlQKTbE” width=”640″ height=”440″]https://www.youtube.com/watch?v=QUm04OmjZMA[/su_youtube]