Vigyázat, spoiler!

A fordulat, ami mindent megváltoztat

(Figyelem, nem vicc, a szöveg tényleg tartalmaz spoilereket!)

Valamikor egyetemista koromban, a végtelen téli filmmaratonok időszakában történt egyszer, hogy az akkori csajommal leültünk megnézni a Hatodik érzéket. Tél volt, hideg, szemerkélt az ónos eső, bekuckóztunk a tévé elé és elindítottuk a filmet. Én már láttam, vágtam, hogy mi a vége, de a lány nem és így különös gonddal ügyeltem arra, hogy el ne mondjam neki. Vártam a hatást – apropó, a vége az, hogy Bruce Willis végig halott és igen leírtam, túl vagyunk rajta, nem kell többet kerülgetni.

Kb. a film felénél megjött Petike, a lakótársam. Ledobta a kabátját az előszobában, majd becsattogva vidáman elkurjantotta magát: “ja, ezt nézitek? Ez a film ez baromi jó, a végén az agyamat dobtam el, amikor kiderült, hogy a csávó végig halott, csak nem tud róla!”

Na itt megfagyott a levegő. Végignéztük becsülettel persze, de mindketten ki voltunk akadva Petikére – olyan volt, mintha valamit elvett volna, a vége akárhogy is, de nem ütött akkorát.

Aztán később persze jót röhögtünk az egészen Petikével és ebből is amolyan vicces “emlékszel, amikor” típusú történet lett. Ahogy viszont meséltem itt-ott, kiderült, hogy sokan jártak így sok filmmel… van ugye a notórius Hatodik érzék, de van sok hasonló: a Harcosok Klubja, a Közönséges bűnözők, a Viharsziget, a Memento stb. És gondolkodóba ejtettek ezek a filmek, mert imádom őket, de hogy pontosan hogyan is működnek, azt sokáig nem értettem.

Hogy működik a film úgy általában?

Amikor beülünk a moziba és nézzük filmet, fizikálisan egy székben ücsörgünk és esetleg pattogatott kukoricát majszolunk meg nagyköbcentis diétás kólát szürcsölünk közben – a tényszerű valóság ez. A test nem mozog, viszont a látómezőt kitölti egy nagy vászon, amin színes dolgok mennek, illetve a hozzájuk játszott hangok meg körülvesznek közben. Ebből az agy összefüggő történetet komponál. A történetben meg többnyire van egy főhős, akinek a szemszögéből látjuk a történetet és a film különféle eszközök segítségével eléri azt a hatást, hogy a néző azonosuljon a főhőssel. (Sok más mellett ennek a tudománya is a dramaturgia.)

A film egyik izgalmát az adja, hogy a főhőssel együtt fedezünk fel új dolgokat. Kalandfilmekben ez azt jelenti, hogy a főhőssel együtt új helyekre jutunk el, végül a helyére kattan, hogy hol is őrzik a frigyládát, vagy A Da Vinci kód végén Tom Hanksszel együtt rakjuk össze, hogy hová vezettek a nyomok. A legtöbb krimi így működik, a film végén Poirot kitalálja, hogy mi történt.

A történet végén eljutunk egy pontra, ahol az addig össze nem kapcsolt történések hirtelen összeállnak. A néző a főhőssel együtt megérti, hogy mi volt a jelentőségük a történet során érintett mozzanatoknak. Tehát a főhős nem csak fizikailag, hanem mentálisan (és talán érzésben is) utat jár be, ahová a néző képzeletben követi. Így alakul ki az illúzó a film végén, hogy “történt valami” abban a két órában. Ez azért csak illúzió, mert a néző – a valóságban – két órát ült egy székben, pattogatott kukoricát majszolva és kólát szürcsölve, nem ment közben sehová. Továbbá többnyire nem ő maga dolgozott meg az összefüggések meglátásáért se, hanem csak megmutatták neki azokat. Ezért lehet az, hogy a film hatása gyorsan halványodik, ahogy kijövünk a moziból.

