A Nap folyamatosan ment tovább előre, nem torpant meg és nem is fordult vissza közben, és az időutazást sem találták még fel ekkor. (Az időutazás feltalálásához időhatározót rendelni valahogy egyébként sem tűnik helyénvalónak…) Az óra is megfelelően működött. De aznap elkezdték a különböző helyi időket egy új rendszer szerint egymáshoz igazítani.

Észak-Amerika vasúttársaságai ezen a napon tértek át az egységesebb Standard Railway Time használatára. New York addig saját helyi idejét követte, amelyet a Nap helyzete határozott meg. Az új rendszerben viszont a város óráit már egy egész régió számára közös időhöz kellett igazítani. A régi helyi dél és az új standard dél ezért néhány perc különbséggel követte egymást.

A nap később a Day of Two Noons, a „két dél napja” nevet kapta. Több amerikai városban valóban kétszer lehetett delet látni az órákon: egyszer a korábbi helyi idő, egyszer pedig az új vasúti idő szerint. Mai szemmel talán inkább az a különös, hogy korábban hogyan lehetett több különböző helyes helyi idő – pedig évszázadokon keresztül ez volt a természetes.

Minden városnak megvolt a maga ideje

Ha az időt a Nap alapján határozzuk meg, a dél lokális esemény. Nagyjából akkor következik be, amikor a Nap az adott helyen eléri napi pályájának legmagasabb pontját. Csakhogy a Föld forog, ezért ez keletebbre hamarabb, nyugatabbra később történik meg. Ha ehhez mérjük, akkor két egymástól néhány száz kilométerre fekvő város órái akkor is percekkel eltérhetnek egymástól, ha mindkettő tökéletesen pontos.

A 19. század közepéig Nagy-Britanniában is szinte minden város saját helyi időt használt. Bristol ideje például körülbelül tíz perccel maradt el Greenwichétől, Cardiffé mintegy tizenhárommal.

Ez sokáig nem jelentett különösebb problémát. Ha az ember lóval vagy postakocsival utazott Londonból Bristolba, az út hosszához képest tíz perc eltérés szinte érdektelen volt. Mire megérkezett, egyszerűen hozzáigazíthatta az óráját a helyi időhöz.

Aztán megjelent a vasút, és hirtelen számítani kezdtek a percek.

A vasút újrarendezi a teret

Az előző Világáram-cikkben azt követtük végig, hogyan kezdtek a helyi közlekedési rendszerek egyre nagyobb hálózatokká összeállni. A vasút olyan városokat kapcsolt napi működésben egymáshoz, amelyek korábban lényegében külön helyi világként működtek.

Csakhogy amikor összeért a tér, furcsa mellékhatások jelentkeztek. Például nem volt mindegy többé, mit jelent az, hogy 12:00.

A Great Western Railway 1841-es menetrendje külön figyelmeztette az utasokat arra, hogy a vasút valamennyi állomásán londoni időt használnak. A kiadvány azt is felsorolta, ez mennyivel tér el az egyes települések helyi idejétől: Readingnél körülbelül négy, Bathnál és Bristolnál tizenegy, Bridgewaternél már tizennégy perc volt a különbség.

Amíg egy helyi közösség számára teljesen megfelelő volt a saját helyi dél, egy vasúthálózatnak már nem. Ha egy vonat az egyik állomásról 12:05-kor indul, és a másikra 12:40-kor érkezik, akkor mindenkinek ugyanazt kell értenie a számok alatt. A hálózat különböző pontjain működő óráknak kapcsolatba kell kerülniük egymással.

Nagy-Britanniában ezért a vasutak fokozatosan Greenwich idejére álltak át. A Great Western Railway már 1840 novemberében londoni idő használatát rendelte el állomásain, 1847-ben pedig a Railway Clearing House is Greenwich idejének használatát támogatta. Az 1850-es évek közepére a brit közórák nagy része már ezt mutatta, miközben Greenwich ideje csak 1880-ban vált Nagy-Britannia törvényes standard idejévé.

Egy ideig tehát egymás mellett létezett a város ideje és a hálózat ideje. Még olyan zsebórák is készültek, amelyek egyszerre tudták mutatni a helyi és a vasúti időt.

Mintha az ember attól függően, hogy éppen melyik rendszerhez kapcsolódik, két különböző időben élne.

Hogyan jut el ugyanaz az idő mindenhova?

