Fejlövéssel, optimistán – Micmacs

Amelie csodálatos élete a társadalom peremén – vidám hangulatú bosszúfilm Jeunet mestertől

Bazil sorsa csöppet sem vidám. Tűzszerész apját egy akna ölte meg a háborúban. Édesanyja idegei felmondták a szolgálatot, így aztán mindketten, anya és gyermeke is intézetbe kerültek. Bazilt apácák próbálták nevelni, de mivel a jutalmazás-büntetés oktatási módszerből neki többnyire az utóbbi jutott, inkább megszökött. Felnőttként videotékában dolgozott, mígnem egy éjszakai utcai lövöldözésben véletlenül fejbe találta egy eltévedt golyó.

Az esetet túlélte ugyan, bár tudta, hogy golyóval a fejében kell leélnie az életét, ami két kellemetlen mellékhatással is jár: egyrészt váratlan hallucinációk lephetik meg váratlan helyzetekben, másrészt bármelyik pillanatban meghalhat.

Ráadásul amíg lábadozott, elveszítette az otthonát, meg a munkáját, meg mindenét.

Na, innen szép nyerni.

De hát, ahogy mondják, minden fejben dől el.

 

Jean-Pierre Jeunet

 

Csodálkozom rajta, hogy ez a film miért maradt ki nekem öt éven keresztül, és miért csak véletlenül futottam bele, mikor pedig eléggé nagy rajongója vagyok Jeunet-nek, mióta először láttam az Elveszett gyermekek városát. Azóta láttam még úgy nagyjából hússzor, bár vannak jelenetek, amiket ennél sokkal többször is. Ennek a szürreális, kedves mesének a hangulata úgy megfogott annak idején, hogy még azóta is tart. Elvarázsolt, zsúfolt és túlszínezett képi világa, fura, de nagyon izgalmas karakterei, zseniális filmes húzásai, és nem utolsósorban a sajátos, számomra roppant kedves humora miatt simán benne van nálam az első tízben. De lehet, hogy az első ötben is.

A Delicatessent, Jeunet első nagyjátékfilmjét ezután néztem meg, és ugyanazt a hangulatot kaptam, kicsit tán morbidabb történettel, de ezt is nagyon szerettem. Azt tapasztaltam, hogy ezt valahogy kevésbé ismeri a magyar nagyközönség, pedig szerintem érdemes a megnézésre – tegyél egy próbát, mit veszíthetsz, nem?

Itt jegyezném meg, hogy első két filmjét Marc Caro képregényrajzolóval együtt jegyzi, aki valószínűleg elég sokat segített a játékosan sötét hangulat megteremtésében. Ő is csinált később egy filmet, Dante 01 címmel, valamikor régen megnéztem egyszer, de nem emlékszem rá, hogy miről szól. Azt hiszem, sci-fi.

Valamint az a Pitof művésznevű arc felelt a vizuális effektekért, aki később megrendezte a méltán alulértékelt Macskanő című filmet Halle Berryvel a főszerepben, meg a (szerintem) méltatlanul alulértékelt Vidocq című, látványban elég frankó, és sztoriban sem annyira szörnyű mozit.

Aztán itt tett egy kisebb kitérőt Jeunet mester, és megrendezte az Alien4-et. Valamiért. Sokan utálják is érte, hogy ez az epizód miatta nem passzol az Alien sorozat hangulatához és stílusához. Ez igaz is, persze. Én viszont a másik irányból közelítettem meg a dolgot: a rendező stílusát kerestem a horror-sorozatban, és innen nézve egészen szórakoztató volt a végeredmény. Ezt mondjuk valószínűleg nem fogom hússzor megnézni, de nekem bejött.

Majd jött a sokkal könnyedebb Amélie…

…és a jól megérdemelt világhír. Tegye fel a kezét, aki nem látta. Na ugye.

Audrey Tatouval később még egy filmet készített Jeunet: a Hosszú jegyesség regényadaptáció volt, talán egy kicsivel komolyabb témával. Közel se lett akkora siker, mint az Amélie – és ez az összes többi filmjéről is elmondható, miután az Amélie volt a legnagyobb sikere -, de stílusjegyei, vizualitása, humora és egyedi hangulata – amit, ugye, szeretek – ebben is benne van. Tehát ajánlom.

Aztán 2009-ben jött a Micmacs.

 

 

 

A szeméttelep arcai

 

Csodálkoznék, ha túlságosan ráfeszültek volna a magyar forgalmazók, hogy a film beépüljön a magyar köztudatba. Például – szokás szerint – jól elbántak a magyar címmel, ezt sikerült kiötölniük: (N)agyban megy a kavarás. Amiért én elnézést kérnék.

Hogy moziban futott-e, nem tudom, reklámjára sem emlékszem. Pedig jó. Szerintem.

Ezúttal is olyan karaktereket kapunk, hogy öröm azt nézni. Nem túl bonyolultak. A jók jók, a rosszak rosszak, mindenkinek van egy néhány szóval elmondható jellemzése, aztán nagyjából annyi – de mégis érdekesek, mégis karakteres karakterek. (Ebből a szempontból erősen emlékeztet Guy Ritchie filmjeire a dolog. Ott is ez van. Meghallod a karakter nevét, és mindent tudsz róla. Boris, a penge. Ugye?)