Információ, információ, információ…

A film története tehát tekinthető egy olyan folyamatként, amely során a főhős és a néző megfelelő időpontokban jut bizonyos információkhoz, vagy inkább képzetekhez, amiket a film végén tud egészben látni. Ez elég egyértelműen látszik a lineáris időkezelésű filmeknél, pl. az Indiana Jones-filmekben vagy a Harry Potterben. De azokban is működik, amik amúgy összevissza játszanak az idősíkokkal (pl. a Ponyvaregény vagy a Memento).

A csavar

Nézzük meg most azt, hogy mit jelent a csavar. Konkrét példákat alapul véve arra a következtetésre jutottam, hogy a csavar olyan (rész)információ, ami valamilyen módon alapjaiban változtatja meg a néző fejében a filmről és a történetről útközben kialakított vélekedését.

Kockázzuk ki ezt egy konkrét filmben, vegyük mondjuk a bevezetőben említett Syamalan-filmet. A néző első látásra lát egy történetet egy gyerekpszichológusról, aki próbál visszatérni a “normális” életbe egy trauma után, de nincs könnyű dolga. A házassága nyilvánvalóan annyira pocsék és olyan mély válságba jutott, hogy a feleségével gyakorlatilag idegenekként élnek a házukban. Viszont itt van ez a kissrác, aki azt hiszi, hogy a holtakkal társalog és a pszichológus elvállalja, hogy foglalkozik vele. Ez eddig egy közepesen érdekes családi dráma, plusz egy kis misztika a halottlátás körül.

A legvégén megkapott információ (vagy inkább: képzet) viszont gyökeresen megváltoztatja az egészet… Bruce Willis végig halott volt, csak épp nem tudott róla

 

És itt végigszaladunk a film egyes jelenetein újból – de úgy, hogy a néző már birtokában van annak az információnak, hogy Willis karaktere halott, egyedül a kissrác látja őt. A libabőr, a fejhezkapás meg a leesett áll abból jön a rádöbbenés pillanatában, hogy ugyanazt a képsort újból végignézve teljesen más értelmezéssel tölti fel az agyunk a látott képeket ezzel az utolsó információval együtt.

A két értelmezés közötti váltás az, ami akkorát üt, gyakorlatilag újragondolja a néző Willis karakterével együtt az egész eseménysort, amit a film bemutatott. A rádöbbenés pillanatát bemutató jelenet pedig szép sorban ledönti a néző korábbi elképzeléseit… Nem azért szólt a nő egy szót sem az étteremben, mert nem volt mit mondania, és nem azért húzta magához a számlát, mert haragudott, hanem mert egyedül volt ott. Az piros fogantyús ajtó előtt pedig (aminek ravaszul csak közeliben láttuk a kilincsét) ott van egy íróasztal – persze, hiszen aki használná, már nem él… Ezért hordja ugyanazt az inget mindvégig. Ezért nem szól senkihez, csak a kissráchoz!

Fordulatok és spoilerek

Igen, mondhatni, hogy kicsi csalás azért van a dologban, ugyanis a film ravasz vágással, kompozícióval, zenével, színekkel elérte azt a hatást, hogy a nézőnek egyfajta értelmezést sugalmazott a látott képekhez. Viszont ha másodszorra nézzük a filmet, akkor összeállhat az is, hogy voltaképp egész végig a szemünk előtt volt a csavar, csak nem láttuk. Vegyük pl. a legelső jelenetet, amiben együtt van Willis karaktere és a kissrác egy szobában. A kissrác belép a szobába: a néző azt gondolja, hogy az anyja és a pszichológus mindent megbeszéltek a jelenet előtt (ugye a lényegtelen részeket kihagyják a filmekből) és így az első ülés előtt az anyja megnyugtatni próbálja a kissrácot. Csacsog mindenféléről, végül kimegy a konyhába és a kissrác csak ezután kezd beszélgetni a pszichológussal. Tiszta, egyszerű, érthető.

