Petőfi a romkocsmában és más műalkotások elemzése

Bár maga a képzőművész úr azt állítja, nem volt különösebb oka annak, hogy létrehozta alkotásait, mi megengedően mosolygunk e szerénység láttán, sőt, azt is tudjuk, hogy mire gondolt közben. Mert a művész, miközben alkot, gondol. Hacsak nem érez. 

Egészen pontosan ezt mondja Neményi Márton – aki civilben a 24.hu újságírója, valódi lényegét tekintve azonban képalkotó művész -, mikor felteszi önmagának a kérdést, mit is akart munkáival kifejezésre juttatni, idézzük:

Semmit.

(Részlet a “Csontváry falat tagel, Petőfi romkocsmában mereng” című képsorozathoz intézett bevezetésből, megjelent 2015. november 5-én a 24.hu  hasábjain)

De legyünk őszinték, és vizsgáljuk meg a kérdést: vajon létezik-e olyan, hogy valaki létrehoz valamit a semmitmondás szándékával? Van-e olyan alkotó energia, amely önmagán kívül semmivel sem azonos? Akarhat-e valaki semmit? Szólhat-e bármi a semmiről?

Nos, a Méhek nevű, a médiában sajnálatosan alulreprezentált filozofikus formáció magasröptű, ugyanakkor mélyenszántó lételméleti fejtegetése óta (mely a megtévesztően szimpla Ez a dal címet viseli) tudjuk:

Ha valami szól, az szól valamiről.

(Részlet a Méhek filozofikus formáció Ez a dal című lételméleti fejtegetéséből)

Mindezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy bármit is állítson a művész, a művészet megkérdőjelezhetetlenül szól valamiről, és természetesen jogot formálunk rá, hogy felderítsük ezen mélyebb tartalmakat, mintegy felnyitva a műalkotást és kiszélesítve annak jelentés- és érzéstartományát a pár másodperces “hm, ez tök jó” élményen túlra, elidőzzünk egy-egy momentumon, pillanaton, hangulaton, árnyalaton, és a felfedezés örömével adjuk át mélyében rejlő kincseit a befogadó közönség számára, az értelmezés, a művészettörténet, a kritikai él, a magasztosulás lehetősége és a saját véleményünk segítségével.

Fogjunk hát hozzá, tartson Ön is velünk!


 

Csontváry Kosztka Tivadar: Önportré. 24.hu / Neményi Márton
Csontváry Kosztka Tivadar: Önportré. 24.hu / Neményi Márton

Az ajtófélfa, mely keretbe foglalja a háttérben életlenül felsejlő életképet, a sárgás-barnás, már már rembradti színhasználat (noha a fényekkel való játék lényegesen eltér a neves németalföldi piktorétól), a kompozíció centrális elrendezése, horizontális zártsága és vertikális nyitottsága, a falrajzok rejtett szimbolikája mind-mind igen fontos összetevői a hangulatnak, amit e kép hordoz és közvetíteni igyekszik, azonban mindez eltörpül jelentőségben egy nagyon fontos momentum mellett – ez pedig nem más, mint a tekintet.

Ami elsőre megragadja ugyanis a néző tekintetét, az nem más, mint a kép főalakjának tekintete – és itt most nem térünk ki azon evolúciós magyarázatokra, hogy bárhol, bármilyen körülmények között felbukkanó szempár automatikusan magára vonja a figyelmünket -, s az a riadtság, amit e tekintet tükröz. Természetesen ahhoz, hogy lássuk e riadt tekintet riadtságában rejlő abszurditást, ismernünk illik a körülményeket. A helyszín vélhetően egy romkocsma, s a romkocsmák jellemzően romosak, ahol a falak nem frissen meszeltek, egyszínűre, ízlésesre, fengsuisra festett, steril valamik, hanem piszkosak, kopottak, és bőven elfér rajtuk a falfirka. Így szolgálnak megfelelő hátterül a szomorkodó értelmiség vagy igénytelenségre vágyó fiatalság vagy városi lepusztult romantikára vágyó, kalandos kedvű külföldiek éjszakai kulturális életéhez. Összefoglalva tehát a falfirka elfogadott, sőt, ajánlott és elvárt jelenség e helyeken. Ha valaki tagel, azt nem elzavarják vagy feljelentik, hanem elismerőleg bólintanak, megköszönik, hátba veregetik.