Dany Boon neve nekem tök ismeretlen volt, de olyan arca van, hogy eztán bárhol felismerem majd, az biztos. (Erősen emlékeztet engem Varga Líviuszra.) Aztán persze akad ismerős arc is bőven, mert például Dominique Pinon eddig még a rendező minden filmjében játszott, beleértve az Alien4-et is. És a többiekre is emlékezhetünk innen-onnan.

 

A sztori – a meglehetősen szomorúnak ható, de azért csöppet sem szomorúan elmesélt – felvezetés után ott vesz pozitív fordulatot, hogy Bazilt befogadja egy recycling-koordinátor team. Szóval hogy egy csapat igen különös alak, akik abból élnek, hogy összeszedik Párizs szemetét, megjavítják, amit lehet, és eladják azokat. Van köztük egy akrobata (érző szív igencsak hajlékony testben), ex-bűnöző (aki szerencsésen megmenekült a guillotintól), ex-antropológus (aki főleg szólásokban-közmondásokban beszél), egy lány, aki szemre megmondja, mekkora a fejed átmérője (apja földmérő, anyja varrónő), művész, aki mozgó szobrokat barkácsol a szemétből, és így tovább. Egy ilyen bandába pont belepasszol a fickó, akinek golyó van a fejében.

És kiderül, hogy az élet nem is olyan szörnyű a periférián. Még a szemétdombon sem. Még fejlövéssel sem.

(Újabb random filmes párhuzam: Aki Kaurismäki Múlt nélküli embere jutott most eszembe hirtelen erről.)

 

Dráma? Hát, az nem sok van…

 

Bazil, miután megtudja, hogy kik gyártották az aknát, ami megölte az apját, és a golyót, ami a fejében ragadt, elhatározza, hogy – a maga módján – bosszút áll a két, egyébként rivális fegyvergyártó cégen, és azok minden hájjal megkent vezetőin. Ebben nagyszerű szövetségesre talál a szemetes bandában (mindenkinek megvannak a saját kiemelkedő képességei), és kiváló, újrafelhasználható eszközökre talál Párizs szemetében.

Innentől kezdve igazán erős konfliktus vagy döntéshelyzet nincs is a filmben, ami állítólag baj, mert dramaturgiailag kötelező lenne, hogy feszültséget keltsen, meg ilyesmi. Jó, persze, ímmel-ámmal előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy előre tervezték (talán kétszer is), de minden ilyen esetben van egy B terv, ami viszi tovább a sztorit, szóval nincsen túlaggódva a dolog történetvezetésileg. Még a – talán mondhatni, hogy kissé mellékes – érzelmi szálon sincs akkora fókusz: elindul, alakulgat, aztán persze odaér, mindezt különösebb meglepetések nélkül teszi.

 

Ötletek? Na abból jó sok van!

 

Amire sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, azok a karakterek, hangulatok és az akciók kidolgozása volt, és az apróbb-nagyobb ötletek beépítése a sztoriba. És, hát, nem tudom, te hogy vagy vele, nekem ez bőven elég volt,  kiválóan szórakoztam rajta. (Annak még könnyebb a helyzete, akinek eleve nincs ismerete róla, hogy a filmbe dráma kell, különben mit sem ér, de ha véletlenül mégis így tanultad, attól még hagyhatod magad elvarázsolni olykor.)

Például többször is látható útmenti óriásplakát a filmben, ami magát a filmet reklámozza, mégpedig pont azzal a jelenettel, amiben az óriásplakát szerepel.

 

Vagy megjátszotta azt a trükköt Jeunet, hogy egyszer csak, mintegy mellékesen, ott van egy zenélő pár a Delicatessen című filmjéből. (Az egyikük történetesen Dominique Pinon.)

A láncreakció-szerű akciók szintén korábbi filmjeit idézik. Már az Elveszett gyermekek városában láthattunk pár olyan (tanítani való) szekvenciát, ahol, mint egy mindenféle élő és élettelen elemből összetákolt Goldberg-gépezet, az egyik dolog meglöki a másikat, a másik megpöcköl egy harmadikat, az továbblöki a negyediket, és így tovább – mint egy óramű.

És még sokáig lehetne sorolni, szinte minden pillanatra jut egy apróság, ami megmosolyogtat. Egy verbális poén, egy arckifejezés, egy fura eszköz vagy egy különös karakterjegy. Ötletekben igazán gazdag történet ez.

 

Engedd be, jól jársz!

 

 

Mindent összevetve, ha hajlandó vagy kikapcsolni a filmművészetileg igen kiforrott véleményrendszeredet, vagy ha eleve leszarod az elméletet, és tudsz úgy szórakozni, hogy engeded, hogy hasson rád a hangulat, akkor bírni fogod ezt a filmet is, ahogyan Jeunet összes többi munkáját is. Szerintem.

 

 

[su_divider text=” fel”]

Micmacs // Micmacs à tire-larigot (2009)