Másodszorra megnézve a jelenetet egyértelmű, hogy mi az, ami a vásznon zajlik és mi az, amit a néző tett hozzá a fejében… hát persze, hogy nem szóltak egymáshoz, mert anya nem is tudta, hogy Willis a szobában van! Másodszorra végignézve a filmet nem lehet az első értelmezést kialakítani a látottakkal kapcsolatban, ugyanis a csavar információja már a néző tudatában van.

A spoilerezés a két értelmezés közötti váltást veszi el a nézőtől. Ugyanis már eleve azzal a szemmel néztük a filmet Petike beszólása után, amire a végén kifut, tehát a váltás elmaradt, ugyanis nem alakítottunk ki első értelmezést a látottakkal kapcsolatban.

Fordulatok a valóságban

Gyanítom, hogy a megértés is hasonlóképpen működhet, mint a csavarok a filmekben: az életünkben látott, tapasztalt események is más értelmezést kapnak, ha új képzet kerül be a rendszerbe és valami összeáll, ami addig hiányos volt. Amikor megértjük valamilyen gyerekkori meg nem értett tapasztalásunkat, törésünket, hasonló váltás zajlik le, csak épp nem két órányi képanyagot és a belőlük alkotott képzeteket értékeljük és rendezzük újra, hanem akár éveket, évtizedeket az életünkből. Olyasmi tapasztalás ez, mint amikor “helyére kattan” valami a testben fizikai szinten, pl. egy régóta “kiugrott” ízület visszakerül a helyére. Ilyen értelemben Petike a “megértést” (pontosabban a megértés illúzióját) vette el. Nem kizárt, hogy valahol mélyen mindannyian keressük ezt az érzést és a megértésre irányuló törekvés hatja át rengeteg cselekedetünket – akár úgy is, hogy mi magunk se feltétlen vagyunk ennek a törekvésnek tudatában.

A filmekre visszatérve

Vannak bőven példák, amikor a csavar üt, betalál és az egész film működik a csavarostól-mindenestől és úgy jövünk ki a moziból, hogy aztamindenit. Sok esetben viszont ez nincs így. Vajon mi az oka a “nem működés”-nek? Mit tudnak a működő filmek, amit a többi nem?

Nézegetve a nem működő példákat, közösnek látszik, hogy azokban a néző valamiért nem eszi meg a csalit, nem építi fel fejben az első értelmezést a történetről és a szereplőkről, valami közbeszól és elmarad a váltás. Van, amikor a film maga spoilerezi a végét mondjuk a trailerrel (hogy mást ne mondjak, a Terminator: Salvation filmben vagy a Prometheusban már a film beharangozó trailer lelőtte csavart… és emiatt már eleve úgy néztük a filmet, hogy tudtuk, mi a vége), vagy épp a Now You See Me második része már azért nem tud akkorát ütni, mert a néző számít az első rész után arra, hogy valami csavar mindenképp lesz a dologban és semmit nem hisz el, ami a vásznon történik.

Aztán az se mindegy, hogy menet közben mennyit árul el a film, hogyan adagolja a képzeteket, pont annyit ad-e, amennyi kell, és annál egy kicsivel sem többet. Ha nem ad elég infót, hiteltelen lesz a fordulat, nem értjük meg. Ha többet ad, idejekorán lebukik.

Kényes egyensúly ez.

Mitől működik a csavar a történetben?

Tegyük fel, hogy a valóságban az emberek tetteinek vannak következményei. És ahhoz, hogy tettek legyenek, döntések kellenek. (Bővebben erről az elméletről lásd: Török-Szabó Balázs: A teoretika c. művét)

A döntés-tett-következmény szemszögéből vizsgálva a csavart azt találhatjuk, hogy azok a filmek működnek sokszor újranézhetőként, amelyekben önálló történetként megállja a helyét a csavar előtti és a csavar utáni történet egyaránt.