Miért hát e meglepett, rajtakapott tekintet? Ez itt a fő kérdés, mely a kép rejtett mélységeibe vezet. Mi húzódhat a háttérben, mi járhat a tagelő festő fejében? A félelem megszokása? Gyermekkori traumák? A lét szörnyűsége? A rajtakapás ösztönös riadtsága, vagy esetleg a rajtakapó személye? Vajon választ ad-e az éppen keze alatt formálódó A betű a szemében tükröződő rejtélyre?

És más hasonló kérdések.


 

Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő. 24.hu / Neményi Márton
Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő. 24.hu / Neményi Márton

Hűvös színek, hideg nagyvárosi éjszaka fényei, enyhén megbillent kompozícióval érzékeltetett létbizonytalanság, a végtelen homályába vesző utcakép megjelenítette kilátástalanság, málló falak, mint az omladozó énképünk szimbólumai, s mindezek közepette üldögélő nőalak, hátára kötözött rőzsével, ahogy pihentében szinte eggyé olvad a városképpel, nem mozdul, megpihen, és csak reméljük, hogy még életben van.

Miért mondjuk ezt? Hogy reméljük, hogy életben van?

Hideg áramlik a képről, embertelen kék pasztell árnyalatok, melyet csupán a rőzsehordó nő vörös kendője és hidegtől kipirult, szabadon hagyott karjai törnek meg. Egy hideg nagyvárosi éjszakán – mely ugyanúgy jelenti az egymástól, az élettől való elhidegülést is – az egyetlen dolog, ami az életet jelentheti, az a meleg, aminek feltétele lehet például a tüzeléshez való rőzsének az összegyűjtése. Ha ismerjük a hideg nagyvárosi éjszakák világát, tudhatjuk, mennyire nehéz és embert próbáló lehet akár csak egy éjszakáig kitartó, éltető tűz fenntartásához elegendő rőzsét összegyűjteni. A nő el is fáradt ebben, és kockáztatva, hogy a hideg kövön felfázik, lepihen egy pillanatra, hisz nincs ereje folytatni az utat, szüksége van pár percre, míg összeszedi magát. A hideg viszont – ami még mindig szimbolizálhat elhidegülést, a világ közönyét és bármi egyéb rosszat vagy kegyetlent – nincs tekintettel, és olyankor is fázít, amikor már csak percek, talán csak méterek választják el az otthon és a tűz melegétől – ami szimbolizálhat bármit, ami az előző hideg-szimbólumokkal szembe megy -, így ott az a maró feszültség a képben, hogy vajon hazaér-e a nő, vajon várja-e otthon valaki, vajon sikerül-e melegséget csiholnia, mielőtt felemészti a hideg, vajon felfázik-e a hideg lépcsőn ülve, vajon…?


 

Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben. 24.hu / Neményi Márton
Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben. 24.hu / Neményi Márton

Álljunk meg itt egy pillanatra, mielőtt belemennénk a mű értelmezésébe, és teremtsük meg az értelmezés keretét: beszéljünk arról, miféle sztereotípiák övezik a romkocsma-jelenséget. A romkocsmák a köztudatban mint afféle lepukkant díszletei élnek a merengő értelmiségnek, akik lila füstködöt eregetnek a sör mellé, önmaguk köré, hogy ne látszódjanak és ne lássák azt sem, ami a ködön kívül van, különös szavakat használva, olykor egymást sem értve beszélnek a világ dolgairól, hangosan és végtelen komolysággal tárgyalnak meg pusztán elméletileg érdekes, de egyáltalán nem életszerű dolgokat, és röhögnek ki olyasmiket, amikről talán volna haszna továbbgondolkodni, csak ettől a hasznosságtól zavarba jönnek, és mindezt látványosan elbújva, harsányan visszafogottan, felvállaltan leplezve, feltűnően feltűnésmentesen – mindezt pedig ahelyett, hogy tennének valamit a gyakorlatban.

