Olvass!!! >> Alessandro Baricco

“Írni sokat írtam. De az írás a csend szofisztikált formája.”

Baricco zongorázni tanult – írói pályáját is zenekritikusként kezdte -, és a zene ott van a szövegeiben is. Filozófiát is tanult, és az is benne van a szövegeiben.

Meg valamit nagyon érez. Szerintem egy zseni.

A City című regényével találkoztam először, és ezidáig négyszer olvastam. És összesen háromszor vettem meg a könyvet…

Az úgy volt, hogy először karácsonyra vettem meg, a szüleimnek szántam ajándéknak. Akkoriban rendszerint könyvet kaptak tőlem, de olyat, amit én is szívesen olvasnék, és húsvét körül, amikor már elolvasták, többnyire le is nyúltam. Ebbe azonban már kivételesen azelőtt beleolvastam, hogy odaadtam volna nekik, és sajnos nem értem a végére az ünnepek előtt, de rohadtul érdekelt, úgyhogy még decemberben visszamentem a boltba, hogy megvegyem még egyszer. Akkor olvastam először. Majd úgy egy-két év múlva újra, és úgy belelkesültem rajta megint, hogy valakinek kölcsönadtam, akitől aztán nem került vissza hozzám. Ez tökre rendben van szerintem egyébként, valamiért sose zavart különösebben, ha valakinél ott maradt egy-két könyvem. Később, újabb pár év múlva újra megjött a kedvem az olvasásához, így aztán újra megvettem. (Senki nem mondhatja, hogy nem támogatom a kultúrát.) Azóta (immár ugyanazt a példányt) negyedszer is újraolvastam. Ez azért jelzi, hogy mennyire bejött, nem?

Menet közben a legtöbb magyarul megjelent művét is elolvastam. A Tengeróceánt, a Vértelenült, a Harag-várakat, a Történet című történetet. Valamint azt, amelyikből Giuseppe Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája című filmet forgatta – annak Novecento a címe, és igazából egy monológ az egész.

Ez a filmtörténet egyik legjobb párbaj-jelenete szerintem. Zongorán. (Angolul nem találtam meg jó minőségben.)

A Selyem eddig valahogy kimaradt, meg még jelent meg pár azóta. Valószínű, hogy előbb-utóbb találkozni fogok velük is.

Az összes írásából érezhető a zeneiség, vagy valami ilyesmi. Mint a jó jazz-zongorista, akinek nem kell már a hangszerét figyelnie, hogy pontosan tudja, melyik billentyű hol van, aki tudja, hova kell nyúlnia, akinek elég befelé figyelnie, vagy csak átengednie magán a zenét, és hagyni, hogy jöjjön, kábé úgy van Baricco is a szöveggel.

– Ez mi volt?
– Nem tudom.
Felragyogott a szeme:
– Amikor nem tudod, hogy mit játszol, az a dzsessz.

(Novocento)

Hogy a Citynél maradjak, abban ilyeneket tud leírni, mintegy mellékesen:

Gould apja meg volt róla győződve, hogy Gouldnak tényleg van házvezetőnője, és hogy Lucynak hívják. Minden pénteken, hét óra tizenötkor, telefonált neki, hogy megtudja, minden rendben megy-e. Gould ilyenkor átadta Poomerangnak a kagylót. Poomerang remekül utánozta Lucy hangját.
– De hát Poomerang nem néma?
– Pontosan. Lucy is néma.
– Neked néma házvezetőnőd van?
– Nem egészen. Az apám azt hiszi, hogy van házvezetőnőm, minden hónapban csekket küld neki, és én azt mondtam róla, hogy szuper, csak néma.
– És ő, hogy megtudja, rendben mennek-e a dolgok, telefonál neki?
– Igen.
– Zseniális.
– Bevált. Poomerang igazán ügyesen csinálja. Tudod, az egyáltalán nem mindegy, hogy olyan valakit hallgatsz-e, aki csak hallgat, vagy olyat, aki azért hallgat, mert néma. Másféle az a csönd. Az apám azt nem venné be.
– Intelligens ember lehet az apád.
– A hadseregben dolgozik.

A City egyébként több dologban is különbözik az összes többi írásától. Részben azért, mert napjainkban játszódik. Legtöbbször régi korokba helyezi a történetét – a Történet például a huszadik század elején, az automobil hőskorában indul, a Selyem pedig tizenkilencedik századi. Ez egy mai városról szól. Van benne telefon meg helikopter, tévé és lakókocsi.

Másrészt hosszabb, mint a többi. Általában nem ír száz-egynéhány oldalasnál többet, inkább hosszabb elbeszélésnek tűnnek a történetei, mint rövidebb regénynek, ez viszont rendes könyv méretű. (Persze hogy nincs olyan, hogy rendes könyv méret.) Nem is igazán egy történetet tartalmaz, hanem többet, minimum hármat, de inkább sokkal többet. Mintha meglettek volna a sztorik alapötletei, és lazán egymáshoz kapcsolta volna őket, érzésre.

alessandro-baricco-city-4368-MLA3523705587_122012-F

Főbb szereplői egy tizenhárom éves, problémás zseni, Gould, és nevelőnője, barátja, a harminc körüli Shatzy Shell. Gouldnak van két képzeletbeli barátja is, Diesel, az óriás, és Poomerang, aki kopasz és néma.

