Szuperhősös film szuperhősök nélkül – Testvérbosszú

Két fiatal ír srác rosszfiúkat irt az igazság nevében – szentek ők, vagy önbíráskodó gyilkosok?

És ezt a kérdést egyébként bármelyik szuperhős esetén fel lehetne tenni. Talán annyi a különbség, hogy míg egy szuperhős-film (vagy pláne képregény) világában ritkán merül fel efféle kérdés, hiszen azok képzeletbeli univerzumában szinte magától értetődő, hogy a hős jófiú, itt egy fokkal közelebb vagyunk a valósághoz. Bár… nem sokkal.

testverbosszu_0

 

Nosztalgiamozi

 

Ezt a filmet néhány évente újranézem. Vannak ilyen filmek, a Harcosok klubjától a Blues Brothersen át Leon a profiig, egy csomó. (Nem egészen véletlen, hogy pont ezeket emeltem ki. Csak szólok előre.)

Testvérbosszú talán nem annyira közismert, mint az előbb felsoroltak – aminek az lehet az egyik oka, hogy már eleve Amerikában se futott be nagy mozis karriert. Ettől azonban még kultmozi, akárhogy is nézzük.

És akkor álljunk meg itt egy percre, és emlékezzünk meg a magyar címadók hozzáértéséről (ismét). A “testvérbosszú” kifejezés ugyan olyasmire utalna, hogy itt jól egymásnak feszülnek majd a testvérek, egymás halálát kívánják, vagy ilyesmi – na, erről itt szó sincs. Sőt. Ezen kívül nem is a bosszúról szól. A többi stimmel. Az eredeti cím egyébként ez: The Boondock Saints. Menjünk is tovább.

 

A pultos srác nagy dobása – és bukása

 

Az író-rendező Troy Duffynak ez volt az első filmje. Mezei pultos volt Los Angelesben, és elég hirtelen jöhetett neki, hogy a Miramax stúdió vezetője, Harvey Weinstein nem csak hogy megvette a forgatókönyvét, de leszerződtette a rendezésre, és még a film zenéjét is ő rakhatta össze a bandájával. (A zenekar akkor még The Brood néven futott, de miután kijött a film, nagyon is érthető marketingtechnológiai okokból megváltoztatták The Boondock Saints-re.) Ráadásul Weinstein bevásárolta magát a bárba is, onnantól közösen tulajdonolták azt Duffyval.

Talán nem egészen véletlen, hogy a rendező (és egyébként az egész zenekara) pont egy bárban játszódó jelenetben tűnik fel néhány pillanatra.

testverbosszu_1
Középen, az a szakállas, köpcös ember zöld fejkendőben, ő Troy Duffy, a rendező

Szóval elég jól indult a dolog Duffy számára. Azonban hamar fordult a kocka.

Először is sokkal kevesebb zsét kaptak a stúdiótól, mint amiről először szó volt. Kevesebb mint a felét. Végül összesen 7 millió dollárból készült el a film, mindössze 32 forgatási nap alatt. Az nem sok.

Aztán borzasztó szerencsétlenül jött ki a bemutató időpontja is – akkoriban történt ugyanis az amerikai történelem egyik legvéresebb iskolai ámokfutása, a Columbine iskolai mészárlás, ami sokkolta a közvéleményt. Ezért a premiert elhalasztották, majd összesen öt moziban mutatták be a filmet.

Szóval elsőre nem szólt valami nagyot. Később a videó- és  DVD-terjesztésben viszont szépen teljesített, mert az emberek elkezdtek beszélni róla, felkapták, és szépen felfutott, kult-státuszt kapott. Duffy-t ez biztos vigasztalta, habár a szerződése szerint a másodlagos terjesztésből ő nem keresett egy vasat se.

(Duffy sztorijáról 2003-ban dokumentumfilmet is forgattak, Overnight címmel.)

 

De térjünk vissza a filmre!

