A Viharsziget vágásáról

Kösz, Dennis.

Emellett pedig a Drót című krimisorozat két epizódját is ő írta, ami nekem például nagy kedvencem.

Kösz, Dennis.

A Viharsziget története nem teljesen eredeti, az elbeszélésmódja mégis kiváló, szerintem. Nagy vonalakban arról szól, hogy vajon amit mi valóságnak érzékelünk, az nem őrültség-e, és amit őrültségnek gondolnánk, lehet-e az a valóság. Mindezt pedig egy bomlott elme szempontjából mutatja be, és ettől lesz ez aztán izgalmas. Ugyanis, bár nyilván tele van jelekkel meg utalásokkal, a szerző szándékai szerint csak a regény végén tudjuk meg, hogy amit egészen odáig valóságnak hittünk, az csak illúzió, téveszme, amelyet a főszereplő (Teddy) talált ki magának, hogy elfelejtse az igazságot. Az igazságot, ami, természetesen, sokkal nyomasztóbb, mint gondolnád.

Persze az is lehet, hogy ő tudja jól, az ő valósága a valóság, és mindenki más azon dolgozik, hogy azt higgye, hogy őrült.

Sose tudjuk meg.

(Az angolban van egy gyönyörű szakkifejezés erre a típusú trükkös megoldásra, mely borzasztó érzékletesen, ugyanakkor egyszerű tömörséggel magyarázza el azt az érzést, ami átjár bennünket hasonlóképpen csavaros történetek olvasásakor, vagy filmen való megnézésének következtében: mindfuck.)

Az események egy börtönszigeten játszódnak, ahol a legveszélyesebb elmebeteg bűnözőket tartják fogva, akiket csak el tudsz képzelni. Vagy azért, hogy gyógyítsák őket, vagy azért, hogy kísérletezzenek rajtuk.

Sose tudjuk meg.

Főszereplőnk azért érkezik, hogy megtaláljon egy eltűnt elítéltet. Vagy azért, hogy kiderítse, tényleg kísérleteket végeznek-e az elítélteken. Vagy azért, hogy megtalálja a felesége gyilkosát. Vagy egészen másért…

Nem, ezt se tudjuk meg sose. Vagy, ha megtudjuk is, biztosak akkor se lehetünk benne. Sose.

Nyomasztó, frankón megírt könyv, javaslom olvasásra, ha netán túl jól éreznéd magad a bőrödben. Már csak az egyensúly miatt is.

Beletették a hangulatot

A könyvből Martin Scorsese készített filmet, Leonardo DiCaprio főszereplésével, és legalább olyan jól sikerült, mint a könyv. Mármint szerintem. Az a címe, hogy Viharsziget.
Hadd jegyezzem meg, hogy azért vannak benne különböző más színészek is, olyan színésznagyságok, mint Max von Sydow, meg színészalacsonyságok, mint Ben Kingsley, stb.)

A képi világa hajaz az 50-es 60-as évek filmjeire, világításban, helyszínekben, jelmezekben, beállításokban, hangulatban, ami nem csoda, mert a történet 1954-ben játszódik, és Scorsese szeret játszani a stílusokkal. (Például, amikor megszületett a fejében a film koncepciója, elhívta magához a stáb nagy részét – köztük a leendő vágót is -, és együtt megnéztek néhány filmet az adott korból, a megfelelő stílusból, hogy ötleteket gyűjtsenek, hogy átvegyék a hangulatot.)

Ahogy szépen lassan kibontakozik a történet, az erősen hajaz Hitchkock-ra. A zene, vagy inkább zenei hangeffektusok, szintén jó irányba terelik a nézők idegeiben szaladgáló elektromosságot – amennyiben a nyomasztás és a feszültség fokozása a jó irány.

Vagy lehet, hogy csak szimplán idegesíteni akart vele.

Sose tudjuk meg.

Hiába, Scorsese nem amatőr. Hajlott kora ellenére bírja a feszültséget. (Ezt a „hajlott kora ellenére” megjegyzést, gondolom, marhára kikérné magának, ha hallaná. Úgyhogy ne adjátok tovább neki, kösz.)