– Menjünk – mondta Diesel.
– Menjünk – nemmondta Poomerang.

Shatzy gyerekkora óta dolgozik egy westernen, abból is kapunk részleteket. Önmagában is biztos megért volna egy könyvet, de így talán még jobban hat. Gould pedig időnként bezárkózik a fürdőszobába, és úgy csinál, mintha bokszmeccseket közvetítene, hangosan, mintha rádióból szólna.

– Gould?
– Tessék.
– Miért nem egyszerűen csak rejszolsz a fürdőszobában, mint minden más kisfiú?
– Az ágyban csinálom, ott kényelmesebb.
– Az igaz.
– ’ccakát.
– ’ccakát.

Gould, az ifjú zseni, mellesleg egyetemre jár. Néhány barátja van, azok is főleg tanárok. Egyikük, akinek a görbe felületek a szakterülete, időnként elsírja magát. Sőt, később, miután rájön néhány alapvető igazságra az intellektuális tisztességgel kapcsolatban, még hány is. Ráadásul olyan szépen vezeti le a dolgot, hogy még én is értettem.

Már eddig is eléggé kusza a dolog, nem? És ez még mind hagyján. Eleinte, emlékszem, furcsálltam, kapkodtam a fejem, de aztán hátradőltem, és elkezdtem élvezni a dolgot. És hát olyan szépen szövődnek bele a legmeglepőbb fordulatok és szereplők és motívumok a történetbe, hogy egy idő után eszembe se jutott megkérdőjelezni, hogy jön ide egy tudományos levezetés Monet: Tavirózsák című kompozíciójáról, vagy egy történet az indiánól, akit a seriff üldöz, esetleg egy elég nyakatekert foci-feladvány (mi a teendő akkor, ha „…a játékvezető büntetőt ítél. A csapatkapitány, mint egy őrült üvölt, így reklamál. A játékvezető bepörög, előhúzza a pisztolyát és célzás nélkül rálő…”, stb.), hogy jutunk el odáig, hogy nem sikerül hamburgert venni egy gyorskajáldában, és mit keres az egészben egy bokszolónak a karriertörténete, és vezet-e az egész valahová végül. Egész egyszerűen így jönnek a dolgok egymás után, és kész, mint a futamok egy jazz-improvizációban. Ott se kérdezed meg, hogy ez vagy az a hang miért volt pont akkor és ott és pont úgy – vagy ha megkérdezed, akkor elmulasztod élvezni a zenét.

Baricco így fogalmazta meg egy levélben, hogyan képzelte el ő ezt az egész City névre keresztelt szövegáradatot, térképészetileg:

Város. Nem egy bizonyos város. Sokkal inkább lenyomata egy akármilyen városnak. A történetekre, melyeket kitaláltam, mint városnegyedekre gondoltam. A szereplőket utcáknak képzeltem el: egyesek ugyanabban városnegyedben kezdődnek és végződnek, mások átszelik az egész várost, összekapcsolnak negyedeket és olyan világokat, melyeknek semmi közük nincs egymáshoz, noha egyazon város részei.

A könyvben a tanár, aki időnként sírva fakad (Mondrian Kilroy a neve, szép), mikor levezeti az intellektuális tisztesség kérdését, arra jut végül, hogy „Egy másik életben tisztességesek leszünk. Képesek leszünk hallgatni. ”  Ennek megfelelően Baricco is úgy gondolta, hogy nem fog se könyvbemutatót, se író-olvasó találkozót, se semmi nyilvános megjelenést bevállalni ezzel a könyvével kapcsolatban, mondván: Mondrian Kilroy tanár úr sosem bocsátaná meg nekem”. És tartotta is magát hozzá.

Ami a teljes eltűnést illeti, megmondtam Mondrian Kilroy tanár úrnak: nem vagyok hozzá elég tisztességes – vagy erős. Elnézést érte.
Talán majd legközelebb.

Hát, én kevéssé bánom, és azt hiszem, vagyunk így páran.

800px-Alessandro_Baricco
Niccoló Caranti fotója. Forrás: wikipedia.org

Ezt meg csak azért teszem ide, mintegy bónuszként, mert… csak:

úgy gondolta, valóban, hogy az emberek saját életük verandáján tartózkodnak (tehát önmaguktól száműzötten), és hogy, a számukra, ez az egyetlen lehetséges mód ahhoz, hogy megvédjék életüket a világtól, mivel ha akár csak annyit is megkockáztatnának, hogy bemenjenek a házba (tehát ők maguk legyenek), a ház abban a pillanatban a semmi tengerében álló törékeny menedékházzá degradálódna, s arra lenne kárhozatva, hogy a „szabad tér” hullámverése elsodorja, és akkor a menedékház halálos csapdává változna; ez az oka annak, hogy az emberek igyekeznek a verandára (tehát saját maguk elől) ismét kimenni, visszaszerezni a pozíciójukat ott, azon az egyetlen helyen, ahol lehetőségük van a világ inváziójának megállítására, s ezzel legalább a saját ház ideáját megmentik, még ha beletörődnek is a tudatba, hogy az a ház, lakhatatlan. van házunk, de verandák vagyunk, gondolta.

 

Források: wikipedia.org, moly.hu

 

oszd meg!