A teljesség felé?

Egyszemélyes sci-fi. Egy személyes sci-fi.

2022. Tél van. Ez az éjjel különösen hideg. Csonttá fagytam. Minden száraz. Csapadék már vagy fél éve nem esett. Sem eső, sem hó.

Hajnali kettő fele járhat, a sétálóutcán ballagok. Hogy merre tartok, azt nem tudom. A főtéren dereng némi fény. Az vonz.

Elfáradtam. Leülök egy padra. Kabátom bélelt és hosszú, remélem nem fázok fel. A kezeimet behúzom a kabátujjba. Hátradőlök. Merengek. Ekkor veszem észre hogy szemben, kicsit arrébb egy alak ül egy kis kör alakú asztalnál. Valami van előtte, talán könyv meg egy csésze. De nem mozdul. Gondolkodik. Vagy alszik. Kedvem volna odamenni és megszólítani, de inkább maradok. Nem zavarom.

Próbálok meditálni, de a hideg nem enged koncentrálni. Sok minden kavarog a fejemben. Olyasmi ez, mint mikor a mosodában bámulom a tarka ruhákat, ahogy dobálódnak a gép belsejében. Ám, ha sokáig nézem, elmosódnak színeik és egy furcsa szürke forgó massza lesz belőlük.

Lassan köd száll a városra. Hónapok óta először.
A szemben ülő alakot figyelem most. Bár csak a sziluettjét látom, picike alkata mégis nyugalmat sugároz. Ez lassan engem is eláraszt.

Négy-öt éve jártam Indiában, ott tanított nekem egy technikát egy öreg, a gondolataim összeszedésére. A módszer hasonlít az agykontrollhoz, de nem az. Olyankor segít, ha valamilyen testi ingert kell leküzdenem. Most a hideget próbálom legyőzni. A lényeg az, hogy valami melegséget kell elképzelnem, de erősen. Talán az éjjel és a köd miatt, na meg persze a vágyott forróság is oka lehet, a Galagonya című vers sorai ugranak be. „Őszi éjjel – izzik a galagonya – izzik a galagonya – ruhája.”

Látom magam előtt az élénk, vöröses narancs bogyókat. Kissé csodálkozom, hogy az őszi éj kevés fényében miként is lehet oly erősnek látni a színeket, de a fantázia már csak ilyen. Pulzusom lassan átveszi a vers határozott, energikus ritmusát. Hatásos módszer ez. Nem arról van szó, hogy koncentrációm elnyomja a fázás kétségbeesett ingerét, hanem az összpontosítás irányitani kezdi a testet. A szívet. És az idegrendszert.

Határozottan jobban vagyok. Vetek egy-két pillantást szemben az öregre. Az jut eszembe, hogy talán ő is ismeri ezt a módszert, hisz elég régóta ül ott. Lehet, hogy még sok mást is tudhat az élet dolgairól. Jó volna vele beszélgetni. Emlékeztet kicsit az indiai figurára, ő is olyan kis törékeny ember volt.

Közben végiggondolom az elmúlt nyolc évet. Akkor jártam Pécsett utoljára. Akkor indultam el világot látni. Megkeresni valamit, ami hiányzott. Megkeresni magam.

Ez nem teljesen sikerült. Sokfelé jártam, sok mindent tapasztaltam, de a történetem nem doktor Antekirt története. Sem nem olyan kalandos, sem nem olyan mesés. Inkább csak személyes. Ami változott bennem, az a világhoz való viszonyom.
Az asszociációs készség, mely igencsak jellemző rám, tovagörgeti gondolataim. A Galagonya után más Weöres Sándor sorok jutnak eszembe. A szemben ülő alakba belelátott indiai mester is hasonlókat tanított.

Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak.

Pécs sokat változott ebben a nyolc évben. Építettek, bontottak, átépítettek. Két hónapja csak figyelem. Próbálom megszokni. Helyenként rá sem ismertem, ám mégis megmaradt valami, amitől igazából Pécs.

És Pécs attól olyan amilyen, hogy az évezredek alatt rengeteg különböző hatás érte. A római kortól a török hódoltságon át a mai napig folyamatosan. Bazilikánkat, a székesegyházat, éppúgy mint a Dzsámit, többször építették át, kordivatok és funkcionális elvárások szerint. Művészek, mesteremberek százai, ezrei a saját ízlésüket, világlátásukat vitték bele az aktuális feladataikba, műveikbe. Legyen az: szobor, épület, festmény, bútor, ruha, vagy frizura.
És a formáló erők közt ott vannak a mindennapokban az itt élők. Akik elfogadják, befogadják, megrendelik, kibeszélik környezetünket.
Költöztek ide máshonnan sokan  tudósok éppúgy, mint bányászok , kik a várost építették.
És tanultak itt sokan, kik máshová vitték tovább Pécs szellemi erejét  költők, mérnökök, vagy egyszerű emberek , kik most valahol máshol anyák és apák.
Jelen van itt a letisztult, higgadt vegyész, a hóbortos művész, az elszánt műemlékvédő, a technokrata gondolkodó, a szemétből és levetett holmikból újraépítő opportunista, a mindig laza Rock’n’Roll zenész, és a nippeket gyűjtő nagymama is. És az ő diós kalácsa a legfinomabb.
Együtt alakítanak mindent. Itt mindennek helye van. Egy valaminek nincs. A kizárólagosságnak.

A külvilágból se utasíts el semmit; ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak a jele, hogy nem ismered eléggé. Mind az, ami a világban szenny, csak hozzád való vonatkozásban szenny és nem önmagában; húzódj ki belőle és már nem szenny többé, hanem semleges jelenség.
Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más mint annak a levesnek maradéka, melyet előbb mint tisztát ettél.

És valóban. Ha visszagondolok életem eddigi történetére, akkor a megoldást mindig az hozta, ha valaminek az elfogadásán dolgoztam. És ez a hozzáállásomtól függött. A dolgokhoz való viszonyomtól. A vonatkoztatástól.

Lassan hajnalodik. E pár órában sok minden letisztult bennem. Az a kis alak ott az asztalnál akaratlanul is segített, hogy elfogadjam magam körül a világot, és a várost, ahová visszatértem. És hogy egy újabb lépést tegyek a teljesség felé.

Felállok a padról. Elindulok. Ekkor veszem észre, hogy ez a kis öreg csak egy szobor.

Az idézetek Weöres Sándor A teljesség felé című művének részletei.

oszd meg!