Megérte várni a Leftfield új lemezére

Leftfield – Alternative Light Source (2015)

Nem a Leftfield az egyetlen visszatérő zenekar a 90-es évek elektronikus tánczenéjét meghatározó bandák közül. A nagyon dícséretes nosztalgiahullámnak köszönhetjük a The Prodigy és Aphex Twin új korongjait, és kis szerencsével még felbukkan egy-egy anyaggal a The Chemichal Brothers és az Underworld is. Legalábbis ezek után egyáltalán nem lennék meglepve.

Na de vissza a Leftfield-hez.

1989-ben alakult ezen a néven a Neil Barnes-t és Paul Daley-t magába foglaló duó. Fúziós dub, törzsi zene, trance, house, techno, dance és rave keveredett zenéjükben, de ezek csak szavak. Az ő esetükben nem túl sokat jelentenek a skatulyák, mert bár egyértelmű hatásuk, a Leftfield képes volt ezt olyan egyedien és felismerhetően ötvözni, hogy nem igazán lehet rájuk húzni őket. A Leftfield egyszerűen hangzássá vált, amit nem nagyon kell semmi mással összevetni.

Az új lemez az Alternative Light Source címet viseli, és valóban kiutat jelent a lassan teljes unalomba fulladó IDM albumok tengerében. Mert mennyiség az van, csak ritkán emlékezetes a tartalom. A Leftfield lemeze viszont egyértelműen az, annak ellenére, hogy a duóból egyedül Neil Barnes dolgozott az anyagon.

A léc is elég magasan volt, két korszakalkotó platinalemeznek kellett megfelelni. Ráadásul a fennállás 16 évének ez mindössze a harmadik nagylemeze. Szerintem ez sikerült. Mármint megfelelni az elvárásoknak. Az eredmény nagyon nagy múltidézés, természetesen napjaink hangzásához igazítva. Abban azért nem vagyok biztos, hogy a formáció túlél még egy ilyen hosszú szünetet. A második Rhythm and Stealth album 1999-ben jelent meg.

Neil Barnes-t persze támogatták kortárs előadók, leginkább ének fronton. Sleaford MODS, OFEI, Channyt Leaneagh (Polica) és Tunde Adebimpe (TV on the Radio) vendégeskednek egy-egy dalban, mindannyiukról elmondhatjuk, hogy igencsak jó választás, de Channyt Leaneagh-t mindenképp kiemelném közülük is.

A borító Mark Wallinger brit művésztől merít ihletet, egész pontosan a festő 1990-es School című képéről.

leftborialap

Nem tudom, hogyan lehetne összefoglalni a korongot. Számomra első hallásra időutazás volt az elektronikus zene aranykorába. Vad ritmusok sötét basszussal, és a Leftfield-re annyira jellemző szintifutamok, amik az alapba úgy törnek be, mint az album címében említett alternatív fényforrás. A fény, ami remény is egyben, hogy az elektronikus zene újra termelhet ki olyan ikonokat, mint a 90-es években. És ez egyáltalán nem nosztalgia.

A Leftfield ezzel a lemezzel amúgy pont ott fogja meg a hallgató kezét, ahol 1999-ben elengedte. A fiatalabb generáció számára ez biztos nem lesz érzékelhető, de az idősebbek csak hallás után is felismerhetik a zenéről az előadót. Nem nehéz, hiszen Neil Barnes nem sokat változtat a bevált sablonon. Intenzív, ritmikus, sötét elektronika, ami ennek ellenére magában rejt némi pozitív és éltető energiát is.

oszd meg!