Viszont nem tudtam nem észrevenni azt a rettentően sok vágási bakit, ami a filmbe belekerült. (Szakmai ártalom ez, tizenegypár évig dolgoztam vágóként.) Folytonossági hibákról van szó, tényleg elég sokról. Olyan sokról, hogy gyanút fogtam.

Van pár ismerősöm, akik nagyon élvezik, ha vágási hibát találnak egy filmben. Hogy az egyik snitten beleiszik valaki a pohár borba, a következőn megint tele van. (Ez asszem A keresztapában van pont.) Hogy szitává lőnek egy kocsit, a következő képen pedig épek a szélvédői. (Ez meg, asszem, pont A keresztapában van.) És hasonlók. Kifejezetten keresik, és annyira örülnek neki, ha találnak egyet-egyet, hogy képesek megosztani velem is. Nem nagyon szeretem ezen ismerőseimnek ezt az igen kellemetlen szokását – de a Viharsziget esetében ők jutottak eszembe.

Szerintem harminc fölött elunták volna a számolgatást. (Harminc fölött az ember egyébként sem a filmes bakikat számolgatja, hanem a fizetését, a borravalót, a hajszálait, ilyesmit.)

Jöjjön néhány példa!

Ez egy álom-jelenet a filmből: Teddy találkozik azzal a fickóval, akiről azt hiszi, hogy megölte a feleségét. (A mindig rossz arcú Elias Koteas játssza, aki ebben a filmben sokkal rosszabb arcú, mint általában, ha ez még lehetséges.) Látjuk Leo arcát, aztán Koteas-t, és amikor visszavágunk Leóra, már a szájában a cigi.

Oké, oké, persze ez álom-jelenet, itt bármi megtörténhet – és többnyire bármi meg is történik. Ennek a filmnek az álom-jeleneteiben rengeteg ilyen történik. Direkt azért kezdtem ezzel, hogy lássuk a fokozatosságot.

Itt egy másik, amit szinte minden fórumon felemlítenek, amiket olvastam, mégpedig gyakran súlyos hibaként. Holott szerintem nem az.

Teddy és kollégája kihallgatják a betegeket. Egy – egyébként teljesen normálisnak tűnő – hölgy van soron, aki kinyírta a férjét baltával – ami viszont már sokkal kevésbé normális megoldás, ugye. A hölgy kér egy pohár vizet. Kap is, megissza, így:

Aztán, amikor befejezte, leteszi az asztalra a poharat, így:

Ahogy látszik, nem csak hogy hirtelen materializálódik egy pohár a kezében, hanem ráadásul a másik kezébe is kerül. (És nem most varázsolódott oda, hanem előtte is ott volt, erről a vízkarikák árulkodnak az asztalon!)

Na ez már azért furcsa.

De még mindig magyarázhatjuk azzal, hogy a nő őrült: amikor kívülről látjuk, láthatjuk, hogy nincs nála semmi, csak hiszi, hogy iszik – amikor viszont az ő szemszögéből nézzük, látjuk, amit ő lát, vagy hisz, hogy lát: ott a pohár.

Akár.

Persze az igazat sose tudjuk meg.

Itt egy másik. Teddy, és kollégája Chuck (aki lehet, hogy a kollégája, lehet, hogy nem) el akarnak jutni a világítótoronyba, egy szikla tetején beszélgetnek.

Leo mutogat, és nem veszi észre, hogy Mark Ruffallo (alias Chuck) az ingzsebéhez nyúl. Aztán vágás:

A másik oldalról látjuk őket. Ez egyébként gyönyörű szép tengelyugrás. (Ebbe most ne menjünk bele, hogy ez micsoda, és mire való. Többnyire hiba.) Miután Mark észlelte, hogy az előbb Leo nem figyelt, újrakezdi a mozdulatot az elejétől.

Ráadásul ezúttal csak bal kézzel, mert időközben biztosan meggondolta magát…

…vagy nem. Sose tudjuk meg.

