Leszakítja a fejed az új Prodigy

A The Day Is My Enemy olyan, mintha k*rvára dühös lenne az öreg Sega Mega Drive-od. Minden hangját hallottad már, de így még soha. Március 30-tól a boltokban.

Ezt a lemezt tényleg nagyon vártam. Kicsit aggódtam is, mivel a beharangozó három kislemez egyáltalán nem nyújtott egységes minőséget. Aztán az Itunes-on elérhetővé vált a teljes anyag egy (!) ráadás számmal. Nosza! Meghallgattam.

A The Prodigy hatodik stúdióalbuma ez, és bár attól tartottam, hogy izzadságszagú energia fogja lendületben tartani, tévedtem. Az a fajta kraft nem robban. Ez a lemez meg de.

Nyilván a tavaszi megjelenés nem titkolt célja, hogy a zenekar ismét friss nagyszínpados headlinerré váljon a nagyobb fesztiválokon. Ez szerintem simán sikerült. Most írhatnék még arról, hogy energikus, meg katartikus, de melyik lemezük nem az?

Előszedtek megbízható, fülünknek kedves hangszíneket, és összekeverték a létező szinte összes passzoló stílussal. Náluk úgy tűnik a punk, a drum’n’bass, a rock és hip-hop gond nélkül megfér egy lemezen a dubsteppel. Mondjuk a psychobilly kicsit meredek, de jut egy kevés abból is. Ultraagresszív cucc. Persze elejétől végéig átitatva a jó öreg rave ízével.

A 15 dal közül a Flux Pavilion elektropoprockja, a “Rhythm Bomb” emelkedik ki, de Maxim Reality sem kutya a “Get Your Fight On” -al. A “Medicine” éneke meg úgy hangzik, mintha Ozzy Osbourne bevert volna egy jó marék partydrogot.

Aki a klasszikusokat hallgatja, annak egyértelműen a “Nasty” lesz a húzódal, félreérthetetlen Prodigy hangzás, amire az ének csak méginkább ráfűz. Itt-ott eléggé 8 bites acid house (és ez nem baj), de alávernek a korai breakbeat legvagányabb ütemei.

A bonus track, amit tényleg csak az Itunes felhasználók kapnak meg, az meg egyenesen a punk legprimitívebb gyökereit idézi. Kicsit fura is.

A lényeg szerintem az, hogy amikor hallgattam, nem csak úgy bólogattam, ahogy a szimpatikusabb ritmusokra szoktam, ha beránt, hanem azon kaptam magam, hogy kezem-lábam jár. Na jó, egyedül csak úgy szolidan, de a késztetés a zúzásra félreérthetetlen volt. Pont ez az, ami kiemeli a The Day Is My Enemy-t a többi elektronikus lemez közül. Megmozdít, de azonnyomban, ahogy rányomsz a lejátszásra.

A szomszédot ajánlott áthívni jó előre, mert úgyis át fog jönni. Normális hangerőn hallgatni szinte lehetetlen, és teljességgel értelmetlen. Erős tízpernyolcas.

oszd meg!