Egy közös szabvány önmagában kevés. Ha megállapodunk, hogy minden állomás Greenwich idejét használja, valahogy azt is tudni kell, hogy Greenwichben éppen mennyi az idő. És ebben nem segít, ha egy órát utaztatunk a vonaton.

És ezen a ponton történik valami különösen érdekes. Az idő (pontosabban az aktuális időpont) terjeszhető és terjesztendő információvá válik.

Pontos időjelek korábban is léteztek. A greenwichi Royal Observatory tetején 1833-ban állították fel az úgynevezett time ballt, amely ma is működik. Ez egy korábban fekete, ma már pirosas színű gömb, amelyet minden nap 12:55-kor félig felhúznak, 12:58-kor teljesen, aztán pontban 13:00-kor leeresztik, hogy a Temzén tartózkodó hajók navigátorai beállíthassák kronométereiket. (Nagyjából úgy funkcionált, mint a csapó a filmeknél: egy központi jel, amihez mindent szinkronizálni lehet.)

Csakhogy ezt a jelet természetesen látni kellett. A távíró megjelenésével viszont többé nem volt szükség arra, hogy az óra és az ahhoz alkalmazkodni kívánók ugyanazon a helyen legyenek, látótávolságban.

1852-ben a Royal Observatoryban új elektromos órarendszert állítottak üzembe. A központi Shepherd master clock jeleit távíróvezetékeken lehetett továbbítani. Greenwich ideje így eljutott Londonba, majd brit városok és vasútállomások egész sorába. 1866-ban már a transzatlanti kábelen keresztül a Harvard Egyetemre is küldtek greenwichi időjeleket.

Korábban egy város az eget és a Nap mozgását figyelte, és abból állapította meg a saját idejét. Most egy távoli óra jelet küldött egy vezetéken, és egy másik város órája ehhez igazodott. Az idő már nemcsak olyasvalami volt, amit helyben megmérünk, hanem olyan dolog lett belőle, amit továbbítani lehet. Elektromos impulzussá alakult, végigfutott a hálózaton, majd egy másik helyen órákat állítottak hozzá. A vasút megteremtette az igényt a közös időre, a távíró pedig lehetővé tette, hogy a közös idő valóban közös legyen.

Ötvenféle vasúti idő

Észak-Amerikában mindez jóval nagyobb területen jóval látványosabb problémákat okozott.

Az 1850-es években az amerikai vasutak körülbelül ötven különböző regionális időt használtak. Ezek már nem feltétlenül az egyes települések napidejét jelentették: különböző vasúttársaságok és régiók saját működési időket vezettek be, és gyakran a környező települések is átvették valamelyik vasút idejét.

Vagyis a helyi idők rendszerére újabb idők kerültek. Az idő lassan nem földrajzi kérdés lett, hanem hálózati, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen egyszerűsíteni kell, mert kezdett az egész követhetetlenné válni.

William F. Allen, a Traveler’s Official Railway Guide szerkesztője és a vasúttársaságok időegyeztető szervezetének titkára olyan megoldást dolgozott ki, amelyben Észak-Amerika nagy területei közös időt használnak. A rendszerben az egymás melletti zónák ideje pontosan egy órával tért el egymástól. 1883. október 11-én a vasúti vezetők elfogadták Allen tervét, az átállást november 18-ra tűzték ki.

És ezzel vissza is értünk a két dél napjához.

1883. November 18.

Az új rendszer szerint öt észak-amerikai vasúti időzóna jött létre: Intercolonial, Eastern, Central, Mountain és Pacific. Az Egyesült Államok kontinentális területét ezek közül négy fedte le.

Amikor 1883. november 18-án elérkezett az új rendszer szerint meghatározott dél, a vasúti órákat átállították. A szinkronizálást az Egyesült Államok Haditengerészeti Obszervatóriuma és a pittsburghi Allegheny Observatory távírón továbbított időjelei is segítették. New Yorkban a 75. nyugati hosszúsági kör alapján meghatározott standard dél körülbelül négy perccel a helyi dél után érkezett el. Így lett ugyanazon a napon kétszer dél.

De az Egyesült Államok kormánya nem rendelte el az átállást. Csak a vasúttársaságok egyeztek meg egymással, mert a saját, egyre nagyobb rendszerük működtetéséhez közös szabványra volt szükségük. A városok és más intézmények aztán gyorsan elkezdték követni őket. A standard időt az amerikai szövetségi jog csak 1918-ban szabályozta országosan.

A hálózat előbb hozta létre a szabványt, mint az állam.

