The Revenant – spoilermentes kritika

Az év legjobban várt filmje, amire érdemes lett volna várni még egy kicsit

A The Revenant előzetesei rendesen felcsigázták az embert. Tényleg nagyon vártam a filmet. Aztán végre megnéztem, ami nagy hiba volt.

A 2016 január 8-as amerikai premierből sejthető, hogy a neten keringő verziót láttam. A minősége amúgy jó, a film is az. Ennek ellenére a legelső dolog, amit elmondanék róla az, hogy aki teheti, várjon vele a premierig. Ezt a filmet ugyanis moziban kell nézni.

Nagyon sajnálom, hogy nem bírtam magammal. Nincs is ezen mit szépíteni. Pedig tudtam, hogy nem egy újabb szuperhős eposzról van szó, és azt is, hogy meg fogom bánni, hogy nem várok. Mégsem vártam. Nekiugrottam a forgalmazó belső használatú verziójának.

Nagy szemétség ez a film készítőivel szemben, és az a nézőkkel szemben is, mert biztos nem én vagyok az egyetlen, aki képtelen lesz kivárni a hazai bemutatót.

A filmet angol felirattal sikerült megnézni, ami nélkül bevallom, egy mukkot sem értettem volna a félbűnöző külsejű, szakálluk mögül mormogó csurommocskos szereplők elharapott szavaiból, és erős akcentusából. Tom Hardy szövegét szerintem az se vágja, akinek anyanyelve az angol. De a szagát szinte érezni lehet a képek mögül.

A korai 1800-as években járunk, egy peremvidéki prémvadász igaz történet szolgál a film alapjául. Nyitásnak kapunk egy olyan indián rajtaütést, amihez képest a legbrutálisabb háborús filmek valósághűnek szánt ábrázolása csak Disney mese, és egy olyan CGI medvetámadást, ami a kompjútergrafikát valami egészen új szintre emeli a filmkészítésben. Nem csak úgy realisztikus. Ez fáj, miközben nézed!

Az első 25 percet valószínűleg nehezen felejti el a néző, medvével meg tuti nem akar találkozni soha.

Soha!

rev1

Azon talán senki nem lepődik meg, hogy Alejandro González Iñárritu jó filmet csinált. Egy nagyon epikus, amúgy rém egyszerű bosszúfilmet. Az akarat diadala a természet felett, az ember harca az emberi természettel. Persze itt az elbeszélés szinte másodlagos. Igazából ennél nem is nagyon kell több: a bosszúszomjas férfi, aki nem hajlandó meghalni.

Ez az alaphelyzet nagyon erős atmoszférát teremt. Talán csak az út misztikus álomjelenetei lógtak ki egy kicsit, amik ahelyett, hogy kibontanák a főhős fiához és az indiánokhoz való viszonyát, inkább csak lelkiállapotot tükröznek. Ezekkel sincs igazán nagy baj, de nélkülük a kegyetlenül valósághű ábrázolás még nagyobbat üthetett volna. Mármint ha ez egyáltalán lehetséges.

Főhősünk a film meghatározó fordulópontja után gyakorlatilag halott kéne, hogy legyen. A bosszú mégis életben tartja. Olyan, mintha megszállná az igazság szelleme, aki nem engedi a túloldalra, amíg be nem teljesíti sorsát.

A film egy prémvadász road movie a túlélés gyötrelméről, a végtelen útról, és a kitartásról, amit legalább annyira a bosszú éltet, mint a halál állandó közelségéből fakadó folyamatosan adagolt adrenalin.

rev3

DiCaprio figurájának lelkiereje messze túlmutat a túlélés zsigeri ösztönén. Az egy pont után már kevés lenne. Az életben maradását szinte már a jó és rossz egyensúlyának helyreállása követeli meg, mint valami mitológiai történetben.

Lehetne taglalni, hogy a képek milyen erősek, meg az operatőri megoldások teljesen szokatlanok, de ezt Emmanuel Lubezki neve már eleve biztosította. Annyira zseniális mindig, hogy már meg sem lepődünk rajta. Csak élvezzük. A filmet a hagyományos eljárástól eltérően a jelenetek egymást követő sorrendjében forgatták, ráadásul Lubezki ragaszkodott a természetes fény kizárólagos használatához, ami nagyon megnyújtotta a forgatási időt.

Szerintem a zord körülmények, a természetes fény sajátos lágysága és a kamerahasználat mind hozzájárultak, hogy átéljük, szinte már érezzük a természet elviselhetetlen megpróbáltatásait. Különösen erősen hatnak a realista képsorok Lubezki máskor költői kompozícióinak árnyékából. Gyönyörű képekbe oltott brutalitás, és terror.

Ezek a természeti képek jól átadják a főhős magára utaltságát, egyedüllétét is, és azt, hogy mennyire hatalmas a természet, és milyen apró az ember. Természetesen ezzel párhuzamosan a főszereplő önmagában is elképzelhetetlen mértékű erőfeszítései is még nagyobbnak hatnak.

rev2

Leonardo DiCaprio és Tom Hardy összeeresztése nem okoz különösebb meglepetést. Tudtuk, hogy piszok jó lesz ez a párosítás, és az is volt. Fojtó, ahogy a sérült DiCaprio levegőt próbál venni. Két és fél órán keresztül hallgatjuk, de egyszer sem érezzük azt, hogy fellélegzett. Inkább csak még mindig nem halt meg. De mi szurkolunk neki, mert Hardy karakterét nagyon lehet gyűlölni.

Az biztos, hogy Leonardo DiCaprionak végre sikerült levetkőznie a rá jellemző kisfiús bájt. Én rohadtul elhittem neki minden pillanatát.

A túlélésért folytatott harc annyira kegyetlen, és annyi találékonyságot kíván, hogy Bear Grylls-nek esélye sem lenne ebben a valóban zord világban stáb nélkül. Meddig képes elmenni az ember az életben maradásért? Mennyi lelemény szükséges a túléléshez? Meddig hajt a bosszú?

Valójában az egész kicsit olyan, mintha nem is a DiCaprio megformálta Glass menne Hardyért, sokkal inkább maga a bosszú indul útra a gazember lelkéért.

A film zenéje külön pontot érdemel. Ryuichi Sakamoto és Alva Noto munkája olyan, mintha a fák susogásából, a tomboló szélből, vagy épp az olvadó jég alatt csobogó patak hangjából írtak volna szimfóniát. A kamera mozgása és a természeti képek mind szerves részét képezik a születő dallamnak.

A The Revenant a túlélés és a bosszú egykönnyen nem elfelejthető brutális és szükségszerűen (de kicsit se bántón) epikus meséje, és nem utolsósorban az év leglenyűgözőbb operatőri teljesítménye.

És a legfontosabb: tényleg ne legyen senki olyan hülye mint én! Tessék várni! A moziban találkozunk.

oszd meg!