 

Mert ez egy jó film. Szerintem.

Érdekes, hogy mindig úgy emlékszem, sokkal régebbi – pedig 1999-es, ami egyébként tényleg elég réginek számít manapság. 15 éves. Ebben az évben jött ki többek közt a Mátrix és a Harcosok klubja is, egyik se mai darab.

A sztori nagy vonalakban ennyi: egy ír testvérpár önvédelemből kicsinál pár nehézsúlyú orosz maffiózót. Úgy gondolják, hogy akkor nekik ez lesz innentől az életfeladatuk: kiirtani a rosszat a világból, Isten nevében. Neki is fognak a tisztítóhadjáratnak, és még szerencséjük is van. Csakhamar felkapja őket a média, az utánuk nyomozó FBI-ügynök pedig szimpatizálni kezd velük.

Nem egy agyoncsavart történet – habár azért van benne (mérsékelten kiszámítható) fordulat is, ahol kell -, mégis több szinten működik. Bőven van benne filmes utalás, kikacsintás, karakteres karakterek, vér és humor, és ha akarsz, a szórakoztatáson felül (vagy alul?) mélyebb rétegeket is felfedezhetsz magadnak.

 

A testvérekről

 

Először is szeretném leszögezni, hogy a testvérpár – legalábbis dramaturgiai értelemben – egyetlen karakter. Nem kettő.

testverbosszu_2

 

Connor és Murphy (Sean Patrick Flanery és az azóta leginkább zombikat nyílpuskával lövöldöző Norman Reedus) olyannyira hasonlítanak, egyformán öltöznek, egyet gondolnak, együtt mozognak, annyira egyek, hogy ha akármelyiküket kiszednénk a sztoriból, akkor aki bent maradna, az technikailag ugyanúgy működne, és vinné előre a cselekményt. Persze, így, hogy ketten vannak, azért egy kicsivel érdekesebb a helyzet.

(A filmtörténetben nem példa nélkül való megoldás az, hogy egy karaktert kettébontanak (vagy még tovább darabolnak), elég csak a Csillagok háborúja két droidjára, R2D2-ra és C3PO-ra gondolni. Ők ketten együtt képviselik a vicces-haver-karaktert.)

Múltjukról sokat nem tudni. Írek, és valami külvárosi húsfeldolgozó üzemben dolgoznak – annak ellenére, hogy például elég jól beszélik a legfontosabb világnyelveket a némettől a spanyolon át az oroszig. De hogy büntetett előéletűek-e vagy sem, katonaviseltek-e vagy sem, vagy egyáltalán, arra legfeljebb következtetni lehet. Mondjuk abból, hogy elég jól bánnak a fegyverekkel.

Az biztos, hogy kőkemény srácok, és bármit megtesznek egymásért, akár az életüket is feláldoznák a másikért, ha arról volna szó. (És ez például olyan jellemvonás, ami nem működne, ha egy karakter lenne, nem kettő.) Nem riadnak vissza a balhétól, és értenek a fegyverekhez és a gyilkoláshoz – vagy csak szerencséjük van.

testverbosszu_4

Hogy miért választják az igazságosztást életcélul, arra van ugyan magyarázat a filmben, de nem állítanám, hogy meggyőző. A motivációt három összetevőből keveri ki a forgatókönyv nekünk:

  • a film elején rögtön hallunk részletet egy prédikációból, ami arról szól, hogy a bűnnel szemben közönyös ember ugyanolyan gonosz, mint a gonosztevő maga,
  • aztán ott van a srácok saját tapasztalata, amikor kénytelenek önvédelemből kinyírni a rájuk támadó maffiózókat – ez ráébreszti őket, hogy ők ebben elég jók,
  • és van egy félig-meddig vallásos élményük: egyszerre riadnak fel álmukból arra, hogy el kell pusztítaniuk mindent, ami rossz.

