Megjelent a The Chemical Brothers új lemeze

Annyira hallgattuk, hogy nem maradt idő írni róla

Megjelent a The Chemical Brothers vadonatúj Born in the Echoes című lemeze. Na most emiatt lehet több dolognak is örülni. Mondjuk örvendezhetünk, hogy öt éve az első lemez a duótól, vagy lehet attól is jól érezni magunkat, hogy végre nem filmzene. Nekem az is elég, hogy végre volt kedvem megnyomni a lejátszás gombot többször, és van egy új album, amit nem csak kipipáltam a meghallgatandók listáján.

Így néz ki a borító:

The_Chemical_Brothers_Born_In_The_Echoes_Album_Cover_Art

A tartalom pedig finoman szólva is eklektikus. A lemezen vendégeskedő Q-Tip, Beck,vagy épp St. Vincent sem egy zenei szcénából jön, de a TCB tagjai úgy tűnik amúgy sem szeretnének a szó hagyományos értelmében egységes lemezt lerakni az asztalra. Nagyon mocskos a hangzás, tele a rájuk jellemző széttúrt groove-okkal, mintákkal, meg ki tudja még mivel, amit Tom Rowlands és Ed Simons darabokra szed, majd ismét összerak stúdiójában. A 2004-es Push the Button óta nem született ennyire izmos TCB anyag.

Valahogy úgy van súlya ennek a lemeznek, hogy egyből eszünkbe jutnak a korai Chemical lemezek. Az Exit Planet Dust (1995) és a Dig Your Own Hole (1997) olyan az elektronikus tánczenei albumok voltak, hogy aki akkor hallotta, az egyből tudta, hogy ez a motyó ki fogja állni az idő próbáját. A két lemez máig egyedülálló, és lehet megkövezni, de én bőven ide sorolnám a Brothers Gonna Work It Out legendás mixlemezt is, ami simán tekinthető önálló TCB anyagnak is. Mutatjuk:

Ha már a régi lemezek, meg a hasonlóság, akkor el is jutottunk a fanyalgókhoz. Én értem, hogy egy kritikus dolga az, hogy okosakat mondjon, de szerintem azért az is, hogy a jót dícsérje. Ennek ellenére több helyen is boncolgatják a “problémát”, hogy több szám olyan, hogy az nagyon a régi TCB hangzást idézi. Ezt főleg azok írják, akik az utóbbi lemezeken a duó régi hangzásának hiányát rótták fel. Részemről hálás vagyok, hogy visszanyúltak oda, ahonnan indultak.

Az I’ll See You There esetében számon kérni, hogy túl kemikálos, az elég idióta dolog. A Hendrixre se mondja senki, hogy nagyon Hendrixes.

Egyáltalán nem baj az sem, hogy nem követik kötelezően az új tánczenei trendeket, ahogy azt a The Prodigy tette az igen megosztó utolsó lemezén. Nekünk mondjuk azzal sem volt bajunk, de nem egy súlycsoport a két anyag. Azért arra a TCB is figyelt, hogy az első klip, amit amúgy Gondry mester rendezett, mint már annyiszor a csapat történetében, rendesen felcsigázza a fesztivállátogatókat. Az élőzésre amúgy is eléggé figyelnek. Aki kíváncsi, keressen rá a Glastonbury Festival idevágó videóira. Bár ilyen lett volna anno a Szigeten is, de nem ilyen volt.

Gondolom azért ez ilyen durrantsunk újra egy nagyot dolog is, hogy időtálló, de fesztiválokon megtalálható előadókkal kooperálnak egy teljesen fesztiválready anyagban. Nem csak a jó öreg korai TCB hangzás tért vissza. A lemez tényleg nagyon eklektikus. Pszichedelikus pop, hip hop hangzás azon a fajta négynegyeden, ami még nem volt ciki, kicsi break, techno, acid, na meg a generációs betegség, a rave. Persze mindez kicsit máshogy. Úgy, ahogy csak a bigbeat korszakból kinövő TCB tudja. Pedig nekik aztán tényleg nem kellene már semmit tenni azért, hogy az elektronikus zene legnagyobbjainak történelmi tablójára kerüljenek.

A lemezről azt is olvastam, hogy túl sötét, ami helyenként igaz, de szerintem inkább rengeteg finom tréfa, zenei humor csíphető el benne. A hangokkal való játékból ered mind. Itt szedd szét, ott told arréb, de ne legyen tolakodó. Nem az. Sokkal inkább egy annyira sokszínű lemez, hogy végighallgatása után azon csodálkozik az ember, hogy ez az egész hogy lehet, hogy nem hullik darabokra. Pedig nem hullik, sőt. Nagyon is egybe van.

oszd meg!