A Suicide Squad lenyomja Deadpoolt? (Nem.)

Rosszfiúk a rosszfiúk ellen – avagy mi történik, ha két nagy stúdió összecsap – a fejünk felett

Úgy ültem be a Suicide Squadra, hogy ez szar lesz, mert mindenhonnan ez jött, én meg elhittem, de 1.) már rég ettem egy jó mozis nachost piros szósszal és kólával, 2.) minden rossz filmben meg lehet találni a szórakoztató faktort, ha úgy ül be az ember, hogy keresi, és 3.), különben is, mi az, hogy rossz? Úgyhogy enyhe előítélettel, de valamennyire mégis nyitottan álltam neki a filmnek, a mozi-élményt amúgy szeretem, sok pozitívnak ítélt emlékem kapcsolódik hozzá, csakúgy, mint a mozis nachoshoz a piros szósszal.

Aztán meglepően jól szórakoztam az elején.

Később meg elmúlt a varázs, és teljesen kiestem belőle.

És mindez többek között azért történhetett így, mert a DC és a Marvel le akarja nyomni egymást.

 

A szórakoztató rész

 

Szóval eleve nem volt túl nagy elvárásom az Öngyilkos Osztag felé. Olvastam ezt-azt a neten, bár direkt nem álltam rá, hogy megkeressem, ki mit gondol róla, de azért szembejöttek a főcímek, és általános lehúzós hangulatot érzékeltem az egész internetből áradni, ami hatott rám. Másrészt viszont láttam a trailereket, amikből azt vettem le, hogy ez egy szórakoztató, stílusos cucc lesz.

Már az elején megfogott, hogy más a megközelítése, mint az átlag szuperhősös kalandoknak. Azt többnyire értékelem, hogyha más a megközelítés. Ezért jött be annyira például a Kick Ass is, a sajátos nézőpontja és a humora miatt. (Bár nem szokták szorosan képregény- vagy szuperhősfilmek közé sorolni, pedig az.)

Itt meg jött ez a nagyon fura, koszos, neon-színű, jó humorú, erősen stilizált hangulat, zéró pátosz, ami már az előzetesekből is – főleg a karakter-előzetesekből – átjött.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=4pry2dLwSE0″ width=”640″]

Ráadásul szeretem a trailereket. Ez valami fura, természetellenes vonzódás a részemről. Bírom, ha jól van megvágva, jó a zenéje, és felpörget. Ha sok ingert közvetít, és mégse túl sokat. A Suicide Squad trailerei baromi hangulatosak voltak, egy-egy klasszik rock számra komponálva, a Bohemian Rhapsody-tól a Ballroom Blitzig.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=CmRih_VtVAs” width=”640″]

És az elején pont ezt kaptuk. Izgalmas, hangulatos trailereket egymás után vágva. Rövid kis zenés etűdök a rosszfiúk mindennapjairól, egymás után hajigálva. Így oldották meg a karakterek bemutatását, és kifejezetten élveztem ezt, a sokszor elcsépeltnek tűnő zenékkel együtt. Még a House of the Rising Sun is felcsendült. El tudom képzelni, hogy sokakat rohadtul idegesített, nekem ezekkel kapcsolatban is sok kellemes emlékem van, szóval nekem bejött. Elnézegettem volna még a filmet egy darabig ebben a stílusban.

 

A film másik fele

 

Miután lementek a trailerek, az egész fíling megváltozott. A színvilág, az egysoros, ütős poénok megmaradtak, de úgy általában elkezdte magát egyre komolyabban venni a film. Lassan megnormálisodott. Hagyományos hangulatfestős filmzene jött a slágerek helyére, ami az előzőek után nagyon oda nem illőnek hatott, a fura vágás és képregényes megoldások helyett a szép, de semmiben sem újdonság akciójelenetek jöttek, megszokott történetvezetés, meg a többi. Átváltott a hangulat.

Ami még mindig szórakoztató volt a maga módján, de már nem úgy. Ahhoz képest pedig, hogy előtte egészen máshogy volt szórakoztató, kicsit kényelmetlenné vált az egész.

Aztán persze ezt is meg lehetett szokni.

Volt egy csomó nagyon jópofa csavar meg kavarás, karakterdráma (El Diablo-ra gondolok, nem Deadshotra) meg izgalmas pillanat, meg minden. Az kár például, hogy az alapötletet, mire a film a mozikba kerül, már mindenki tök természetesnek veszi, ezért nem is értékeljük igazán, pedig hogy egy rakás rosszarcút összeraknak egy bandába, hogy a még rosszabb arcokkal harcoljanak, az nem egy rossz elgondolás azért. Nekem még a Joker, mint háttérsztori is bejött, és tuti, hogy csinálnék egy külön filmet Harley Quinnek, ütős karakter. (Baseballütős.)

Meg volt jó pár hiányossága is a filmnek, elhanyagolt, vagy épp a sztori szempontjából feleslegesnek tűnő szálak (Katana nélkül például megállt-e volna a mozi? vagy Bumeráng Kapitány nélkül? simán), néhány elnyújtott vagy túl semmilyen jelenet, valahogy még a főgonoszok sem kaptak túlságosan nagy súlyt, pedig baromi izgalmasnak ígérkeztek eleinte, szóval maradt itt ki ziccer bőven.

