Olvass!!! >> Iain (M.) Banks

Az író, aki úgy kérte meg felesége kezét pár hónappal saját halála előtt, hogy: “Legyél az özvegyem!”

A tavaly elhunyt skót írónak 13 szépirodalmi, és ugyanennyi sci-fi regénye jelent meg. Az előbbieket Iain Banks néven, az utóbbiakat Iain M. Banks néven publikálta. Két név, két irány, két világ. Egy ember.

Szomorú, hogy a szépirodalmi alkotások közül ezidáig csak egyetlenegy, A Darázsgyár jelent meg magyarul – de nagyon bízom az Agave Könyvkiadóban… (Halljátok, kedves Kiadó? Jöhet a többi sci-fi is persze, de nagyon szeretném a másikokat is olvasni… és azt gondolom, hogy talán nem vagyok egyedül ezzel. Szóval lécci!!! Előre is köszönöm, maradok tisztelettel.)

a-darazsgyar

A Darázsgyár

 

Szadista történet, de olyan fajta, hogy mazochistát csinál az olvasóból. Élvezni fogod, hogy szenvedsz. Olyan. Az összezavarodott tinédzser, Frank története, aki minimum szociopata, valószínűleg pszichopata is, de lehet, hogy sokkal rosszabb ennél. Vagy csak majd lesz. Van egy kevéssé szimpatikus apja, meg Eric, aki az intézetből szökik épp haza, a szigetre, ami a világot jelenti főhősünk számára. És ahogy Eric közeledik hazafelé (és mindenféle dolgokat felgyújt közben), úgy közeledik a végzet is Frank felé, hogy végül jó erősen pofán vágja.

Már eleve ahogy kezdődik:

Két évvel azután, hogy megöltem Blyth-t, meggyilkoltam Pault, az öcsémet – de egészen más és jóval alapvetőbb okokból, mint amiért Blyth-t eltettem láb alól -, egy évvel később pedig kinyírtam az unokahúgomat, Esmereldát, többé-kevésbé egy hirtelen ötlettől vezérelve. Eddig ennyi. Három. Már évek óta nem öltem meg senkit, és nem is tervezem soha többé. Akkoriban éppen ilyen korszakomat éltem.”

…és a folytatás is ilyen, pofátlan, profán, kegyetlen és fantáziadús. A darázsgyár például egy bonyolult, mindenféle kacatból összetákolt szerkezet a padláson, amibe egy darazsat helyezve a rovar változatos módokon pusztulhat el – és a halál módja megjósolja a jövőt.

Olyan könyv ez, ami után úgy érzed, hogy koszos vagy, és az isten se mossa le rólad a mocskot… meg már közben is. De mégis olvasod. A The Independent című angol napilap beválasztotta a 100 legfontosabb huszadik századi regény közé. (Egyesek szerint ez sokat elárul a britekről.)

Szóval ez volt Banks első regénye, mindjárt viharos sikert (más értelmezésben: botrányosat) aratott, de az biztos, hogy hatott, és Banks neve bekerült a köztudatba. Illetve…

Szárnypróbálgatások

 

…illetve írt már korábban is, hiszen már tizenegy éves korában eldöntötte, hogy író lesz. Első regényét 16 éves korára fejezte be. Ceruzával. Egy hajónaplóba. (Apja a haditengerészetnél szolgált.)

Ez a legelső a The Hungarian Lift Jet címet viselte, és erős hatással volt megírására (a szintén skót) Alistair Maclean stílusa és munkássága. Banks így mesélt erről egy interjúban:

– Az akkori időkben (1970) játszódó kémtörténet volt, tele szexszel és erőszakkal, amely témákban nemigen volt még tapasztalatom tizenhat évesen.

– Van esély rá, hogy olvashassuk valaha a The Hungarian Lift Jet átdolgozott változatát?

– Csak a holttestemen át!