Na, hát ilyesmiből egy rakás van a filmben. Egy másik pohár hol a kézben van, hol az asztalon, hol van pulóver a kislányon, hol nincs, be van tűrve az ing vagy nincs betűrve, stb. stb. Sok. Feltűnően sok.

Namost, azért gondoljuk végig a következőket is:

A filmet az a 3-szoros Oscar-díjas Thelma Shoonmaker vágta, aki már több mint 30 éve dolgozik együtt Scorsesevel. Mondhatjuk, hogy a kisujjában van a szakma. Például Oscar-díjat kapott A Dühöngő bika vágásáért. Az azért már valami.

Azt olvastam róla, hogy nagyon sokat képes dolgozni egy jeleneten, hogy működjön, és tökéletes legyen. Mondjuk a Nagymenők egyik jelenetén, amelyben Joe Pesci és De Niro szabadon improvizált – viszont épp ezért nem készültek reaction-shotok, vagyis nem vették fel a színészek reakcióit az improvizációkra. Amik azért jó, ha van. De Thelma addig tökölt, amíg összerakta a jelenetet, és bekerülhetett a filmbe. Ügyes.

Úgy harminc filmet rakott össze, köztük a Téglát, A rettegés fokát, az Aviátort, és így tovább.

Szóval, ennyi szakmai tapasztalattal és hozzáértéssel, azt gondolom, nem érdemes vitatkozni.

Ezen kívül Scorsese se nevezhető éppen amatőrnek. Ugye.

A film költségvetése $80,000,000 dollár volt. Ebbe simán belefért volna, hogy egy-egy jelenetet újra vegyenek, ha az szükségesnek látszik. Feltételezhető, hogy nem látták szükségesnek.

Mindezek alapján elképzelhető, hogy a hibákat direkt tették bele/hagyták benne a filmben. Egy részüket legalábbis.

Miért ne lehetne szándékos?

A vágás részben azt a célt szolgálja, hogy egy-egy folyamat tényleg folyamatosnak hasson, hogy két, időben és akár térben is máskor és máshol felvett snittet egyetlen folyamatos mozdulatnak lássunk. Általában ezt olyan ügyesen oldják meg a vágók, hogy fel se merül a nézőben az ellenkezője. (Mondjuk ez a dolguk.) És, miután természetesnek vesszük a folyamatosságot, nem zökkenünk ki a történetből. Ami meg hasznos.

Annyira hozzászoktunk ehhez az illúzióhoz, amit a mozi és a montázstechnika varázsol a számunkra, hogy az apróbb folytonossági bakikat észre sem vesszük – hacsak, ugye, nem direkt keressük őket, mint egyesek.

Viszont az is tény, vagy legalábbis azt hiszem, hogy tény (tehát igazából nem tény, hanem leginkább csak azt hiszem), hogy bár tudatosan nem fogjuk fel a hibákat, tudat alatt mégis érzékeljük őket. Nem fogalmazódik meg, nem bökdösünk a képernyőre, hogy „áhhá, láttam ám!”, hanem csak apró kis diszkomfort-érzet keletkezik bennünk, és nem tudjuk, hogy azt mi okozta.

Ha ebből több van, valószínűleg annál nagyobb a kényelmetlenség-érzet.

Ez a film pedig pont azt szeretné elérni, hogy a végére lehetőleg ne érezzük magunkat túlságosan kényelmesen a bőrünkben. Hogy gyanakodjunk. És gondolkozzunk el rajta.

Megtudjuk-e valaha az igazságot?

Szóval, megkockáztatom, hogy elképzelhető, hogy van rá esély, hogy esetleg ezeket a „hibákat” az alkotók szándékosan tették bele a filmbe, hogy ezzel is manipuláljanak bennünket. Szóval… lehet, hogy a vágás, amely (többek között) a valóság illúzióját hivatott megteremteni, itt egy bomlott elme valóságát próbálja bemutatni nekünk?

Lehet.

Persze, lehet, hogy csak öregszenek, és egyre több hiba csúszik a munkájukba.

Vagy sietni kellett. A határidők miatt.

Vagy valami.

Nem, jó eséllyel sosem tudjuk meg.