 

Miért esett szét ez ennyire?

 

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Deadpool miatt.

Az elég bátran R-es besorolásra játszó, pofátlan és mocskos szájú, és nagyon szórakoztató Deadpool akkora sikert hozott a pénztáraknál, hogy az azonnali lépésre késztette a producereket szerte a szakmában. Ez még önmagában nem lett volna akkora baj. Ha nem kapkodnak, mint az állat.

A Deadpoollal még a saját szülője, a Marvel is annyira óvatos volt, hogy egy-két mellékkarakteren és utaláson kívül nem merte jobban összekapcsolni az X-Men univerzummal, amiben egyébként játszódik. A műfaj felfrissítése – és a nézők – szempontjából viszont rohadt nagy szerencséje volt vele a cégnek, hogy van egy olyan karakterük, aki önmagában az egész műfaj paródiája. Már a képregényben is ő az egyetlen olyan arc, aki végig tudja, hogy képregényfigura, és kifigurázza a képregényt és önmagát is. Ez pedig filmen is rohadt jól működött.

A DC-nél úgy gondolták, alkalmazkodniuk kell a kihívásokhoz. Azonnal. És bármi áron. Csakhogy nekik nem volt ilyen karakterük, viszont volt egy épp készülőfélben lévő filmjük – a Suicide Squad-ot már javában készítették, amikor Deadpool egy laza jobb horoggal szétcsapta a szuperhősmoziról szóló pátoszos és sablonos képet.

Úgyhogy menet közben alakították át.

Elég jó esély van rá, hogy alapvetően az egész film kábé olyan lett volna, mint a második felétől, klasszikus eszközökkel operáló, szépen megcsinált, CGI-vel ízlésesen átitatott, stílusos akciófilm a(z egyébként tök indokolatlanul) családdá kovácsolódó rosszfiúkról, néhány érdekes fordulattal, néhány felesleges történetszállal, itt-ott elszórt poénokkal. Szóval hogy nem az elején volt a hangulat az eredeti, ami belesimult valami kevésbé karakteres stílusba a film vége felé, hanem pont ez a kevésbé karakteres stílus lehetett az alap, amibe utólag belenyúltak. Gyakorlatilag összetörték az egész koncepciót, és megpróbáltak összerakni a darabokból valami olyasmit, ami felveszi a versenyt Deadpoollal.

Ha harc, hát legyen

 

Már eleve hülyeségnek tartom, hogy egymás másolásával kelljen versenyeznie két stúdiónak ahhoz, hogy jobban kajálja a filmjeiket a közönség. Hogy lehet másolással versenyezni? Abban legfeljebb utolérni lehet a másikat, ha eléggé hasonlítasz hozzá, ráadásul akkor is csak azt éred el, hogy úgy nézel ki, mint ő. Akkor meg összekevernek vele.

Oké, azt se értem, hogy miért fontosabb a bevétel annál, mint hogy valamilyen szempontból (bármilyen szempontból!) értékes alkotást hozzon létre valaki. De ez legyen az én problémám.

Viszont a Suicide Squad esetében leginkább olyan érzésem volt, mintha valaki elkezdett volna tortát sütni, aztán mondták volna neki, hogy a szomszédból nagyon finom illatok jönnek, nem-e lehetne-e mégis inkább a torta helyett zöldfűszeres steak tavaszi salátával?

Tegyük hozzá, hogy a Squad amúgy valahol a DC válasza a Marvel-féle Avangersre. Ott a jófiúk gyűlnek össze csupa jót cselekedni, itt a rosszfiúk. Ugyan már ez a jelentésréteg is valahogy mellékessé vált, felszívódott a nagy promóció közben, pedig szerintem tök korrekt kis fricska lett volna. A két stúdió versenyében egy frankó következő lépés. Egy lépés előrefelé.

[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=wC0NO8pqwJ0″ width=”640″]

Viszont az, hogy megkockáztatták, hogy őrült Frankenstein doktor módjára szétszedik és újra összerakják a Suicide Squadot csak azért, mert hirtelen a semmiből egyszer csak váratlanul sikeres lett a Deadpool, valahogy szerintem elrontotta ezt a meccset. Mintha már nem azért készült volna a film, hogy csináljanak valami jót, és versengés közben egymásra licitáljon a két stúdió, hanem annak a másik filmnek az ellenében. Mintha már nem egymással versenyzett volna a két nagy harcos, hanem egymás ellen. Mintha már nem is a szórakoztatás lett volna a cél, hanem a másik legyőzése. (Ezzel együtt nem csak a bevétel, hanem az annál is több bevétel.) Már nem valami felé mentek, hanem valami ellen. Ami azért nagy különbség.

Aztán persze lehet, hogy belemagyarázom. Elég keveset tudok arról, hogy mi megy a háttérben, és nézőként nem is kell erről túl sokat tudnunk. Pár év, évtized múlva meg aztán végképp nem fog sokat számítani a háttérsztori, csak a film maga. Ha bármelyikben is van bármi érték – és ilyen értelemben az új utak keresése, vagy a tiszta szórakoztatás, vagy bármi más is lehet érték -, az valószínűleg tovább fog menni. Amelyikben nincs, az meg elmúlik, mint a zöldfűszeres steak illata a tavaszi salátával.