A Fight Club tökéletes példája ennek, ugyanis ott a Narrátor és Tyler története akkor is kerek és működik (akarattal, döntésekkel, tettekkel és következményekkel), ha nem tudjuk, hogy Tyler és a Narrátor ugyanaz a személy – a csavar ott sok szempontból zseniális, ugyanis plusz információval szolgál a nézőnek azzal kapcsolatban is, amit a film üzen. Más történetet kapunk a végén, de az is működik.

Az “egyszer nézhető” csavaros filmek sok esetben ott buknak el, hogy a csavar ismeretében már jóval kevésbé érdekes a történet – példaként hoznám ide A falu c. Shyamalan-filmet, ahol kiderül, hogy a szörnyek valójában a falubeli felnőttek, csak épp magukra húznak egy jelmezt. Így az egész történet egy élőszereplős Scooby Doo-epizóddá válik és egyszerűen röhejes második megnézésre.

Az is idegesítő, ha a “csavar” független a szereplők döntéseitől. Vannak filmek, ahol tudatosan operálnak ezzel, például a Gyaloggalopp végén amikor elviszik Artúr királyt és a kerekasztal lovagjait a rendőrök, először fizikai fájdalmat éltem át, hogy neeeeee…

Viszont ahol komolyan gondolják, az is hasonlóan fáj. A Jelek c. filmben a víz lett az, ami elégette a földönkívülieket és az egészen addig zseniálisan építkező, a feszültséggel mesterien játszó film nevetségessé válik (egy olyan bolygón, aminek a nagy részét víz borítja sőt néha spontán megtelik a levegő vízzel lásd eső meg köd, na pont a víz lesz az, amit nem bírnak… ne már!)

Hogy hozzak egy működő példát is, a Fight Clubban a fordulat tökéletesen érthető, ugyanis a Narrátor döntéséből fakadó tettének következménye Tyler. (Meg jó esélyel Bob meg Marla is, de ez már más tészta). A Viharszigetben Di Caprio karakterének korábbi döntéséből fakadó következményével szembesíti Ben Kingsley a záró jelenet előtt – tehát a döntés-tett-következmény hármas a csavarra is érvényes.

Mi következik ebből?

Valahol mélyen mindannyian a megértésre törekszünk, arra, hogy átlássuk a döntéseink, tetteink és a tettek következményei közötti kapcsolatokat. Oda jutottunk, hogy a filmekben pontosan tetten érhető ez a törekvés – a döntés-tett-következmény hármasát felborító filmek megszólaltatják az agy vészcsengőjét, hogy ez tuti nem működhet így a valóságban és többnyire csalódottan jövünk ki ezekről a filmekről. Egy film akkor “működik”, ha a valósághoz hasonlóan a szereplők döntései, tettei és a tettek következményei, illetve ezek egymásra hatása látható benne.

Egy másik dolgot is elcsíptünk a filmekkel kapcsolatban: a “film végi váratlan fordulat” intézményét és hatását megvizsgálva azt találtuk, hogy vonzódunk azokhoz a pillanatokhoz, amikor valami a “helyére kattan”. Oda jutottunk, hogy a fordulat azt élményt (illúziót) adja meg a nézőnek, hogy valamit megértett. Egy darabig szemléli, gyűjtögeti a képzeteket, azokat összekötögeti valahogy, majd a film megad egy plusz képzetet, ami kitölti az addigi hiányt, amivel gyökeresen más megvilágításban értelmezi a látottakat. Ez a tapasztalás pedig hasonlatos ahhoz, amikor megértünk valamit az életünkkel kapcsolatban, a “helyére kattan” valami és attól a perctől már másként tekintünk az addig egyértelműnek hitt történésekre.


Képzetekről, információról, döntésről, tettről, következményről, megértésről és egyebekről lásd bővebben A teoretika c. könyvet.
(Írásunk A teoretikáról itt olvasható.)

oszd meg!