Már a világot kell összehangolni

Csakhogy a közlekedési hálózat – ahogy a korábbi cikkünkben is írtuk – nem állt meg az országok határainál. A hajók óceánokat szeltek át, a távírókábelek pedig egyre távolabbi helyeket kapcsoltak össze. A probléma ezért hamarosan már nem az volt, hogyan egyeztessük össze New Yorkot Chicagóval vagy Londont Bristollal, hanem az, hogy mihez képest mérjük az egész világot.

1884 októberében Washingtonban 25 ország 41 küldöttje ült össze a Nemzetközi Meridiánkonferencián. A konferenciát gyakran úgy emlegetik, mintha ott találták volna fel a ma ismert időzónákat. Nem ez történt.

A küldöttek azt javasolták, hogy a greenwichi obszervatóriumon áthaladó meridián legyen a hosszúságok közös kezdőmeridiánja. Megállapodtak egy univerzális nap elvében is, amely Greenwich középidejének éjfelével kezdődik. Meghatároztak tehát egy referenciapontot, amihez a dolgokat a későbbiekben mérni lehet. De a határozat külön kimondta, hogy az univerzális nap használata nem akadályozhatja a helyi vagy más standard idők használatát. A konferencián nem egyeztek meg a ma ismert időzónatérkép használatában, az csak fokozatosan alakult ki.

Az egyes országok fokozatosan, saját döntésekkel tértek át olyan standard időkre, amelyek egyre gyakrabban egész órákban tértek el a greenwichi referenciaidőtől. Japán például 1886-ban törvénybe iktatta a rendszert, és 1888-tól Greenwichhez képest kilenc órával előrébb járó standard időt használt. Franciaország csak 1911-ben tért át a greenwichi időhöz igazodó polgári időre. A világ nem egyetlen napon állította át az óráját, hanem évtizedek alatt hangolta össze őket.

Az időzóna nem természeti jelenség

A rendszer mögött tudomány van, elsősorban fizika, földrajz és geometria. A Föld majdnem pontosan 24 óra alatt fordul körbe, egy teljes kör 360 fok, tehát 15 hosszúsági fok nagyjából egy órányi eltérésnek felel meg. Csakhogy ha ránézünk egy mai időzónatérképre, hamar kiderül, hogy a határok nem szép egyenes vonalakat követnek. Országhatárokat, régiókat, gazdasági kapcsolatokat és politikai döntéseket kerülgetnek.

Ez azért van, mert az időzóna nem pusztán a Nap állásának leírása, hanem társadalmi megállapodás is arról, hogy kik akarnak ugyanabban az időrendben működni.

A közös idő tehát már a 19. században sem volt egyszerűen természeti adottság, hanem inkább infrastruktúrává vált.

(Persze ma sem minden emberi közösség szervezi az életét órák, percek és időzónák szerint. Egyes amazóniai őslakos közösségekben a napi tevékenységeket inkább eseményekhez, a Nap állásához vagy környezeti változásokhoz igazítják, nem pontos óraidőkhöz. Az Amondawa nyelv és kultúra kutatói például arra jutottak, hogy nincs náluk számszerű naptári rendszer, és az időviszonyokat sem ugyanazokkal a számszerű és térbeli fogalmakkal fejezik ki nyelvileg, amelyek a modern ipari társadalmakban megszokottak. Más közösségeknél az időpont helyett olyan meghatározások működhetnek, mint „amikor lemegy a Nap”, „ebéd előtt” vagy „amikor hűvösebb lesz”. Vagyis az időzónák és a lineárisan felosztott, számozott idő nem magától értetődő emberi adottságok: történetileg és kulturálisan kialakult koordinációs rendszerek.)

Egyre kisebb eltérések számítanak

Míg a vasútnál még csak a néhány perc eltérés jelentette a problémát, az újabb hálózatok – mint például a repülés – már ennél is nagyobb pontosságot követeltek.

A távíró már nagyjából másodperces pontosságot tudott biztosítani. A rádió lehetővé tette, hogy pontos időjeleket egyszerre hatalmas területen sugározzanak. A műholdas rendszerek és a digitális kommunikáció pedig olyan időskálán működnek, amely mellett a 19. századi tizenegy perces Bristol–London eltérés szinte felfoghatatlanul nagy.

Közben maga az időmérés alapegysége is megváltozott. A másodpercet hosszú ideig csillagászati jelenségekből vezették le. 1967-ben azonban a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Konferencia új definíciót fogadott el: a másodpercet ettől kezdve a cézium-133 atom egy meghatározott átmenetéhez tartozó sugárzás 9 192 631 770 periódusával definiálták.

