Roger Waters – The Wall

2015 szeptemberétől játsszák világszerte a mozik Roger Waters – The Wall című koncertfilmjét. De több ez mint egy koncertfilm. Sokkal.

falkalapács

Tizenéves korom óta egyik kedvencem a Pink Floyd együttes Fal című lemeze. Annak idején a belőle készült filmet is láttam, először igen gyatra VHS minőségben. Aztán lúdbőrösen néztem ahogy a berlini fal lebontásakor játszották két világ határán.
2011-ben, amikor a Budapesten a kavicsban adták elő a showt élőben, ott ültem én is, és nagyon jó élményben volt részem.
Azóta újabb négy év telt el.
Waters és csapata közben keményen dolgozott, újra színpadra álltak, világ körüli turnéra indultak, és elkészítették a most bemutatott filmet.
Ilyen előzmények után mentem el a moziba.

Mondhatnám, hogy spoiler veszély, ezért ha valaki ilyesmitől tart, akkor az a következő fejezetet már ne olvassa el. Csak ha már látta a filmet. De egyébként nem igazán lehet spoilerezni, mert főként nem történetről van szó, hanem érzésekről. Azok meg ugye mindenkiben mások. Ráadásul a sztori meg tök ugyanarról szól, mint a lemez, az első film, meg a berlini koncert, meg az összes többi.

Hány bőrt lehet még lehúzni erről?

Sokat. Nagyon sokat. Sajnos.
A világ nem igazán változik. A személyes falak mögé bújás élményét minden generáció megéli. És azóta már a harmadik is kamasz korú. Akikben még talán bizonytalan a mű értelmezése, de ők azok akik változtatni akarnak ezen az egészen. Kurvára. Mert így nem jó.
Annyi bőrt lehet még lehúzni, ahány embert nyúznak meg képletesen és ténylegesen ebben a pénzhajhász egocentrikus szadista világban.

Roger Waters beletalált

Az összes eddigi feldolgozás közül ez a film talán a legszemélyesebb. Waters részéről mindenképpen.
A szöveges trailerben azt olvastam, hogy ez egy koncertfilm, beszélgetés betétekkel fűzve. Ez így is van. És ez a személyes szál. Egy olyan, szépen filmezett folyam, amelyik keretet, tartást és színt ad az amúgy is kerek egésznek. És nyilvánvalóvá teszi, hogy miért is KELLETT ennek a műnek megszületnie.

A technika

Örülök, hogy 2014-ben készült el a film. A technika már olyan magas szinten van, hogy az élő koncert alkalmával bemutatott show oly annyira tökéletes, hiba-, baki- és esetlenség-mentes, hogy minden villanás és rezdülés a helyén van. No, mondjuk már a Pink Floyd is mindig erre törekedett.
Szóval, vizuális élmény van bőven. Ám itt mégsem szemfényvesztésről van szó, mert minden ami történik az valóban szerves része a műsornak és a mondanivalónak.
A keverés és az utómunka professzionális.
A látványelemek és filmrészletek művésziek.
A színpadi történések zseniálisak.

És ha már 2014 szóba került, azt mindenképpen kiemelném, hogy nem egy régi darab leporolásáról van szó. Roppant korszerű ez a feldolgozás. És ahogy a napi híradásokat nézem, sajnos egyre aktuálisabb.

Régen jöttem ki így moziból. Még másnap is katartikus sokk hatása alatt voltam.

 

 

Utószó: Nagyon jó hogy csak(!) 2D.

 

 

 

oszd meg!