Mit jelent hát ilyen környezetben ábrázolni Petőfit?

Értelmezhető a kép egyfajta felhívásként is, hogy lám, fiatalság, ott szunnyad bennetek is az a tűz, amely lángra lobbantotta az országot, csak keressétek elő és éljetek végre vele belátásotok szerint! Jelentheti ugyanakkor ennek épp az ellenkezőjét is: látjátok, értelmiség, itt tartunk most: ha Petőfi köztünk élne, visszahúznátok őt is a romkocsmákban merengés szintjére. Mutathat romantikát is, hisz a költő előtt egy félig elfogyasztott sör van, talán épp Szendrey Júliáé, aki kiszaladt pisilni, vagy a barátságra is utalhat, talán épp Arany Jánossal ültek be eszmecserére, aki elment rendelni egy újabb kört unikummal.

Épp ez a szépség szerintünk a művészetben, hogy annyi értelmezésre ad lehetőséget, ahány a szemlélő, annyi a történet benne, ahány nyitott befogadó nyitottan befogadja.


Borsos József: Nemzetőr. 24.hu / Neményi Márton
Borsos József: Nemzetőr. 24.hu / Neményi Márton

Ennél a képnél is felsorolhatjuk ugyanazon hangulatbefolyásoló és értelmezési tényezőket, mint a sorozat első, falat tagelő festős festménye esetében: a színek, fények használata, a környezet ábrázolása és így tovább mind hasonlítanak, ugyanakkor különböznek is az ott megfigyelhetőktől – és a különbségek azok, amik igazán érdekessé teszik ezt az alkotást.

És elsősorban hadd beszéljünk itt a kompozícióról. A kompozíció javarészt itt is nyitott vertikálisan, fent is, lent is a kép széléig kifutó függőleges vonalak is alkotják, ugyanakkor alul mégis lezárja például a radiátor vertikális vonalait egy első ránézésre bizonytalan folt, amit ha jobban megnézünk, egy asztal homályos képe rajzolódik ki előttünk az előtérben. És ebben a megoldásban rejlik a kép zsenialitása. Míg a legtöbb fentebb elemzett képen a háttér veszik homályba, ezzel mintegy sugallva a teret, a térből való leválasztást és a világ nagyságát és végtelenségét, itt az előtér a homályos, és egészen más hatást kelt. Belehelyezi a nézőt, a befogadót, engem, minket, Önt, a kép valóságába. Amint összeáll az agy számára, hogy mit lát, hogy egy asztalt lát, műanyag pohár alján némi maradék langyos sörrel, és a nemzetőr alakja ennek az asztalnak a túloldalán foglal helyet, rögtön úgy érezzük, ott ülünk mi magunk is az asztalnál, szinte halljuk az állandó háttérmorajt a hangulatalapozó zenével, melyekből olykor világmegváltó felkiáltások, máskor hangos röhögések emelkednek ki – és ez, hogy hangokat társítunk a képhez, egy festménytől önmagában teljesítmény -, érezzük a kintről kabátokon behozott cigarettafüstszagot, az alakra nézve ingerünk támad követni a tekintetét, hogy lássuk, hol késik a sörünk, és nyúlnánk a maradékért a poharunkhoz, amiről tudjuk, hogy megmelegedett és kiment belőle a szénsav – ami ugyancsak nem kis teljesítmény egy festménytől, hogy ilyen ingereket is képes közvetíteni.

Igazi interaktív élményt nyújt tehát a festmény, és mindez vitathatatlanul a művész zsenialitását tükrözi. Ahogyan az is, ahogy ötvözi a múltat a jelennel, a jelent a jövővel, a festmény technikáját a modern technikák adta lehetőségekkel, életünket a világmindenséggel, a művészet ünnepiségét a mindennapok világával, stb. stb.


 

A sorozat további alkotásai itt: 24.hu: Csontváry falat tagel, Petőfi romkocsmában mereng
A művész korábbi munkái megtekinthetők itt:  www.nlcafe.hu: Ásító inas a kettes metrón

 

oszd meg!