A változás jelentős, és egyben szimbolikusnak is tekinthető. Az emberiség történetének nagy részében az idő mércéjét az égen kerestük, a nagy dolgokban, most pedig az atomokban.

A közös idő bonyolult fenntartása

A történet ezen a ponton egészen furcsa helyre jut. A Coordinated Universal Time, az UTC, amely a világ polgári időrendszereinek legfontosabb nemzetközi referenciája, nem egyetlen különleges óra számlapján található. A világ különböző metrológiai intézetei és obszervatóriumai saját atomórákat és helyi időskálákat tartanak fenn. Ezek mérési adatait eljuttatják a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatalhoz, a BIPM-hez, amely ezekből számítja a nemzetközi időskálákat.

Ami azt jelenti, hogy a mai közös idő maga is egy hálózat eredménye. Órák mérnek különböző országokban, a méréseiket összehasonlítják, műholdas és más időátviteli rendszerek kötik őket össze. Az eredményekből létrejön a referencia, amelyhez újabb rendszerek igazodnak.

Az idő, amelyet egykor minden városban külön mértek, ma információként járja körbe a bolygót.

Összeér az idő

Amíg a települések nagyrészt külön világokként működtek, lehetett saját idejük, nem zavarták egymáséit. A földrajzi elhelyezkedés meghatározta az időt: Bristolnak bristoli dele volt, New Yorknak New York-i. Amikor azonban ezek a helyek hálózatba kapcsolódtak, az eltérő idők egyre inkább akadályozták magának a hálózatnak a működését.

A vasút és a közlekedési hálózatok épülése átrendezte a teret. Aztán kiderült, hogy az összekapcsolt helyeknek nemcsak el kell tudni érniük egymást, hanem abban is meg kell egyezniük, hogy mikor van. A tér integrációja így elkezdte kikényszeríteni az idő integrációját.

Ehhez azonban még valamire szükség volt. Hiába egyezünk meg egy közös időben, ha nem tudjuk eljuttatni egyik helyről a másikra. Greenwich ideje csak akkor válhatott egy ország, majd egy sokkal nagyobb rendszer idejévé, amikor jelként végig tudott futni a távíróvezetékeken. A közös idő létrejöttéhez tehát már szükség volt gyors információáramlásra is.

És itt a történet elkezd átfolyni a következőbe. A helyek összekapcsolódtak, az óráik összekapcsolódtak. Most már csak az a kérdés, hogyan kapcsolódtak össze az információik.

Felhasznált és ajánlott források

Smithsonian National Museum of American History: On Time – Time Zones
A helyi idők, az észak-amerikai vasúti idők és az 1883. november 18-i átállás összefoglalása, korabeli tárgyi emlékekkel.
Smithsonian – On Time: Time Zones

Library of Congress: The Day of Two Noons
Az 1883-as amerikai vasúti időreform története és korabeli sajtóforrásai.
Library of Congress – The Day of Two Noons

Network Rail: 180 years of railway time
A brit Railway Time kialakulása, a Great Western Railway 1840-es átállása és az 1841-es menetrend helyi időeltérései.
Network Rail – 180 years of railway time

Royal Museums Greenwich: What is Greenwich Mean Time – and why does it matter?
A GMT története, a vasúti idő és az elektromos időjel-rendszer kialakulása.
Royal Museums Greenwich – Greenwich Mean Time

Royal Observatory Greenwich: The adoption of a Prime Meridian and the International Meridian Conference of 1884
Részletes történeti feldolgozás az 1884-es konferenciáról, annak tényleges határozatairól és a standard idő nemzetközi terjedéséről.
Royal Observatory Greenwich – International Meridian Conference

Proceedings of the International Meridian Conference, Washington, 1884
A konferencia eredeti jegyzőkönyve és határozatai.
International Meridian Conference – teljes jegyzőkönyv

National Institute of Standards and Technology: A Brief History of Atomic Time
Az atomórák kialakulása és a másodperc 1967-es újradefiniálása.
NIST – A Brief History of Atomic Time

Bureau International des Poids et Mesures: Time Metrology
Az UTC és a TAI mai működése, valamint a világ időmérő laboratóriumainak együttműködése.
BIPM – Time Metrology

The post A nap, amikor kétszer volt dél – Összeér az idő first appeared on JAMMER 2.0.