Szóval akkor van rá esély. Most már. Sajnos.

banks new humanist

Egyetemen angolt, filozófiát és pszichológiát tanult, és első éves korában (1972) megírta második regényét, a TTR-t (The Tashkent Rambler ~ A taskenti turista). Macleant elhagyta, inkább Joseph Heller irányába ment el, kicsi Hunter S. Tompsonnal keverve. Története a közeljövőben játszódik, amikor a kínai-szovjet háborúba beszáll Amerika is Kína oldalán, hogy teszteljék a fegyverzetüket, meg mert már régen vívtak háborút. Kína elfoglalja Mongóliát, de nem kell nekik, úgyhogy az amcsiknak adják, akik – ötvenegyedik tagállamként – hozzácsatolják az Egyesült Államokhoz, Mongoliana néven, a nagy, Függőség Napi ceremónia keretében.

Banks ezt mindenféle különösebb tervezés nélkül írta. Először és utoljára dolgozott ilyen meggondolatlanul. Úgy kábé 50.000 szavanként megpróbálta a dolgokat valamiféle végkifejlet felé terelgetni, de a szöveg egyre csak nőtt, nőtt, végül 400.000 szó környékén állt meg. (Az körülbelül 888 A4-es oldal. Az sok.)

Az egyetem elvégzése után olyan melókat vállalt, amik szabadon hagyták az estéit, amikor pedig főleg írt. A Darázsgyárat 1983-84-ben írta. Hat kiadó visszadobta, a hetedik kiadta – onnantól kezdve főállású íróként működött tovább.

Már második regényében, a Walking on Glass (1985) címűben megjelenik a fantasztikum. Három külön sztori, amik végül összeérnek, és a három közül az egyik sci-fi jellegű, állítólag. Nem olvastam a könyvet, csak cikkeket a könyvről. Hogy már ott megfigyelhető volt, mennyire érdeklődik a műfaj iránt.

Akárcsak mi, az olvasók.

A Kultúra – Erkölcs, ideológia, hősök és sorsok, életek és halálok

 

Jegyezzük meg, hogy Iain M. Banks neve – apja bénázása folytán – véletlenül a középső neve nélkül került anyakönyvezésre. Ennek ellenére előszeretettel használta, pedig így hangzik: Menzies. Már A Darázsgyárat is Iain M. Banks néven szerette volna kiadni, de a kiadója túl díszesnek találta, lebeszélte róla. Csak az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra című megjelenésekor egyeztek bele az M-be, hogy az olvasók könnyebben meg tudják különböztetni a szépirodalmi és tudományos-fantasztikus jellegű könyveit.

Már ebbem az elsőben megteremti M. a Kultúrát, hogy aztán később majdnem az összes sci-fi-jének  ez a környezet adja meg a hátteret. Összesen 10 regénynek.

(És még egyikből sem készült film. Nem is értem.)

emlekezz-phlebasra

A Kultúra egy igen fejlett, galaktikus metacivilizáció. Olyan fejlett, hogy a fejlettséget is szintekben határozzák meg, és például külön szabályok vonatkoznak arra, hogy a magas fejlettségű civilizációk miben segíthetik az alacsonyabb szintűeket, miféle technológiai tudást adhatnak át. Hogy például nehogy véletlenül valami olyan technika kerüljön a barbárok kezébe, amit csak tömegpusztításra tudnak használni, mert erkölcsi-érzelmi értelemben még nem jutottak túl a játékokon marakodó óvodások szintjén, és ahelyett, hogy egymás békében élnének egymás mellett, egymás irtásával foglalkoznak. (Hm, de ismerős szituáció.)

A Kultúrának minden ismert bolygó, faj és társadalom a része (ha akarja). Humanoidok, sokkezű-soklábú lények, drónok, gázbolygó-lakó óriásvalamik, olyan életformák, amiket el sem tudsz képzelni. Minden életformának, bolygónak, társadalomnak saját történelme, szokásai, külön társadalmi berendezkedése van, a kasztrendszertől a feudalizmuson át a laza anarchiáig, valamint olyanokig, amik (még) nem léteznek. Banks fantáziája egészen lenyűgöző, ha új fajok, bolygók, társadalmak kitalálásáról van szó. Persze azért felfedezhetőek párhuzamok az általunk is ismert világgal, de erre csak akkor figyelj oda, ha akarsz.

Valamint a szuperintelligens mesterséges intelligenciák is a kutúra részei. Ők az Elmék, akik különböző személyiségekkel bírnak, a bölcs békefenntartótól a cinikus harcosig terjed a paletta. Hol űrhajókat, hol orbitálokat (ezek ilyen forgó gyűrűre emlékeztető mesterséges bolygók) vezérelnek, egymással folyamatos összeköttetésben állnak, és beleszólnak a történelem menetébe, ha arról van szó.