Ez utóbbi engem kicsit a Blues Brothers megoldására emlékeztet, és mindig mosolyognom kell tőle (noha itt azért valamennyivel komolyabban van előadva), amikor a Blues fivérek James Brown zenés prédikációjának hatására meglátják a fényt, és hirtelen ráébrednek, hogy Istentől való missziójuk összehozni újra a bandát, hogy megmentsék az árvaházat, ahol felnőttek. De ez legyen az én bajom:)

Szóval innentől kezdve nincs megállás, nekimennek az összes nemzetközi maffiának, akiket csak találnak Boston városában. És meglepően jól is haladnak, mintha valaki odafentről tényleg segítené őket.

 

Nyomozati cselekmény foganatosítása

 

A zseniális Willem Dafoe az FBI-ügynök szerepében rohadtul szórakoztató.

A szerep maga erősen hajaz Gary Oldman szerepére a Leon, a profiban: mindketten (minimum) furák, kissé arrogánsak (ahogy Dafoe lealázza időnként a többi nyomozót, az nagyon nagy), megszállottak, és mellesleg jók a szakmájukban. Ennél sokkal szembetűnőbb hasonlóság, hogy mindketten rajonganak a klasszikus zenéért, és a zene viszi őket előre. Nem egy jelenetük van, ahol komoly koreográfiát nyomnak le munka közben.

Alapvetően ez egy elég pofátlan nyúlás – és nem az egyetlen -, engem valamiért mégsem zavart. És ez talán Dafoe játékának köszönhető. Egy állat. Akár a kollégáit cinkeli, akár morális válságban van, akár totálisan beleéli magát a nyomozásba, minden megmozdulása emlékezetes, és vigyorgásra késztet.

testverbosszu_6

A nyomozáshoz kapcsolódik egyébként a film egyik legjobb húzása is. Az akciókat ugyanis mindig utólag mutatják meg nekünk, amikor a hatóság megpróbálja rekonstruálni, hogy mi történhetett (vagy egy szereplő elmeséli utólag, hogy hogy volt).

Tehát annyit látunk, hogy rákészülődnek az arcok a harcra, majd megmutatják nekünk a végeredményt (hullahegyek, vér és szanaszét lőtt díszletek), majd Dafoe megpróbálja kikövetkeztetni az eseményeket – és ekkor flashbackelünk vissza magához az akcióhoz, annak szépen lassított képeivel együtt.

Ez a kis tekerés sokat hozzáad ahhoz, hogy ne csupán egy átlagos lövöldözős akciómozi legyen a filmből.

 

További rétegek

 

Nem a nyomozó szerepe az egyetlen filmes utalás, elég sok van belőle. Elhangzik Don Corleone, Rambo és Spock neve is. Van egy csomó ismerős jelenet, motívum és karakter, például a Született gyilkosokból, a Kutyaszorítóban-ból, Nagymenőkből, és így tovább. Meg például ott van az a momentum, hogy elmondanak egy családi imát, mielőtt lelőnék a kiszemelt főszemétládát (lásd még: Ezékiel 25:17).

És ugyanakkor folyamatosan reflektál is ezekre az idézetekre a film, hogy például:

Connor: Charlie Bronsonnak is mindig volt kötele.

Murphy: Mi?

Connor: Ja. Mindig volt nála, magára tekerve, és a végén mindig használta is.

Murphy: Hülyülsz, mi?

Connor: Nem, tök komolyan mondom.

Murphy: Én is. Ez hülyeség. Mire kellene nekünk kötél?

Connor: Rohadtul nem tudhatod, de végül mindig kell.

Murphy: Jó, de ez nem film…

…vagy hogy:

Murphy: A tévében ilyenkor valaki mindig beugrik a szófa mögé.

Connor: Ja, aztán tíz rohadt percig kell lövöldözni rá!

Meg hasonlók. Szóval egy percre se veszi magát halálosan komolyan.