A Kultúra alapelvei közül talán a legfontosabb az, hogy mindenkinek engedje, hogy az legyen, aki. Mivel a technika (ideértve a géntechnológiát is) roppant fejlett, bárki bármikor nemet változtathat, visszanövesztheti elveszített végtagját, vagy drogmirigyek segítségével élesítse, vagy épp tompítsa az érzékelését, meg amit még el tudsz képzelni. Az ipar annyira fejlett, hogy dolgoznia csak annak kell, aki nagyon akar. Sőt, meghalni is csak annak kell, aki szeretne. (Kivéve gyilkosságok, balesetek és háborúk esetén, persze.)

A Kultúra polgárainak (bizonyos fejlettségi szint felett) lehetősége van már életükben becsatlakozni bármilyen virtuális valóságba, valamint egy eljárással bármikor letárolhatják a tudatukat is. Aztán a letárolt tudat tovább élhet egy virtuális valóságban, vagy akár – például nem tervezett halál esetén – egy másik testbe is tölthető. Sőt, vannak kultúraközi nézeteltérések, amiket már eleve virtuális háborúkban oldanak meg.

Arról nem is beszélve, hogy a halál után ott van lehetőségként a túlvilág, egy párhuzamos valóság, ahol Elmék és tudatok fonódnak össze és oldódnak fel valami roppant bonyolult mátrixban.

Aztán vannak, akik a teljes megsemmisülést választják. Akik elérték a fejlettség azon fokát, ahonnan már tényleg nincs tovább, azok egyszerűen semmivé foszlanak szabad akaratukból: ők a szublimaták.

Ha valaki kormányozza ezt az egészet, akkor azok az Elmék – bár korántsem centralizált kormányzást kell itt elképzelni. Közel végtelen tudásuk birtokában, egyéniségüknek megfelelően reagálnak az eseményekre, többnyire együttműködve, olykor renegát módon saját belátásuk szerint. Ebben segítségükre vannak a harci űrhajók, de van egyfajta titkosügynökség is (RK, vagyis Rendkívüli Körülmények névre hallgat), információszerzésre, beavatkozásra, satöbbi.

És attól függetlenül, hogy mindez nagyon szépen hangzik, gyakran egyáltalán nem idilliek az állapotok. A túlságosan sokrétű társadalom rengeteg konfliktust, ármánykodást, intrikát szül. Meg persze háborúkat.

Rögtön az első regény (Emlékezz Phlebasra) egy hatalmas háborúval kezdődik az idiriek ellen (ami egyébként hivatkozási alap lesz az összes többi könyvben is), melynek során egész csillagrendszerek, élőlények milliárdjai pusztulnak el, jobbára értelmetlenül. Az idiriek hitükért, a Kultúra saját létjogosultságáért harcol. Érdekesség, hogy első körben nem a Kultúra, hanem annak ellenségei szemén keresztül mutatja be a világot, szóval van benne egy csavarás rögtön a legelején. Mindkét oldalon van egy-egy hős, ügynökök, akik saját oldalukat képviselik ugyan, de tisztelik az ellenfelet is. A tét nagy, bár hogy a hősöknek van-e beleszólásuk a dolgok alakulásába végül, azt nem könnyű megmondani. Van itt minden, akciók, kaland, ármány, még humor is. Olyan, mint egy jóféle űropera, csak az olyan hülye szó, hogy nem szívesen használnám.

…És ez még csak az első Kultúra-regény. Elképzelhető, milyen részletesen kidolgozott, sokszintű és sokszínű, összetett és izgalmas univerzum ez. Azt meg simán csak hidd el nekem, hogy ugyanennyire fantáziadús is. Tényleg csodálkozom rajta, hogy még nincs film belőlük.

anyag

A sci-fi kikapcsol

 

Banks néha a szépirodalmi taposómalomból való örömteli kiszakadásként jellemezte a sci-fi-művein való munkát, ahol felszabadultan alkothatott. Ezek szerint ez volt a hobbija, a másik énje (az M. nélküli) pedig a munkája.

Olykor érzékelhető is a felszabadultság a munkáin, remek humorral ír, és nagyon lazán teremt meg hangulatokat olyan világokban, amik nem is léteznek, csak a fantáziájában. Elképzelem néha, hogy leül a gépe elé, lenyom egy billentyűt, ami elindít egy vetítőgépet az agyában, aztán engedi, hagyja, hogy kiömöljön az ujjain keresztül mindaz, ami a fejében megjelenik, szabadon, tök természetesen, és a végeredmény tele van energiával, élettel.

Máskor viszont sokkal több komorság van a könyveiben. Főleg az utolsókban – bár ezt lehet, hogy csak belemagyarázom, tudván, hogy ezek az utolsók voltak. A Közelkép például a túlvilágról, a pokolról és mennyországról szól, az elrettentés és kontroll nevében működtetett virtuális poklok létjogosultságáért vívott harcról, és ilyesmikről. Ott azért van néhány elég brutálisan részletes leírás mindazon kínzási módszerekről, amiket csak a virtualitásban lehet véghezvinni, és amelyek valóban örökre szólnak. Meg hát már eleve elég morbid, hogy az egyik főszereplője egy rabszolganő, akit miután meggyilkolt a gazdája, visszajön bosszút állni.

kozelkep

Egy (egyébként szintén rajongó) kritikusa azt írta róla, hogy nagy mestere annak, hogy rögtön a történet elején lehangoljon. Általában úgy kezdődnek a sztorik, hogy valami épp pusztul, valami rossz történik, a hős magányos, vagy épp meghal. Aztán kiderül, hogy jutott ide, és az is, hogy mi ennek az epizódnak a szerepe történelmi-össztársadalmi szempontból, és így tovább, de azért elég fura módja a felütésnek, lássuk be. Attól meg még furább, hogy mégis működik.

Banks gyakran trükközik a regényei szerkesztésének módjával is. Sokszor használ párhuzamos történetvezetést, lehetőleg jó sok szállal, ez mondjuk nem akkora trükk, de mindig bejön, ha jól csinálják. Máskor párhuzamosan futtat egy időben előrefelé haladó szálat egy visszafelé haladó visszaemlékezés-sorozattal, hogy a legvégén derüljön csak ki, mire is volt jó ez az egész (Fegyver a kézben). És ilyesmik. Én a magam részéről nagyon szeretem az ilyen megfejtéseket.

Valamint a humorát is nagyon bírom. A humorára legjellemzőbb példa az űrhajóinak a nevei. Az űrhajókat, mint már volt róla szó, gépi intelligenciák lakják és irányítják (sokszor valamilyen avatárral jelennek meg, hogy beszélgetni tudjanak az utasaikkal), és ezek az Elmék maguk adnak maguknak nevet is. Ilyeneket (és ha mással nem, ezekkel talán tényleg meghozom a kedved az olvasáshoz):

  • Először Tölts
  • Szellemi Finomhangoló
  • Csavard Lazára
  • Felhők Nélküli Turbulencia
  • Ifjúkori Eltévelyedések
  • Nincs Mese
  • Találmány Töredéke
  • Fehér Folt
  • Gyógyítható Balsors
  • Kereskedelmi Többlet
  • Új Kedves Érkeztére Várván
  • Teljeskörű Kárpótlás
  • Kis Csibész
  • Profithatár
  • Vásott kölyök
  • Taktikai Báj
  • Tartózkodási Helye Ismeretlen
  • Aszimmetrikus Apokalipszis

 

A humor talán a legerősebb fegyver a melankólia ellen – éppúgy, ahogy a kaland igen jó ellenszere az unalomnak, a szabadság a szolgaságnak, az izgalom a sivárságnak, az élet a halálnak. És épp annyira igaz ez az valóságra, mint Banks regényeire.

Mikor 2013 márciusában kiderült, hogy előrehaladott stádiumú rákja van, gyorsan özvegyül kérte a nőt, akivel évek óta együtt élt, és nászútra mentek. Még befejezte utolsó regényét, a The Quarry címűt, de a kiadását már nem érte meg, június elején meghalt.

A könyv egyébként egy negyvenes éveiben járó, rákbeteg férfi utolsó heteiről szól.

Mi másról.

 

Források:

iain-banks.net
ekultura.hu
agavekonyvek.hu
wikipedia.org
textualities.net

 

oszd meg!