 

Aztán szól a film a soknemzetiségű Amerikáról is. Az ír srácok – Szent Patrik napján, mikor máskor – szétverik az orosz maffiózókat, aztán, ha már így belejöttek, nekimennek az olasz maffiának is.

A legszebb jelenet ebből a szempontból talán az, amikor Rocco-t játszó David Della Rocco (a névegyezés nem egészen véletlen, a szerepet direkt neki írták) egy nagyon rossz rasszista viccet mesél el az olasz maffiafőnöknek. Tehát itt is benne van az önreflexió, elég erősen.

 

Valamint szól a történet a média szerepéről is. Nem annyira élesen, mint mondjuk a Született gyilkosok, de azért elmondja, amit gondol: hogy igenis van abban felelőssége a médiának, hogy például szenteknek állítja-e be az önjelölt igazságosztókat, vagy bűnözőnek.  Hogy a média befolyásoló hatása igenis létező dolog, ami felelősséggel is jár.

Az efféle finomabb rétegekre, az önreflexióra, öniróniára és társadalomkritikára azért is van nagy szüksége a filmnek, mert ezek nélkül nagyon könnyű lenne elkönyvelni úgy is, mint ami kiáll az önbíráskodás mellett. Pedig nem. Sokkal inkább megkérdőjelez, miközben szórakoztat – legalábbis szerintem.

 

És egy olyan réteg, amire nem számítottam

 

A film legutóbbi megnézése során esett le, hogy ez igazából, minden látszat és akciófilmes klisé ellenére, nem más, mint egy szuperhősös mozi.

Az igaz, hogy a valósághoz egy kicsivel közelebb áll a történet, több benne a vér, meg hogy ketté van bontva a szuperhős, két nagyon hasonló figurára – de mégis ugyanúgy működik az egész, mint mondjuk a Vasember, vagy a Pókember, vagy akármelyik másik. A közvélemény szemében a két igazságosztó, akik ártatlanokat nem bántanak, csak a gonoszokat ölik, hogy rend legyen a világban, arctalan hősök. Még nevet is kapnak a sajtótól, Szenteknek nevezik őket, és elkapja őket a szuperhősökre oly jellemző küldetéstudat is. Sőt, segítőjük is akad, aztán még az igazságszolgáltatásból is lesz támogatójuk, és ráadásul főellenséget is kapnak végül, mégpedig olyat, akire nem számítottak.

Ez is egy lehetséges olvasat. Lehet, hogy kissé erőltetett, de a film végén még utalást is kapunk rá, amikor a stáblista alatti utcaembere-riportok során szóba kerül, hogy a gyerekek kiragasztják otthon a szobájuk falára a Szentek poszterét, a Batman meg a Superman mellé.

testverbosszu_7

Szóval szerintem jóval több van ebben, mint az átlagos kalandos-lövöldözős történetekben. Mondják Tarantino rip-offnak is, nekem valamiért nem jutott ez sose eszembe róla, csak most, hogy utánaolvastam kicsit itt-ott. Pedig érthető a gyanú.

Semmiképp ne nézd meg, ha szereted a cicákat, vagy ha különösen mély kapcsolatot ápolsz a vasalóddal – soha többet nem fogsz tudni ugyanúgy ránézni a vasalódra -, de ha kíváncsi vagy Williem Defoe-ra, ahogy egy gyilkosság helyszínén vidám táncot lejt, vagy ha szereted a karakteres arcokat (abból van benne jó sok), és ha nem zavar, ha csúnyán beszélnek (246-szor hangzik el a “fuck” kifejezés) és a vér (bodycount: 33), akkor szerintem jól fogsz szórakozni.

Ha meg már láttad, úgyis újranézed szerintem.

 

Testvérbosszú // The Boondock Saints (1999)

írta & rendezte: Troy Duffy

főbb szerepekben: Willem DafoeSean Patrick FlaneryNorman ReedusDavid Della RoccoBilly Connolly, stb.

oszd meg!